Isten oltalmában éltem

Főoldal

tartalomjegyzék

 

Cím oldal

 

Előszó

1.

Elindulás az életbe

2.

Pestszentimrén a nagyszülőknél

3.

Nevelőszülőknél, Balatonlellén

4.

Intézetben, államigondozottként

5.

Egy új korszak kezdete

6.

Életem sorsfordító helye

7.

Bevonulok katonának

8.

Előzetesként a Fő utcai börtönben

9.

Elítélt rabként Baracskán

10

Utóírat

 

I. Fejezet

Elindulás az életbe

A Kisújszállási évek

Családi gyökereink

A családunkban szájhagyomány útján továbbadott krónika szerint, eléggé vegyes összetételű a családunk. Vegyes nemzetiségű, vallású és társadalmi réteghez tartozó emberek közössége alakította és formálta az évszázadok folyamán. Egyik oldalon egy német vér keveredett a magyarországi őseink közé, a másik oldalon pedig egy erdélyi. Mindkettő lényeges befolyást gyakorolt az utódokra. Míg a német vér az utódok természetében és egyéniségük karakterében gyakorolt maradandó befolyást, addig az erdélyi a lelkiség vonalán hatott. Ez utóbbinak tudható be, - aki egyébként egy Kolozsváron szolgáló református lelkész volt -, hogy nyomdokait követve, szinte töretlen vonalban, mindig volt és van a családunkban lelkész. Később ugyan már baptista lelkészek lettek a fiúk, én pedig elsőként adventista lelkész lettem, amikor ennek az ideje Isten tervében elérkezett számomra.

A családi krónika szerint valószínűleg a 18-19. század fordulója táján történt a családunk egyik ágán egy rendkívüli esemény. Egy előkelő családból való leány úgy döntött, hogy rangon alul, egy szegény lelkésszel köti össze az életét. A családfő minden tiltakozása és akadályoztatása ellenére a leány mégis végrehajtotta a tervét. Emiatt a családfő kitagadta lányát, és megfosztotta minden anyagi támogatásától. Így a családnak ezzel az ágával ettől kezdve teljesen megszakadt minden kapcsolat. A vérvonal génjei viszont tovább öröklődtek, és ezért az új irányt vett családunkban is felfedezhető az a határozott művészi, költői és írói véna, és még több más is, miként az a kitagadó család vonalán ismert.

Születésemmel kapcsolatban mindenek előtt Dáviddal együtt én is azt szeretném elmondani, amit ő a 139. zsoltárban fogalmazott meg: „Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.” (Zsolt. 139,14-16.).

A születésem körülményeivel kapcsolatban nagyon keveset tudok. Abban az időben 1943, augusztus 12-ét írtak, és a második világháború borzalma tombolt az egész világon. Szüleim Pestszentlőrincen laktak egy nagyon szegényes kis albérleti lakásban. Apukám a Kispesti Textilgyárban dolgozott, emellett pedig a Baptista Teológiai Szemináriumon tanított, valószínűleg zenei vonalon. Emellett lelkészi vagy igehirdetői szolgálatot is végzett Berettyóújfalu körzetében. Ismereteim szerint még a Baptista Egyház központi ének és zenekarának a vezetője is volt. Isten ugyanis különleges zenei képességgel áldotta meg őt. Gyönyörű énekhangja mellett szinte minden hangszeren tudott játszani.

A születésemet követő évben, 1944 szeptemberében, apukám váratlanul katonai behívót kapott. Nagyon zavaros, és egymásnak ellentmondó információk maradtak fenn azzal kapcsolatban, hogy milyen indokkal kapta meg ezt a behívót, és ezután hová, milyen körülmények közé kellett bevonulnia. Csak arról van egyértelmű bizonyítékunk, hogy egy évvel később, 1945. szeptember 6-án, ismeretlen körülmények között, 43 éves korában meghalt. Erről a Szolnoki I. Ferenc József Vármegyei Közkórház igazgatója küldött értesítést részünkre a Budapest XVIII. ker. Ferenc u. 25. szám alatti címünkre.

Első emlékeim

Életem legkorábbi éveinek emlékei már csak elmosódottan élnek bennem. Bizonyos dolgokat pedig csak az idősebb testvéreim elbeszéléseiből ismerek. Innen tudom azt is, hogy nem sokkal apukám halála után Kisújszállásra kerültünk. Anyukám nem tudta biztosítani a megélhetésünket Budapesten, ezért keresett olyan körülményt vidéken, ahol erre nagyobb lehetőség ígérkezett.

Első otthonunkat egy Terka néninek nevezett asszony házánál találtuk, aki a melléképületének egyik részét adta ki nekünk albérletbe. Viszont ez a nagyon szegényes épületrész jelentette nekünk akkor az otthonunkat. Ebben az időben rendkívüli szegénység uralkodott az egész országban. Hárman voltunk együtt Kisújszálláson, Anyukám, Erzsike nővérem, és én. Anyukám alkalmi munkákból tartotta fönn magát, és így próbált gondoskodni a mi megélhetésünkről. Takarítást, mosást, vagy éppen kerti és mezei munkát vállalt, mikor milyen munkalehetőség adódott.

A megélhetésért való mindennapi küzdelem miatt anyukámnak feltétlenül szükséges volt továbbra is elvállalni mindenféle munkát. Emiatt viszont Erzsike nővéremet és engem, esetenként felügyelet nélkül kellett hagyjon, ott az albérleti szálláshelyünkön, ami azonban különböző veszélyekkel járhatott és járt is együtt. Ezért, amikor a lehetősége úgy adódott, azonnal úgy döntött, hogy elhelyez bennünket egy olyan gyermekotthonban, ahol árva gyerekek voltak összegyűjtve, és az állam gondoskodott róluk. Mivel apukám hivatalosan katonaként halt meg a háború ideje alatt, ezért bennünket hadiárvákká nyilvánítottak, és ez tette lehetővé, hogy a gyermekintézetbe felvegyenek. Anyukám ezt egy ideiglenes megoldásnak szánta, addig, amíg valamilyen módon ki nem alakulnak a jobb életkörülmények a megélhetésre és a lakás vonatkozásában.

Ez a hadiárvákká nyilvánítás később is elég sok előnnyel járt részünkre a kisújszállási tartózkodásunk egész időszakában. Anyukám minden hónapban kapott valamennyi összeget utánunk az államtól, az eltartásunkhoz támogatásként. Ezen kívül minden évben kaptunk egy teljes ruha-felszerelést, téli és nyári ruhaféleségeket, ebben az osztásban a cipőtől a sapkáig minden benne volt. Ilyenkor be kellett mennünk egy hivatali helyre, ahol méret után osztották ki a különböző ruhadarabokat minden gyerek részére. Ezek az alkalmak úgy maradtak meg bennem, mint egy-egy ünnep, mert utána boldogan feszíthettem az új ruháimban. Ezek az alkalmak azért is maradtak meg emlékezetes élményként, mert ekkor néhány hónapig rendes méretű ruhákban járhattam. Ugyanis nagyon hirtelen növésű, nyurga gyerek voltam, ezért nagyon gyorsan kinőttem a ruháimat, és általában mindig rövid volt a nadrágom szára, vagy éppen az ing és a kabát ujja. Ezek a rövid, kinőtt ruhák maradtak meg bennem a legkeserűbb emlékként a gyerekkoromból, nagyon szégyelltem viselni ezeket a kinőtt ruhákat.

Az intézetben való tartózkodásunk közül csak egyetlen dologra emlékszem vissza éles emlékképpel, mégpedig arra, hogy az intézet épületének tornácán elhelyezett morzsolt kukoricás zsákok nagyon csábítóak voltak részünkre, ezért amikor csak tehettük, oda lopóztunk, hogy megtöltsük zsebeinket kukoricával. Emlékszem, hogy milyen boldogan vonultunk félre a zsákmányunkkal, hogy elropogtassuk, mintha a legfinomabb csemegéhez jutottunk volna hozzá.

Azt a történetet viszont már csak mások elbeszéléséből ismerem, ami az egész életemben rajtam hagyta nyomát és az emlékét. - Történt ugyanis, hogy az év végéhez közeledve a nagyobbacska gyerekek valamilyen ünnepi műsorral készültek, és este a mi hálószobánk melletti szobában próbálták el a szerepeiket. Amikor lefekvés után meghallottuk, hogy mi történik, annyira felizgatta a kíváncsiságunkat, hogy az ajtóban lévő kulcslyukhoz menve próbáltuk nézni a másik szobában történő eseményeket. Ez azonban feltételezhetően tülekedéssel járt együtt, hiszen valószínűleg mindenki szeretett volna belenézni az egyetlen kis lyukba, ezért nagyon hamar felhívtuk magunkra a szomszéd szobában lévő gondozónő figyelmét. Amikor felfigyelt rá, hogy alvás helyett mi az ajtónál tülekszünk, hogy láthassuk a nagyobbak próbáját, akkor büntetésképpen kizavart bennünket az udvarra. Egy idő után azonban meguntuk a várakozást, ezért kettesben az egyik fiúval, leültünk a parkosított udvar egyik részében, ahol nemsokára el is aludtunk. Amikor a többieket visszahívták és lefeküdhettek, senki sem figyelt fel rá, hogy mi ketten nem mentünk vissza. Amíg mi kint aludtunk a szabad ég alatt, eleredt a hó, és betemetett bennünket. Valószínűleg erre ébredhettünk fel, és mentünk be. Addigra azonban már annyira átfáztunk, hogy egy egész életre szóló nyavalyát és betegséget szedtünk össze.

A későbbi években nagyon sokat szenvedtem a lábamban jelentkező reumatikus fájdalmaktól. Iskolából hazafelé menet sokszor ültem le az utcai árokpart szélén sírva, mert annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam tovább menni. Különös módon azonban ez a probléma úgy 12-13 éves koromban elmaradt az életemből, mintha kinőttem volna belőle, és a mai napig sem jött vissza. Maradt viszont más. Valószínűleg ennek a felfázásnak a következményeként az egész gerincem megsérült, később az egyik vesém is megbetegedett és teljesen elhalt, amit végül 1996-ban műtéttel kellett eltávolítani. Így azóta csak egy vesével élek.

Az új családunk

Anyukám a különféle munkavállalások közben elvállalt egy házvezetőnői felkérést is, egy D. Kiss János nevezetű embernél, aki egyedülálló özvegyember volt. Ez a munkakapcsolat azonban egy idő után átminősült közöttük annyira, hogy D. Kiss János megkérte anyukánk kezét, hogy legyen a felesége. Anyukám azzal a feltétellel mondott igent, ha az intézetben lévő gyerekeivel együtt tudja őt elfogadni feleségként, mert nálunk nélkül nem vállalja. Így aztán nemsokára ismét egy új helyzet előtt álltunk, amelyben megint új körülményekkel és új emberekkel kellett megismerkednünk, és hozzájuk alkalmazkodnunk.

Miután ez a házasságkötés megtörtént 1949. február 6-án, mindannyian beköltöztünk D. Kiss János házába, és ettől kezdve kissé már normalizálódott az életünk. Ebből a házasságból még két testvérünk is született, Edit 1949-ben, és János 1951-ben. Jancsika azonban nagyon hamar meghalt tüdőgyulladásban, mintegy másfél éves korában.

Az új nevelőapánk a háború előtti időben csendőr volt, a velünk kapcsolatos események idején pedig az egyik Termelő Szövetkezeti Csoport-ban (T.Sz.Cs.) jegyző, és amolyan irodai mindenes. Az ő T.Sz.Cs-s tagsága után kapott búzából rendszeresen őröltettünk lisztet a helyi malomban, és ebből anyukám minden héten kenyeret sütött, hol a saját kemencénkben, hol pedig a sütődébe vittük el más családokhoz hasonlóan az előre elkészített kenyeret megsüttetni, és amikor kisült, akkor ismét elmentünk érte.

A T.Sz.Cs-k ebben az időben fejadagok alapján osztottak szét jutalékot a közösség által termelt növények végtermékéből. Így kaptuk meg az évi búzát, cukrot, és egyéb más terméket. A leadott cukorrépa után viszont nemcsak cukrot kaptunk, hanem melaszt is, hordóban vagy kannákban kimérve, ami egy mézhez hasonló, édes, sűrű, barnás folyadék volt. Valójában az állatok takarmányozásához adták ezt a melaszt, de mivel a cukorrépa egyik feldolgozási végterméke volt, ezért nagyon finom, kissé karamellásan édes volt az íze. Én nagyon szerettem kenyérre kenve, mintha lekvár és méz keveréke lett volna. Elég sokat elfogyasztottam belőle abban az időben.

Egy emlékkép anyukámról

Anyukámnak egy jellegzetes arcvillanása nagyon mélyen íródott be az emlékezetembe, egy bizonyos esettel összefüggésben. Későbbi éveimben mindig erre az arcvillanására emlékeztem vissza, ez az arc élt bennem, és él még ma is anyukámról.

A kertünk végében egy hatalmas szőlőskert húzódott végig, amit mai szóval élve amolyan hobbi-kertnek lehetne mondani. Nekünk is volt ott egy kert-részünk, ami szőlővel és gyümölcsfákkal volt tele. Ennek a hosszan elterülő szőlőskertnek a felénk eső végében volt egy gémeskút, és esetenként ide jöttünk el vizet vinni haza. Volt ugyan ásott kút is az udvarunkban, de nem volt iható a vize. Általában a szomszéd utcában lévő, közel egy kilométerre lévő artézi kútról hordtuk haza a vizet a házi szükségletekhez, másokhoz hasonlóan. de ekkor valamiért, - talán a mosáshoz - ehhez a közelebbi vízforráshoz, a gémeskúthoz mentünk ki anyukámmal együtt.

Amikor felhúztam a vödör vizet és készültem kiönteni a saját vedrünkbe és kannánkba, egy darázs is akart a vízből inni. Engem viszont nagyon zavart a darázsnak ez a közelsége, ezért az egyik kezemmel el akartam zavarni. Ettől teljesen megvadult, és elkezdett összevissza röpködni körülöttem, amitől nagyon megijedtem. Féltem, hogy meg fog szúrni, ami elég komoly, égő fájdalommal jár együtt. Ijedtemben valami csúnyát akartam mondani a darázsra, mire anyukám hirtelen felkapta a kezét és a szájára tette a mutató ujját, jelezve nekem, hogy ki ne mondjam, amit elkezdtem. A tekintetében azonban a fegyelmező szándék mellett egy nagyon sajátos, huncut pajkosság is felvillant, amilyet még soha azelőtt nem láttam. Ez az arckép maradt meg bennem Anyukámról. Amikor a későbbi években visszagondoltam rá, akkor mindig ez a kép jelent meg előttem, szinte láttam magunkat a gémeskút előtt, anyukámat a szája előtt tartott ujjával, és ezzel a különös tekintetével. Még ma is ez az emlékkép jön fel belőlem a legélesebben, amikor anyukámra gondolok vissza.

Az új otthonunkban

D. Kiss János háza, az új otthonunk, már egy önálló családi ház volt, ami hatalmas előrelépést jelentett a korábbi körülményeinkhez viszonyítva. Testvéreim közül Erzsike nővéremmel és később Editke húgommal éltünk együtt ebben a házban. Különösen Erzsikével kapcsolt össze bennünket az itt töltött időszak élménye, mivel Editke jóval fiatalabb volt nálunk.

Mindketten nagyon féltünk a sötétben egyedül, és ez egy nagyon emlékezetes eseményt idéz fel bennem. A házhoz csatolt melléképület sor első helysége egy tyúkól volt, legalábbis mi erre használtuk, aminek az ajtaját csak belülről lehetett bezárni egy ajtó elé tett, a kilincs magasságában beillesztett keresztrúddal. Ebből a helységből viszont egy nyillás volt kivágva a kamránkba, amit egy ablakkeretszerű fatáblával lehetett becsukni. Ha ezen a nyilláson átbújtunk, akkor tovább mehettünk egy ajtón keresztül, a kamrából a konyhába. Így kellett minden este, teljes sötétségben bezárni a tyúkokat, csak tapogatva tudtunk a bezárt ajtó mögött tájékozódni. Ebben az időben ugyanis még nem volt villany, csak petróleumlámpával világítottak a házakban szinte mindenhol, így nálunk is. Ezért kellett teljes sötétségben elvégeznünk ezt a műveletet, hiszen nem volt annyi lámpánk, hogy magunkkal vihettük volna a tyúkok bezárásához.

Általában beosztottuk egymás között a nővéremmel, és felváltva zártuk be esténként, és nyitottuk ki reggel a tyúkólat. Egyszer azonban, amikor éppen rajtam volt a sor, annyira erőt vett rajtam a sötéttől való félelem, hogy nem mertem bemenni a sötét ólba, és belülről bezárni magamra az ajtót. Ezért elkezdtem könyörögni Erzsikének, hogy most az egyszer vállalja át helyettem a tyúkok bezárását. De mivel ő is félt, ezért nem akarta elvállalni. Én azonban csak könyörögtem tovább, mindenfélét megígérve, csakhogy vállalja el, míg végül már azt is mondtam, hogy bármire képes vagyok, csak az ólat ne nekem kelljen most becsukni. Amikor már teljesen belefáradt a könyörgésembe, akkor visszakérdezett, és azt mondta: „Tényleg képes vagy mindenre, csakhogy ne neked kelljen bezárni?”. Mire én azonnal igennel válaszoltam. Ekkor azt kérdezte: „Arra is képes vagy, hogy elfogadj tőlem egy nagy pofont?”. Először meglepődtem, majd igent mondtam rá. Ekkor mellém lépett, és lekevert egy pofont, majd belépett a sötét ólba, és bezárta helyettem. Így vásároltam meg a nővéremtől egy pofonért, hogy ne nekem kelljen bezárni a tyúkólat. A későbbi években már vidám hangulatban sokszor felidéztük egymás között ezt az esetet.

A házunknak egyetlen szobájában egy hatalmas kemence volt, aminek a tüzelő nyillása a szoba melletti konyhában volt kiépítve. Télen ezzel melegítettük a lakást, főleg pedig a szobát. Mindenféle anyagot el tudtunk tüzelni benne, szalmát, kukorica és napraforgószárat, és természetesen a fát is.

Amikor otthon sütöttük a kenyeret, az mindig egy ünnep volt számunkra. Anyukám a nagy kenyér mellett mindenkinek készített egy kis cipót is, amibe bele lett karcolva a nevünk első betűje. Élénken emlékszem, mindig arra kértem anyukámat, hogy az én cipóm tetején minél több bevágást csináljon, mert így annál több ropogós kemény haja lett. Alig bírtuk kivárni, hogy végre megsüljön, és megkaphassuk a saját kis cipónkat. Kenyérsütések alkalmával az is előfordult, hogy hatalmas lángosokat is sütött anyukám a kemencében, ilyenkor aztán mindig lángos volt a reggelink vagy éppen az ebédünk, amit megzsíroztunk, sós fokhagymás lével meglocsoltuk, és a legfinomabb csemegeként fogyasztottuk el. Nagyon szerettük.

Kemencénk a szoba egyik sarkából kiindulva foglalta el helyét a szobában, és körbe volt építve ülőpadkával, az egyik fal melletti oldalán pedig egy „sut”-nak nevezett rész volt kialakítva, ami nekem sokáig az ágyamat képezte. Ezt a kemence melletti padkát ültük körbe a téli estéken, amikor nem volt éppen a környező szomszédokkal valamilyen közös munka egyikük házánál sem. Nagyon szerettük ezt a meghitt családi együttléteket a meleg kemence padkáján ülve az est sötétjében, csendesen beszélgetve egymással.

Ezekben a háború utáni években, az egész országban nagyon nagy szegénység volt, általában mindenki szükséget látott valamilyen szinten a megélhetés vonatkozásában. Ezért szinte mindent megettünk, ami ehető volt, és hozzájutottunk. Ennek az időnek a kukorica volt a fő táplálékanyaga, amit nagyon sokféle változatban készítettek el emberi fogyasztásra. A kukoricadarából készült puliszkát is sokféle változatban ettük. Volt, aki tejjel ette, máskor dinsztelt hagymás zsírral locsoltuk meg a tetejét, vagy éppen az erdőben vagy a réten szedett csiperkegombából készült pörkölttel. De én nagyon szerettem a kukoricából készült málét és a görhét is, bár a görhét jobban szerettem a ropogós kemény haja miatt. Valójában a málé egy lepényszerű sütemény volt, amit szeletekre vágva tálaltak fel az asztalra az étkezésekhez, mint egy süteményt. A görhe viszont más jellegű sütemény volt, talán inkább egy kukoricából készült pogácsának lehetne nevezni.

Téli időszakban rendszeresen főzött anyukám egy hatalmas fazékban, lemorzsolt, száraz csemegekukoricát, ha pedig az elfogyott, akkor a hagyományos takarmány kukoricából főzött. Ez a főtt kukorica volt a téli csemegénk, amit a kemence mellett ülve szemezgettünk be a tányérunkból nagy élvezettel, az esti beszélgetések közben. Ez amolyan nassolásnak számított részünkre abban az időben.

Az iskolai évek emléke

Amikor elkezdődtek az iskolás éveim, akkor már kezdettől fogva nyilvánvaló lett, hogy csak azok a tantárgyak érdekelnek, és csak azokat tanultam meg, amik meg tudták ragadni az érdeklődésemet. Mivel a tudásom jelentős részét mindig a tanár előadásából rögzítettem, ezért teljesen tanárfüggő lett a tanulmányi előmenetelem. Ha a tanár színesen, az érdeklődésemet felkeltve tudta elmondani a tananyagot, akkor kiváló eredményt értem el, ha viszont nem így történt, akkor szinte a bukás határát súrolták a jegyeim. Így voltam a történelemmel is. Egyszerűen nem érdekelt, száraznak, unalmasnak tartottam az egészet, ezért félévkor meg is buktattak. Ezután azonban tanárváltás történt valamiért, és az új tanár az első találkozásunk után visszatartott az óra végeztével, és igyekezett a lelkemre beszélni. Néhány történelemóra után pedig arra figyeltem fel, hogy ez a tanárunk olyan érdekesen tudja elmondani a tananyagunkkal kapcsolatos történelmi eseményeket, hogy szinte izgalommal vártam a következő órát. Ennek eredményeként évvégére az osztály legjobb tanulója lettem történelemből.

Nem emlékszem vissza, hogy miként alakultak úgy a dolgok, hogy napközi otthonos gyerek lett belőlem, ami azt jelentette, hogy az iskolai tanítás végeztével a napközi otthonban folytatódott minden. Sokakkal ellentétben én szerettem ott lenni, a tanulásomban is sokat segített a napközi otthonos tanító. Egy dolog azonban nagyon beárnyékolta az ottléteimet. Volt ott egy fiú, aki állandóan piszkált, kigúnyolt, és esetenként még meg is vert. Mivel alapvetően eléggé visszahúzódó, kissé félénk gyerek voltam, ezért egyesek visszaéltek ezzel a helyzetemmel, mint ez a fiú is.

Egy alkalommal viszont az történt, hogy amikor a többiek előtt ismét meg akart verni és nekem jött, akkor az ösztönös védekezésem közben felfigyeltem arra, hogy a védekezésre kinyújtott karommal annyira távol tudom tartani magamtól, hogy szinte egyszer sem tudott megütni, a nyurga növésemből adódóan az átlagostól hosszabb volt a karom és a lábam. Ez a felismerés pár pillanat alatt rádöbbentett a testi adottságomból következő előnyeimre, és ez a felismerés annyira felbátorított, hogy ott akkor azonnal megfordítottam az események kerekét. Hirtelen indíttatásomból ekkor már én ugrottam neki, és úgy elvertem a fiút, hogy végleg elvettem a kedvét attól, hogy még egyszer szemtelenkedni merjen velem. Ezzel az eseménnyel viszont végleg kiléptem a félénk és gyámoltalan bezártságomból, és egyre inkább egyfajta magabiztosság váltotta fel, és jellemezte az életemet.

A Kisújszálláson töltött diákéveimet nagyon emlékezetessé tették a különböző kollektív munkák, amiket a T.Sz.Cs-ben kellett végeznünk kötelezően. Úgy az iskolaidőben, mint a nyári szünet ideje alatt voltak olyan közösségi munkák, ahol az iskola tanulóinak kötelező volt részt venni. Ilyen volt a gyapotszedés, a rizsgyomlálás, a különböző gyümölcsök szedése, stb. Ezek közül a rizsgyomlálás volt az, amit nagyon szívesen csináltam, hiszen vízben kellett végezni, és sok fürdéssel lehetett összekötni.

Természetesen az iskolán kívül is elég sokat kellett mezőgazdasági munkát végeznem. Kilenc-tíz éves koromtól fogva már kint dolgoztam a határban a felnőttekkel, az éppen aktuális mezőgazdasági munkákban, legyen az kapálás, cukorrépa egyelés, dohány kaccsolás, aratás, vagy éppen a többi. Amikor a mi földünkön elfogyott a munka, akkor mások földjén folytattuk tovább, amit a szüleim vállaltak el napszámban. Amikor visszagondolok erre az időre, akkor egyáltalán nem csodálkozom, hogy ma már senki és semmi sem tudja megszerettetni velem a mezei és a kerti munkát. Noha egyébként szeretek dolgozni, szeretem az alkotó munka szépségét, csak ez a munka lehetőleg ne kapcsolódjon össze a kapálással és egyéb mezőgazdasági munkával.

Kisújszállásról az iskolás éveimből felejthetetlen emlékként maradt meg bennem az a helyi szokás, hogy esküvők alkalmával lovas hintókkal vitték az ifjú párt a templomhoz, és az őket kísérő rokonok is hintókon érkeztek. Ilyenkor az ifjú párt kísérő hintóból kis pereceket és egyéb apró száraz süteményeket, illetve lyukas kétfilléreseket szórtak szét az összegyűlt gyerekek közé, akik szinte egymást eltaposva igyekeztek minél többet összegyűjteni a szétszórt ajándékokból. Ez a kétfilléres talán annyit ért abban az időben, mint ma 2017-ban egy ötven vagy száz forintos. Mivel pedig az iskolánk közvetlenül a református templommal szemben volt, ezért elég sokszor lehetett részünk ilyen ünnepélyes eseményben. Egyébként ebbe a református templomba jártunk Erzsike nővéremmel együtt a hitoktatásra is, ami abban az időben még minden gyerek részére kötelező volt.

Korabeli játékaink

A hozzám hasonló korú gyerekek szórakozási lehetősége eléggé behatárolt volt. A foci, a bújócska, az ipi-apacs, és egyéb ehhez hasonlók mellett nagyon szerettük a sárgolyóval való kiszorítóst játszani. Ez abból állt, hogy az utcának egy bizonyos pontján, megfelelő távolságban felállt két csapat egymással szemben. Természetesen ezt csak eső után lehetett játszani, vagy pedig úgy, hogy a vödrökben kivitt vízzel mesterségesen csináltunk magunknak sarat. - Ebben az időben az utcák még nem voltak szilárd burkolattal ellátva. – Mivel Kisújszálláson a föld eléggé kötött, fekete agyag volt, ezért könnyen lehetett belőle kis sárgombócokat készíteni. Ezt a sárgombócot kellett egy erre a célra kivágott, viszonylag vékony, de azért elég erős vessző végére rögzíteni, és az ellenfél irányába a vesszővel eldobni. Az ellenfél csapatának arra a vonalra kellett menni az utcában, előre vagy hátra, ahová a sárgombóc lepottyant. Ha gyenge volt a dobás, akkor előre, ha erős dobás volt, akkor pedig hátra. Így kellett az ellenfél csapatát kiszorítani az utcából. Ezt nagyon szerettük játszani.

Nagyon szerettünk kimenni a város határában folyó „határkanális”-nak nevezett kis folyószerű vízhez fürödni, ahová általában szintén csapatban szoktunk kivonulni, hiszen így a közös játékra is lehetőség adódott. Különösen a nyári vasárnapok elfoglaltsága volt ez számunkra. Amikor pedig a sok fürdéstől és ugrálástól megéheztünk, akkor a körülöttünk lévő T.Sz.Cs. földekről gyűjtöttük be az ebédünket jelentő uborkát, paradicsomot, vagy éppen paprikát. Mindenki hozott magával egy szelet megsózott kenyeret, és azt ettük meg a begyűjtött zöldséggel.

Közvetlenül az utcánk végében, egyúttal a város határában volt egy elhagyatott homokbánya, ami egy nagy katlanszerű mélyedést képezett, akkor már az egészet fű borította, csak ott kopaszodott ki, ahol a gyereklábak kitaposták, illetve a meredek oldalfalak, ahonnan állandóan omlott le a homok. Ez a földbe süllyesztett lapos terület volt a focizás fellegvára. Több utca gyerekseregének volt ez a találkozási helye, ahol esetenként az egyes utcák mérték össze a foci tudásukat, máskor pedig sorsolással választottuk ki a két csapat játékosait a jelenlévők közül. Nem csak azért volt ideális, mert a bennünket körülvevő föld-fal a jobban megrúgott labdáinkat sem engedte messzire gurulni, hanem ez a körbezártság egyfajta intimitást is adott ennek a helynek.

Hatalmas birkózások helyszínéül is szolgált ez a terület, esetenként úgy, hogy mindenki-mindenki ellen, aki éppen közelebb volt hozzá, azzal kellett birkózni. A legyőzött félnek félre kellett állni. Ha az előzetes győztesnek éppen nem jutott pár a további birkózásra, akkor meg kellett várnia, amíg felszabadult egy másik győztes, és azzal kellett folytatnia. Viszont nem emlékszem olyan esetre, hogy itt a homokbányában elszabadultak volna az indulatok a fiúk között. Volt ennek a helynek egyfajta összetartó ereje az idejáró fiúk között. Úgy tekintettünk rá, mint a saját birodalmunkra, amely kizárólag a miénk, akik idejárva birtokba vettük. Amikor pedig elfáradtunk, akkor a katlan egyik sarkában a szép füves részen leültünk vagy lefeküdtünk, és hosszan elbeszélgettünk egymással, őszintén megbeszéltük az életünk minden problémáját, mert abból bizony bőven kijutott mindenkinek ebben az időben.

Ez az elhagyatott homokbánya egyúttal a liba és a kecske legeltetésének is helyszínt adott. Mivel nekünk mindkettő volt, ezért mindegyiket kellett legeltetni. Én a libalegeltetést nemigen szerettem, a kecskékre viszont szívesen vigyáztam.

Egy alkalommal, amikor Erzsike nővérem legeltette a libákat, az egyedüllét csendjét elűzve elkezdett énekelni egy vallásos éneket, amit nagyanyáméknál való tartózkodása idején tanult. A homokbánya katlanja mellett ment el a Budapestet-Debrecennel összekötő országút, ahol egy idősebb ember hajtotta a lovas kocsiját. Amikor meghallotta a fiatal lány csengő énekhangján az éneket, azonnal megállította a kocsiját, és odament a nővéremhez. Megkérdezte, hogy hol tanulta ezt az éneket. Ő elmondta, hogy a nagyszüleink és általában a rokonaink baptisták, és ezt az éneket a nagymamájától tanulta. Ez az ember is éppen baptista volt, ezért figyelt fel ilyen élénket az éneklő gyerekre. Ennek a megismerkedésnek az lett az eredménye, hogy meghívott bennünket a helyi baptista gyülekezetbe, ahová aztán kérésünkre, anyukám vitt el bennünket a legközelebbi vasárnap. Később, Erzsikével kettesben, mi még jó néhányszor elmentünk. Természetesen minden alkalommal nagy meglepetést okoztunk, amikor a két kisgyerek, felnőtt kíséret nélkül besétált az imaházba, hogy az istentiszteleten részt vegyen.

A közösség értéke és összetartó ereje

A kisújszállási évek emlékei között kiemelkedő helyen áll az a helyi szokás, amely a közösségi élet mintapéldája lehetne a mai embereknek. Bizonyos munkákat a családok együtt végeztek el. Egy utcaszakaszban lakó emberek összefogtak, és házról-házra járva közösen végeztek el bizonyos munkákat, az évszaknak megfelelően, de főleg a téli napokon. Legyen az kukoricamorzsolás, csigatészta készítés, tollfosztás, és még sok egyéb más. Nagyon szerettem ezeket a közösségi alkalmakat, ahol az idősebb emberek régmúlt történeteket meséltek el, szerettem ezeket a történeteket hallgatni. Ezek az alkalmak szolgáltak arra is, hogy a népi és egyéb más bölcsességeket továbbadják egymásnak, és így egyszerre tanultak is egymástól, és tanították is egymást.

Amikor már késő estébe nyúlt a munka befejezése, de már nem volt olyan sok hátra, hogy abbahagyják és egy másik estére halasszák el a hátralévő rész befejezését, akkor bizony mi gyerekek már nagyon elfáradtunk és elálmosodtunk. Ilyenkor a felnőttek mindig kitaláltak valami értelmes indokot arra, hogy mi gyerekek befejezhessük a munkát és elmehessünk lefeküdni. Ilyen esetben a kukoricamorzsolásnál fehér színű csutkát kellett találnunk ahhoz, hogy abbahagyhassuk a morzsolást. Esetenként azonban sehogy sem sikerült fehér csutkát találnunk, ezért ilyenkor egy-egy felnőtt dugott oda titokban egy olyan csövet, amit lemorzsolva fedeztük fel, hogy annak fehér a csutkája. Ezután boldogan mutattuk fel, hogy megtaláltuk a felmentő fehér csutkát.

Szerettem azokat az estéket is, amikor nem csináltunk semmit, csak körbe ültük a szobában lévő kemencét, a hátunkat melengetve rajta, és mivel akkor még villany nem volt a házaknál, lámpát pedig nem akartunk gyújtani, ezért a sötétben ülve beszélgettünk, vagy éppen a szomszédból átjött öregek történeteit hallgattuk. Nem számított az sem, hogy esetleg már hallottuk máskor is az elmondásra kerülő történetet, egyszerűen jó volt az a meghitt, csöndes együttlét a különböző korosztályból való emberek közössége. Ezeken az estéken megismertük, és megtanultuk tisztelni és szeretni az időseket. A megismert életük, az átélt küzdelmeik, a megszerzett életbölcsességük és tapasztalataik felértékelték őket a szemünkben, felnéztünk rájuk.

Szinte megható most az eltelt idő távlatából visszagondolnom arra, hogy ezek az emberek majdnem minden nagyobb munkájukat közösségben csinálták. Együtt arattak és csépeltek, együtt törték a kukoricát, együtt kaszálták le a füvet és gyűjtötték be a szénát, az állatok téli eleségét, szép sorban egymás után, kire mikor került rá sor. Ezeknek az emlékeknek a felelevenedésén keresztül kissé üresnek és értéktelennek látom a mai emberek életét és egymással való kapcsolatát.

Az 1950-es évek szegénysége

Ebben az időben nagyon nagy szegénység volt az egész országban, kevés volt az élelem, a kenyeret is csak jegyre vehettük a boltban, minden családnak meg volt határozva fejenként, hogy mennyi kenyeret vehet a jegyével, az arra kijelölt boltban. Ezért a kenyérért is sorba kellet állni, és a legtöbb esetben rám hárult a sorbaállás feladata. Természetesen nem szerettem ezt a rám osztott feladatot, de nem volt választási lehetőségem, muszáj volt elmennem minden nap.

Ilyen körülmények között mi, a növekvő korban lévő gyerekek bizony elég sokat éheztünk. Ennek kapcsán jutott eszébe egyikünknek ott a homokbányai beszélgetések alkalmával, hogy kipróbálhatnánk azt, hogy a magányos, idős embereknek felajánljuk a segítségünket, ha cserébe valamennyi ennivalót kapunk tőlük. Mindenki nagy lelkesedéssel fogadta ezt az ötletet. Mindjárt hozzá is láttunk, hogy összeírjuk a számításba vehető idős embereket. Ennek a kiosztásnak a jegyében jutott nekem az utcánkban egy idős néni.

Szorongó szívvel mentem el hozzá, vajon mit fog szólni az ötletünkhöz. Amikor a zörgetésemre végre kaput nyitott, elmondtam, hogy szeretnék neki segíteni, ha van valami olyan munka a háza körül, amit én el tudok végezni. Azt már nem is mertem elmondani, hogy ellenszolgáltatásként viszont én is szeretnék tőle kapni valamit. Az idős néni azonban szinte belevágott a beszédembe, és azt kérdezte, na és milyen fizetséget szeretnél ezért a munkáért. Alig mertem kimondani előtte, hogy nagyon örülnék, ha esetenként tudna egy szelet kenyeret adni érte.

Pár pillanat múlva majdnem könnyes szemmel mondta: kedvesem, a jó Isten küldött téged hozzám. Nemsokára hozzák a téli tüzelőfát és a szenet, és magamban éppen azon aggodalmaskodtam, hogy miként fogom azt a helyére behordani, mert sajnos én már elég gyenge vagyok ehhez a nehéz munkához, de akkor majd te segítesz nekem ebben. - Így aztán, amikor pár nap múlva megérkezett a tüzelő, nekiláttam behordani először a szenet a kamrába. Amikor viszont a fára került sor, akkor kiderült, hogy azt bizony jó lenne előbb felhasogatni, és úgy hordani be a végleges helyére, hogy ne télen kelljen ezt a munkát elvégezni naponta a néninek. Vagyis így, egy darabig megvolt az iskola utáni elfoglaltságom. A néni pedig minden alkalommal egy hatalmas szelet lekváros kenyérrel jutalmazta meg a segítségemet. Később már olyankor is behívott egy-egy szelet lekváros kenyérre, amikor semmit sem kellett neki segíteni.

A közvetlen szomszédunkban lakott egy középkorú házaspár, mindketten rettenetesen mocskos szájú, káromkodós emberek voltak, de ezzel együtt nagyon jószívűek. Az asszony, akit Jolánka néninek hívtak, ismerte a nagy szegénységünket, sokszor meg is kérdezte tőlem, „Sanyi, ebédeltél már ma”? Amikor azt válaszoltam neki, hogy még nem, akkor tudta, hogy éppen nem volt mit ennem, ezért vagy áthívott hozzájuk, és megkínált valamivel, vagy pedig a kerítésen keresztül nyújtott át valamilyen ennivalót.

Mivel az éhes gyomor sok mindenre ráveszi az embert, ezért mi is csináltunk olyat a nővéremmel, amire ma már nem vagyunk büszkék. Kilestük, hogy hová tojnak a szomszéd tyúkjai, és a kertek felől bementünk a tyúkólba, vagy az istállóba, és elloptuk a tojásokat, amiket azután megsütöttünk rántottának, és fejedelmi módon jóllaktunk belőle. Természetesen ezeknek a lebonyolítását nekem kellett végrehajtani, mivel én voltam a fiú és a kisebb. Volt olyan eset is, amikor az ilyen akciónk lelepleződött, amiből aztán komoly probléma jött elő, és esetenként kemény fegyelmezés következett utána.

Anyukám halálának sokkoló hatása

Ebbe a sok nélkülözéssel és egyéb izgalmakkal teljes életünkbe egyszer csak hirtelen, szinte robbanásként tört be közénk egy megrázó esemény. Először még csak annyit tudhattam a történésekből, hogy anyukám nagyon beteg, ezért vagy otthon fekszik, vagy éppen a kórházba viszi a mentő, először Karcagra, majd amikor onnan visszajött, nem sokkal később Szolnokra. Csak később tudtam meg, hogy egy rosszul végrehajtott terhesség-megszakítás következtében lett ilyen súlyos beteg. Szolnokról már sajnos nem is jöhetett haza, mert 1953. február 13-án ugyanabban a kórházban meghalt ő is, mint apukám 12 évvel korábban. Így anyukám elvesztésével teljesen árvákká lettünk. Én ekkor még kilenc és fél éves voltam.

Anyukám halálhíre rendkívül megsokkolt, nagyon kétségbeesett lelki állapotba kerültem. Halálának híre azért is hatott rám rettenetes nyomással, mert a gyerekek között én voltam a kedvence, ami azt jelentette, hogy megkülönböztetett szeretettel figyelt rám és törődött velem. Most viszont hirtelen azt éreztem, hogy teljesen egyedül maradtam ebben a nagyon sok nehézséggel és küzdelemmel teljes világban.

Amikor teljesen kétségbeesve és a lelki fájdalmaimmal ott álltam a szolnoki temetőben anyukám sírja mellett, meghallottam, amint két rokon egymás között beszéli meg az egész eseményt, eközben pedig a mi családi helyzetünket és a jövő kilátásait is. Az egyik azt kérdezte rám mutatva: „Mi lesz most ezzel a szegény árvával?”. A másik azt válaszolta: „Ő még annyira kicsi, hogy szerintem nem is tudja felfogni ennek az esetnek a jelentőségét és a súlyát”. Persze, ha a lelkembe és a gondolataimba láttak volna, akkor megértették volna, hogy talán még náluk is mélyebben átéreztem, hogy milyen űrt hagyott maga után anyukám, és mi fog ezután ránk várni, mi az, amivel nekem szembesülnöm kell ezután mindennap.

Anyukám temetése után teljesen bezárkóztam, kerültem az embereket, még a barátokkal való kapcsolataimat is feladtam, kerestem az egyedüllétet, ahol egy saját világot alakítottam ki és állítottam fel magam részére. Ebben a világban megtanultam végig gondolni és elemezni az eseményeket, megtanultam döntéseket hozni önmagam számára, olyan döntéseket, amiket nem engedtem senki által sem keresztezni, sem megváltoztatni. Tíz éves fejjel hirtelen megváltozott körülöttem és bennem minden, egyszer csak azt vettem észre, hogy a játékos kisfiút felváltotta bennem egy érett, felelősen gondolkodó ember, akinek a saját sorsával kell törődni, és ezután az élet dolgaiban már önmagának kell döntéseket hozni.

Anyukám második férjével, D. Kiss Jánossal igazából sohasem találtuk meg a közös hangot, sem én, sem Erzsike nővérem, ezért semmilyen érzelmi kötődés sem tudott kialakulni közöttünk. Anyukám halála után nagyapámék úgy határoztak, hogy magukhoz vesznek bennünket a nővéremmel, ezért anyukám nővére, Ágnes nagynénénk lett megbízva azzal, hogy értünk jöjjön 1953 nyarán. Nevelőapánk nem igen akarta, hogy ez megtörténjen, hiszen az utánunk kapott családi pótlék abban az időben nagyon fontos jövedelemforrást jelentett neki, ezért mindenképpen igyekezett lebeszélni bennünket arról, hogy elmenjünk. Engem sikerült is annyira meggyőznie, hogy amikor a nagynénénk megérkezett, akkor én kimentem a szőlőskertbe és elbújtam, hogy ne tudjon magával vinni. Így csak Erzsike nővéremet vitte magával. Így én még ott maradtam valameddig Kisújszálláson, de Erzsike eltávozása állandóan előttem lebegett, és ennek hátterén várható volt, hogy csak idő kérdése, és én is követni fogom őt a nagyszüleinkhez.

Mivel nevelőapánknak dolgoznia kellett, így mi, a húgommal, Editkével egyedül maradtunk otthon felügyelet nélkül. Nevelőapám az egyik T.Sz.Cs-nek volt a jegyzője, és ez a munkakör sokszor igényelte tőle, hogy a hivatalos munkaidő után is ott maradjon egy-egy értekezleten, ezért a háztartási és egyéb házi munkákat sem tudta ellátni úgy, ahogy kellett volna, és bennünket is sokszor felügyelet nélkül kellett hagyjon. Ez a körülmény kényszerítette arra, hogy egy házvezetőnőt keressen, aki felügyel ránk, és elvégzi a családdal kapcsolatos házimunkákat. Ezek a törekvések azonban egymás után kudarcba fulladtak, mivel a nevelőapám egyik jelentkezővel sem jött ki huzamosan. Egyszer még a Margit nővérem – apukám első házasságából való testvérem – is lejött hozzánk Pestről, hogy átmenetileg kisegítsen bennünket ebben a helyzetben.

Ez a felügyelet nélküli élet bennem azt váltotta ki, hogy egyre többet töltöttem házon kívül, olyan barátok társaságában, akik bizony nem a jó irányába befolyásoltak. Ebben az időben mintha elszabadult volna velem a világ, olyan dolgokat is képes voltam elkövetni, amikre ma már csak szégyenkezve gondolok vissza, hogy én mindarra képes voltam akkor. Nevelőapám a maga módján próbált fegyelmezni, de szinte teljesen eredménytelenül. Egyszer aztán őt is elkapta az indulat, és a nadrágszíjával úgy elvert, hogy csak a házvezetőnő nagyon határozott közbelépése mentett ki a kezéből. Nem tudom, hová fajult volna ez az esemény, ha a házvezetőnő nem avatkozik közbe olyan bátran és határozottan. Az eset súlyosságát jelzi az a körülmény, hogy a házvezetőnő azonnali hatállyal felmondott és otthagyott bennünket.

Noha jogos volt a szigorú büntetés nevelőapám részéről, de a végrehajtás módja túl kegyetlen volt. Ez az esemény az amúgy sem jó kapcsolatunkat csak tovább rontotta, és olyan érzéseket szabadított fel bennem vele kapcsolatban, amely egy régen dédelgetett szándék megvalósítását érlelte meg véglegesen. Ekkor éreztem magamban azt teljes bizonyossággal, hogy nekem ebben a házban többé nincs helyem, ez nem lehet tovább az én otthonom. Ezekkel a gondolatokkal terveztem meg, hogy megszökök innen, és én is nagyapámékhoz megyek.

A félrehúzódó, magányos óráimban gondosan, a legapróbb részletekig végig gondoltam a szökésem körülményeit. Egyik éjszaka a nevelőapám nadrágzsebében tartott pénztárcából kiloptam annyi pénzt, amennyire nekem szükségem volt az utazásommal kapcsolatos vasútjegy megváltásához. Otthonról elindultam a szokott módon és időben, mintha az iskolába mennék, valójában viszont a vasútállomásra mentem. Gyorsan megváltottam a jegyet. Azt már előzőleg megérdeklődtem, hogy mennyibe fog kerülni és mikor fog elindulni a vonatom. A várakozás idejére visszavonultam az állomás előtt húzódó kis erdőbe, ha netalán felfedezi valaki a szökésemet, és kijön az állomásra, akkor ne találjon meg. Csak akkor mentem ki az erdőből az állomás területére, amikor már egészen közelről hallottam a közeledő vonat hangjait. Amikor pedig végre kiindult a vonatom az állomásról, és semmi zavaró körülmény sem történt, akkor mintha egy hatalmas kő szakadt volna le a szívemről, nagy megkönnyebbülést éreztem magamban. Ezzel záródott le életemnek az első jelentős szakasza.