1 - Milyen istenképet hordozol magadban

.

Az ember alkotta istenkép

Jézus a főpapi imájában, az örök élet feltételeként jelöli meg az Isten megismerését, annak az istenképnek a kialakulását magunkban, ahogyan Ő szeretne előttünk bemutatkozni és megnyilatkozni. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn. 17,3.).

A ma emberének mindenekelőtt arra van szüksége, hogy különbséget tudjon tenni az ember alkotta istenkép és a Biblia istenképe között. Azért van szükség ennek a tisztázására, mert a különböző hatások eredményeként sok ember tudatában egy valótlan és torz istenkép alakult ki. Még a Biblia kinyilatkoztatásait ismerő emberek, vagyis még a keresztények között is tért hódít az istenismeretnek valamilyen ember alkotta változata.

Az egyik tábor csak abból a bibliai állításból alakítja az istenképét, amely szerint „Isten a szeretet” (1Jn. 4,8.). Nézetük szerint ezzel a szeretettel összeegyeztethetetlen az az istenkép, amelyet a Szentírás némelyik kijelentéséből lehet megismerni, mert azokban Isten nagyon szigorúan ítéli meg a bűnt, és esetenként a bűnöst is. Ezért egyesek azt mondják, hogy azok a bibliai íratok, amelyek nem a szeretet Istenéről beszélnek, azok nem ihletettek, hanem csupán a könyv írójának az egyéni elgondolása jut kifejezésre benne. Ezzel a következtetésükkel odáig is képesel elmenni, hogy a Bibliában csak azokat a részeket tekintik ihletettnek, amelyeket az apostolok közvetlenül Jézus szavaiként jegyeztek fel. Ez az állítás természetesen tarthatatlan, hiszen a Biblia azt állítja önmagáról; „A teljes írás Istentől ihletett” (2Tim. 3,16.). A teljes Írásban pedig „egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból” (2Pét. 1,20.).

A másik tábor viszont éppen ellenkezőleg azt mondja, hogy a Biblia tele van nagyon sok kemény és szigorú isteni ítélettel, ezért a Biblia Istene nem lehet más, mint ilyen szigorú, a bűnöst határozottan elítélő és megbüntető Isten. Nyilvánvaló azonban, hogy ezek az emberek is adnak valamilyen magyarázatot azokra a kijelentésekre, amelyek az Isten szeretetéről beszélnek a Bibliában, és rendkívül egyszerűen oldják meg ezt a problémát.

Azzal érvelnek, hogy mivel a Biblia az Istent három személyben mutatja be, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek (Mt. 28,19.), ezért szerintük a Biblia bizonyára különválasztottan beszél mindhárom isteni személyről. Úgy gondolják, az egyik bemutatás az Atyáról ad jellemzést, a másik pedig a Fiút ismerteti meg velünk. Ez az elgondolás az Atyát képzeli el a szigorú Istennek, míg Jézust az irgalmas és kegyelmes Istennek. Állításuk igazolásaként felhozzák a Golgotán történt eseményt is. Az ott történteket úgy értelmezik, hogy a szeretet Istene, azaz Jézus, a halálával engesztelte ki a bűnös emberre haragvó, és a büntetésre kész Istent, vagyis az Atyát. Ezért még Jézus mennyei szolgálatát is úgy értelmezik, hogy Jézus mint Főpap, azért esedezik az Atya előtt érettünk, hogy engesztelést szerezzen részünkre a bűneink miatt az Atya haragjával szemben.

De van egy harmadik tábor is, akik a fantázia világukat indítják be, kitalálnak különféle variációkat, úgy az Atya, mint a Fiú személyével kapcsolatban. Még az sem zavarja őket, ha esetenként nem következetesek, mert jobban hagyatkoznak a képzelet világukra, mint a teljes Írásban adott kinyilatkoztatások összhangjára.

Ne csinálj magadnak istenképet

Amikor Isten a második parancsolatban azt mondja, hogy „ne csinálj magadnak faragott képet”, akkor ezzel nem csak azt mondja, hogy ne csináltass mással istenszobrot, hanem azt is, hogy te ne csinálj magadnak. Istenképet azonban nemcsak képzőművészek által tudunk csináltatni, hanem mi magunk is képesek vagyunk erre. Ez a tilalom az embernek egy különleges képességének a szabályozására is vonatkozik.

Az Isten által teremtett ember ugyanis képekben gondolkodik. Környezetének minden információját képekké alakítja át, és így őrzi meg az emlékezetében, és a tudatalattijában.

Amikor olvasunk egy könyvet vagy levelet, akkor az olvasott történet valahol megjelenik bennünk és előttünk, olyanná válik, mintha látnánk az egész olvasott történetet. Amikor pedig visszaemlékezünk valamire, akkor nem a betűkre és az írott szövegre emlékezünk, hanem egy kép jelenik meg előttünk és bennünk, és szinte látjuk azt az eseményt, pedig talán csak egy könyvből olvastuk az egészet. Ezért a bennem elraktározott képek milyenségét én határozhatom meg az által, hogy mit olvasok el és mit nézek meg.

Amikor viszont az Isten dolgaival foglalkozunk, akkor mindenkiben egy sajátos és egyéni istenkép alakul ki. Ez a kép a Szentléleknek bennünk munkálkodó kegyelmének következményeként alakul ki. Ez a kép annak függvényében bontakozik ki, és rajzolódik egyre határozottabb és élesebb körvonalakkal, hogy mennyi időt szánunk az Isten dolgaival való foglalkozásra, mennyi időt szánunk az Istennel való kapcsolat ápolására.

Ezért van az, hogy az egyik ember csak azt ismeri Istenből, hogy irgalmas és kegyelmes. A másik viszont csak úgy tud Istenre gondolni, hogy Ő nagyon szigorúan bünteti a vétkező bűnöst. Mindkét istenképhez találhatunk megerősítő igazolást a Bibliában, de csak féligazságként. Ezzel azonban nagyon kell vigyáznunk, mert a féligazság a legveszélyesebb hazugság.

Sokak számára jelentett komoly csalódást az, amikor évtizedekkel ezelőtt, még a komunizmus idejében először lehetett végig nézni a „Máté evangéliuma” című filmet, és benne a színész által megszemélyesített Jézust. Sokakban ugyanis egy teljesen más Jézus alak és jellem rajzolódott meg a Szentlélek által, mint amit ez a színész alakítani tudott.

Akiknek viszont még nem volt kialakult képük Jézusról, vagy csak nagyon halvány vonalakkal meghúzott képük, azok számára véglegesen rögzült ez a filmben látott istenkép. Mert mindig az erősebb hatású vonalak érvényesülnek és maradnak meg bennünk. Ezt viszont nemcsak Isten tudja, hanem Sátán is, és ezért akarja minél drasztikusabban átrajzolni bennünk az istenképünket.

Istenképet csinálunk magunkban akkor is, amikor olyan dolgokkal foglalkozunk, amik nem olyannak mutatják be Istent, mint amilyen a valóságban. Ebből fakad az is, hogy minden vallási irányzat más istenképet állít az emberek elé a tanításai által. És ha nem elég mélyek az istenkép vonalai a lelkünkben, akkor a különféle tanítások befolyása át tudja rajzolni bennünk a Szentlélek által korábban már megrajzolt istenképet. Ugyanúgy történik ez is, mint amikor a halványan felrajzolt vonalakat átírjuk a papírlapon, amikor később erőteljesebben nyomjuk rá a ceruzánkat.

Isten tehát azt mondja a második parancsolattal: „ne csinálj magadnak képet” Istenről, ne azt tiszteld és imádd, amit te alakítottál ki magadban. Hagyd, hogy a Szentlélek rajzolja meg benned a lelked mélyén, hiszen Ő jobban tudja mint te, hogy milyen az Isten. Engedd meg a Szentléleknek, hogy átrajzolja benned, ha korábban te már próbálkoztál egy istenkép kialakításával. Adjál időt a Szentléleknek erre a munkájára, és engedd át magad, hogy el tudja végezni ezt benned. Legyél nyitott Isten felé, és engedd, hogy befejezhesse benned azt, amit elkezdett.

Ez a parancsolat tehát minden olyan cselekedetet és szándékot tilt, amelyek által Istentől és a Biblia teljességétől függetlenül akarjuk kialakítani a bennünk lévő istenképet. „Ne csinálj magadnak”, mondja az Úr. Ne te akard megcsinálni, engedd át ezt teljesen a benned munkálkodni akaró Szentléleknek.

A Biblia szerinti istenkép

Ha figyelmesen tanulmányozzuk a Bibliát, akkor megérthetjük, hogy az előbbi állítások mindegyikében lehet valahol igazság is, különösen az első két tábor által képviselt állításokban, de nem egymástól függetlenül. Istenben ugyanis csodálatosan egyesül a bűnt szigorúan megítélő igazság, és a szeretetből fakadó kegyelem. Mert „Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja; kegyelem és hűség jár a te orcád előtt.” (Zsolt. 89,19.).

Az Isten jellemének ezt a megfogalmazását találjuk leírva Mózes könyvében is, amikor Isten mutatkozik be előtte. „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja büntetlenül.” (2Móz. 34,6-7.). A Károli fordításban, a hetedik vers közepén megjelenő „bűnöst” szó, az eredeti szövegben nincs benne, ez csak a fordító által került bele a szövegbe, szerinte a könnyebben érthetőség miatt.

Az Ige szerint Isten irgalmas és kegyelmes a bűnös felé, kész mindenkinek megbocsátani. A bűnt azonban nem hagyja büntetlenül, - hiszen „a bűn zsoldja a halál” (Róm. 6,23.), ezért a bűnt egyszer végleg meg akarja semmisíteni, ki akarja törölni a teremtett világ életéből.

A szerető kegyelem, és a bűnt szigorúan elítélő igazság, ahogyan e kettő az Istenben egyesül, a Golgotán lett bemutatva az egész világegyetem számára. A helyettünk meghalni is kész Isten a kereszten mutatta be azt a szeretetet, amelyet érez a teremtményei felé. „Mert nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki az életét is kész adni a barátaiért.” (Jn. 15,13.).

A kereszt azonban a bűnt szigorúan elítélő Isten igazságának a hirdető oszlopa is volt, ahol azt nyilatkoztatta ki, hogy a bűnt „nem hagyja büntetlenül”. Ha a bűn eltörölhető lenne csupán kegyelemből, akkor Jézusnak nem  kellett volna meghalni a kereszten.

A másik nagy kérdés, amely egy hamis istenképet alakít ki a keresztények gondolkodásában az, hogy egyesek szerint a Golgota keresztje szembe állította a Fiú Istent az Atyával, mert hiszen az Atya haragját kellett kiengesztelni az emberrel szemben Jézusnak.

A tévedések elkerülése végett azonban maga Jézus ad erre egy nagyon világos és egyértelmű választ. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16.). Itt Jézus nem arról beszél, hogy Ő mennyire szeret bennünket, hogy még az életét is kész feláldozni értünk. Sokkal inkább arról beszél, hogy az Atya mennyire szeret bennünket, amivel azt akarja hangsúlyozni, hogy Neki az áldozatával egyáltalán nem kellett szeretetre hangolni az emberek iránt. Az Atya ugyanúgy szereti az emberi családot, mint a Fiú, közöttük tökéletes egység van ebben is.

Ezt az egységet tükröző istenképet nemcsak az Újszövetség akarja bennünk kialakítani, hanem az Ószövetség is ilyen Istent képviselt az emberek felé. „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban!” (Mik. 7,18.). „Mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú, és a gonosz miatt is bánkódó.” (Jón. 4,2.). Ezt az isteni magatartást azonban csak a bűnbánó bűnös tapasztalhatja meg.

A Szentháromság Isten viszont nem teheti félre azokat a törvényeket, amiket a világegyetem békéjének és biztonságának a garanciájaként fektetett le. Ezek a törvények védik és fenntartják az élet harmóniáját. De ha Isten félretenné, akkor felborulna minden, és elszabadulna a zűrzavar és az anarchia.

Ez a törvény írja elő azt is, hogy „a bűn zsoldja a halál” (Róm. 6,23/a.). Az isteni törvény pedig azért írja ezt elő, mert a bűn, a szeretet alapelvén létező életet akarja megsemmisíteni, Isten viszont ezt nem engedheti meg.

A szeretet Istene még ilyen helyzetben is talált megoldást a bűnös ember számára, és ezt kínálta fel Édenben az első emberpárnak. Ebben azt mondta el nekik: „Nem tehetem félre ugyan a törvényből eredő igazságot, de ha elfogadod tőlem, akkor én kész vagyok elviselni érted és helyetted a bűneid büntetését, a bűn zsoldját”.

Az Atya azonban még ennél is tovább megy, csakhogy minél jobban bizonyíthassa az emberi család iránti szeretetét. Mivel a megváltás ideje alatt az Atya érintkezett legkevesebbet az emberi családdal az istenség személyei közül, ezért teljesen és végleg lemondott arról, hogy az Istenség nevében Ő mondjon ki ítéletet a bűn világában élő ember felett. Az Atya még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy bárki is elfogultsággal vagy túlzott szigorúsággal minősítse Őt. Ezért „az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta;” (Jn. 5,22.).

A bűnös ember megítélésének joga teljesen Jézus kezében összpontosul, az Atya „hatalmat ada néki az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia” (Jn. 5,27.). Az Istenségnek az a személye fogja megítélni az embereket, aki szeretetének bizonyságaként az életét is kész volt odaadni érettünk. Mégcsak nem is Istenként mond felettünk ítéletet, hanem „embernek fia”-ként. Mert mindenképpen éreztetni akarja velünk, hogy Ő együtt tud érezni, és meg tud érteni bennünket, hiszen Ő is „embernek fia”.

Amikor Péter apostol Kornélius házanépe előtt áltt, akkor azt mondta nekik, az Isten „megparancsolta nékünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy Ő az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak.” (Csel. 10,42.).

Ebből következően nekünk nem az Atya ítélőszéke előtt kell megjelennünk, hanem Krisztus ítélőszéke előtt. Ezért nevezi Jézus az örökélet ajándékát az Ő személyes ajándékának: „eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz” (Jel. 22,12.). Ezt az ajándékot attól fogjuk kapni, aki meghalt helyettünk, és az ítéletben nekünk tulajdonítja az Ő bűntelen és tiszta életét, hogy örök életünk lehessen.

Ugyanakkor viszont ez a szerető Jézus nagyon határozottan figyelmeztet bennünket, hogy nem mindenki mehet majd be az Istennek országába. „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt. 7,21-23.).

Minden ember saját maga dönt örök sorsa felett. Isten mindenkinek megadja ehhez a választás lehetőségét. „Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod;” (5Móz. 30,19.). A bűneihez ragaszkodó embert a saját döntése alapján ítéli Jézus kárhozatra, vagyis a végső és teljes megsemmisülésre. A bűnbánó bűnösnek viszont kegyelmet ad, és örök életet.

Amikor tehát Istenre gondolunk, akkor az az istenkép jelenjen meg előttünk, amilyet a Szentlélek rajzolt meg bennünk. Ezt az istenképet sugározzuk és hírdessük. Ebben az istenképben legyen benne az, hogy Ő írgalmas és kegyelmes a bűnbánó bűmöshöz, de igazságos Isten is, hiszen ez a trónjának az alapja: „igazság és jogosság”, ezért Ő „nem hagyja a bűnt büntetlenül”. Viszont mindenkinek felkínálja, hogy Jézus kész átvállalni a bűneinek a büntetését, hogy a bűnös pedig az Ő igazságába öltözötten örök életet nyerjen.

Folytatás:

Következik:  „Isten bűntörlő kegyelmének ítélete”