prédikációk 2.

Sokszor előfordul emberek között, hogy egy irányba fordul a tekintetük, mégsem ugyanazt látják, mert mindenkinek más részlet ragadja meg a figyelmét a nagy egészből. Így volt ez Elizeus és a szolgája esetében is, amikor a szíriai hadsereg vette körül azt a várost, ahol ők tartózkodtak. A szolga csak az ellenséget látta, Elizeus viszont azt is, hogy őket pedig az Isten angyalainak serege veszi körül. A szolga ezt csak akkor tudta látni, amikor Elizeus imádkozott érte, hogy lásson. Ugyanez a ma emberével is előfordul. A hitetlenség látása csak a gondot és a nehézséget látja. Isten azonban meg akar tanítani arra, hogy tudjuk a tekintetünk fókuszát tudatosan irányítani. Észrevenni és meglátni az Isten által már elkészített megoldásokat ott, ahol mi már tehetetlenek vagyunk.

Nagyon sokszínű az emberek értékrendje arra vonatkozóan, hogy ki mit tart fődolognak az életében. Az Istentől adott evangélium célja viszont az, hogy helyre állítsa bennünk az igazi értékrendet, vagyis ismerjük fel, a legfőbb dolog az, hogy Isten megoldást talált számunkra, nem kell elvesznünk, hanem örök életet nyerhetünk Jézus által. Pál apostol azonban tovább vezeti ezt a gondolatot, és azt mondja: "Fődolog pedig... az, hogy olyan Főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára ült". Vajon Pál miért állítja üzenetének középpontjába Jézus főpapi szolgálatát? Mit jelent nekünk az, hogy Jézus most főpapként szolgál a Mennyben? Mi az Jézus főpapi szolgálatában, amitől ennyire fontossá lett nekünk ez a kérdés?

A történelem folyamán Sátán soféle módon próbálta a szeretet nagy alapelvét a Tízparancsolatot megsemmisíteni és érvényteleníteni. Legeredményesebb támadása az volt, amikor a legkritikusabb pontján változtatta meg Isten törvényének a tartalmát. A negyedik parancsolat az egyedüli, amelyben megfogalmazódik az emberiség számára a Törvényadó neve, rangja, vagyis a törvényadáshoz való joga, mint a világmindenség Teremtője. E parancsolatban adott kijelentés nélkül, bármilyen isten igényelheti magának a törvényadás jogát, és Sátán éppen ezt szseretné magának. Ésaiás viszont arról prófétál, hogy Isten egykor fiakat fog támasztani, akik felépítik a törvényes esett rontásokat. De vajon kik, mikor és hogyan építhetik meg a törvényen esett rontást?

Szomorú tény, hogy az Isten háza iránti tisztelet kialvóban van, az Isten házában való illõ viselkedés kezd ismeretlen fogalommá lenni, mert a szent dolgok és helyek nincsenek határozottan elkülönítve a közönségestõl egyeseknek a gondolkodásában és az életük gyakorlatában. Akik úgy gondolják, hogy õk csupán egy baráti találkozóra jönnek el a gyülekezetbe, és mellékesen még részt vesznek az istentiszteleten is, azok eltévesztették a házszámot, azoknak minél hamarabb rá kell döbbenniük a végzetes tévedésükre. Ezért az Ige üzenetével azt tanácsolja nekünk Isten: “Õrizd meg lábaidat, mikor az Istennek házához mégy, mert hallgatás végett közeledned jobb, hogynem a bolondok módja szerint áldozatot adni... ne gyorsalkodjál a te száddal, és a te elméd ne siessen valamit szólni Isten elõtt”.

Mikeás próféta által fogalmazza meg Isten három pontban részünkre azt, hogy mit kíván tőlünk. "Igazságot cselekedjél, Szeressed az irgalmasságot, Alázatosan járj a te Isteneddel". Ezt az isteni kívánalmat úgy veti fel a próféta, hogy Isten "csak" ezt, csak ennyit kíván tőlünk. Az emberek azonban másként gondolnak az isteni elvárásokra, általában nehéz, megvalósíthatatlan tehernek gondolják azt. Mikor minősül át az ember értékrendjében könnyen megvalósítható cselekménnyé az, amit Isten kíván tőle? Mi az az igazság és hol található meg, amit nekünk cselekednünk kell? Miért kell szeretni az irgalmasságot, miért nem elég az, ha csupán gyakoroljuk? Milyen az az alázatosság, amit nekünk Istennel együtt járva kell kialakítani az életünkben?

Itt egy párbeszéd olvasható, amely Isten és az ő népe között történt. Isten elmarasztalja azokat, akik a haszonelvű szemléletük küzben úgy gondolkodnak, hogy „mi haszna?” Istennek szolgálni. Épülhet üzleti szempontokra az Istennel való kapcsolatunk? - Hűtlen népe bátorítására Isten felvillantja előttük annak lehetőségét, hogy a jövőben miként lehetnek részeseivé a Tőle jövő áldásoknak. Malakiás szerint nem mindenki gondolja azt, hogy nem érdemes megtartani Isten törvényét, és nem érdemes alázatosan járni előtte. Nem mindenki enged a nehézségek szorításának, még akkor sem, ha nem érti, esetenként miért hallgat Isten, ahelyett, hogy cselekedne. Isten azonban nemcsak hallgat, hanem figyel is, - figyel ránk, figyeli a velünk történő eseményeket, még akkor is, ha mi ezt nem látjuk.

A Szentírásban nagyon sokszor találkozunk olyan történettel vagy kijelentéssel, hogy egy bizonyos kőszikla kapcsolatba került Isten népével. Jézus is beszél egy szegletkőről, amelyet az építők elvetettek ugyan, de ez a kő önállóan is végzi a maga feladatát. A Szentírás nagyon sok helyen igyekszik világossá tenni azt, hogy ez a kőszikla nem más, mint a mi Istenünk, a mi Megváltónk, vagyis Jézus Krisztus. Pál apostol azt mondja, hogy ez a lelki kőszikla „követi” Izráel népét a pusztában. Vándorlásuk közben, ahol szomjasak voltak, ott mindig víz fakadt fel a táborhely mellett emelkedő kősziklák hasadékaiból. Jézus ma is kínálja mindenkinek az élet vizét ingyen, de ugyanakkor mégis bizonyos feltételekkel. Az életnek ez a vize Krisztusból árad felénk, nekünk csak élni kell belőle, élni az Isten adta lehetőséggel.

Bár az örökkévaló evangélium lényege mindíg ugyanaz volt, mégis elmondható, hogy hogy minden korszakban volt egy különleges üzenet, amit hirdetni kellett Isten választott népének. Isten szolgáinak mindig a saját korukhoz igazodva, annak jellegzetes problémáihoz és életmódjához alkalmazkodva kellett hirdetni az evangéliumot. Ezt az evangéliumot az egész világon hirdetni kell, bizonyságul minden népnek, és csak akkor következhet be a vég, csak akkor jöhet vissza Jézus dicsőséggel és nagy hatalommal az égnek felhőiben. Az evangélium hidetése nemcsak beszéd által történhet, hanem az életünk példája is mindennél hangosabban hirdetheti. Jézus a hegyi beszédében éppen erre szólította fel a tanítványait: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat".

Pál apostol szerint Isten Krisztus ismeretének jó illataivá akar tenni bennünket. A jó illatot mindenki készségesen és örömmel szívja magába. Vagyis a Krisztusról szóló bizonyságtevésünk olyan kell legyen az emberek számára, hogy örömmel és készségesen fogadják és szívják magukba. Isten a Szentlelkének vezetése által tud alkalmassá tenni arra, hogy általunk meg tudja jelentetni Krisztus ismeretének jó illatát minden ember számára. A belőlünk áradó illat sohase legyen mesterkélt, hanem mindig természetes. Eközben ne feledkeznünk el arról sem, hogy nem mi vagyunk az illat forrásai, mi csak az illat vagyunk. A rendeltetésünk az, hogy az illat forrásához, azaz Jézushoz vezessük el az embereket, tehát tudjunk láthatatlanok maradni, hogy az emberek figyelmét krisztus ragadja meg.

A körülöttünk lévő világ úgy akar bele rohanni az újesztendőbe, hogy miközben teljesen kikapcsolódik, ne kelljen gondolnia semmire sem. Az értelmes módon élő keresztény azonban nem rohanhat bele a következő évbe úgy, hanem meg sem áll a határnál. Minden határkőnél meg kell álljunk, hogy időnk legyen átgondolja a múltat, a jelent és a jövőt. Ahogy a jó gépkocsivezető a visszapillantó tükröt is használja, miközben előre halad, úgy kell a kereszténynek is figyelni a már megtett útjára. Lelki életünk szempontjából ilyen visszapillantó tükör lehet számunkra Istennek Igéje és az ő törvénye. Ezeknek segítségével kell látnunk azt az útszakaszt, ami már a hátunk mögött van. Ebben az év végi mérlegelésben mondhatjuk el Pállal együtt azt: „De egyet cselekszem, azokat, amelyek a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik dőlvén, célegyenest igyekszem”.

Pál apostol a saját élettapasztalatán keresztül mutatja be azt a különös változást, ami a Jézussal való élő találkozás után következik be a hívő ember életében. „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, mondja az apostol. De mit jelent a valóságban ez a változás, amiről Pál apostol beszél? Hogyan jelenik meg a mindennapi életünkben, hogyan veheti ezt észre rajtunk a környezetünkben élő embertársunk? -- Az „Én” központú ember mindig önmagával foglalkozik, mindig a cselekedeteit vizsgálja, mindig teljesíteni és bizonyítani akar Isten és emberek előtt egyaránt, és ha ez nem sikerül, akkor tele van szorongással és félelemmel. Ezzel ellentétben a Krisztus központú ember felszabadult boldogsággal éli az életét, mivel nem a saját cselekedetei állnak középpontban, hanem Krisztusé, a Megváltóé, akinek tiszta és szent életét hite szerint a sajátjaként tudhatja.

Pál apostol ezekben a gondolatokban nagyon komoly mércét állít Isten gyermekei elé. Mindenek előtt azt mondja el, hogy a hívő embernek példaadó életet kell élnie. Bár ezt akkor az ifjú Timótheusnak írja, a fiatal munkatársának. Mivel azonban az utókor embere számára is megmaradt mint isteni üzenet, ezért így már nekünk is szól személy szerint. Pál apostol tehát a példaadásnak egy magasabb mércéjét állítja elénk, és erre a szintre is el kell jutnunk. Ez a magasabb szintű mérték azt várja el tőlünk, hogy „légy példa a hívőnek!”. Annak a hívőnek, aki együtt van veled a gyülekezetben. Aki ugyanúgy ismeri az isteni elveket, mint ahogy te, vagy még jobban. Akinek helyzetéből adódóan nagyobb rálátása van az életünkre, hogy az Isten akaratával összhangban van-e. Ez az üzenete különböző reakciókat vált ki az emberekből.

Kevesen szoktunk az imáinkkal kapcsolatban arra gondolni, hogy az Istenhez való imádkozásunknak is van rendelt ideje. A Biblia refrénszerűen említi annak szükségességét, hogy Isten gyermekeinek mindig imádkozni kell, máshol pedig azt, hogy szüntelen imádkozzanak. Ezek a kijelentések viszont azt sugallják, mintha az imádkozás gyakorlata kivételt képezne a Salamon által felvetett kijelentésből, mintha az imádkozással kapcsolatosan nem lehetne rendelt időről beszélnünk. A két kijelentés közötti látszólagos ellentmondás abból adódik, hogy az imádkozásainknak sokféle változata, célja és módja van. A szüntelen imádságra biztató kijelentések ellenére vannak olyan esetek, amikor Isten kimondottan rosszallóan veszi tudomásul, ha egy adott helyzetben és időben mi elkezdünk Hozzá imádkozni.

Ez az ige három fontos dolgot mond el és tesz hangsúlyossá Jézussal kapcsolatban. Azt állítja, hogy ez a három dolog szokása volt Jézusnak. Amit pedig szokásból teszünk, azt általában folyamatosan és állandóan gyakoroljuk. Mivel nekünk Jézus a példaképünk és mesterünk is, ezért nagyon fontos ismernünk, hogy mit tett Jézus szokásból, hogyan élte a példamutató életét. Lukács szerint az volt szokása, hogy a szombati istentiszteleteken rendszeresen ott volt, részt vett azokon, ezért ment el a zsinagógába. Jézusról azt is tudjuk, hogy rendszeres imádkozó volt, így töltekezett fel az Atyától származó erővel, hogy tudja végezni az emberek közötti tanító és gyógyító szolgálatát. Ige-ismeretéből pedig arra lehet következtetni, hogy szokása volt az igetanulmányozás is, hiszen tanítás közben fejből idézte az Írásokban adott isteni kijelentéseket.

Krisztust venni, azaz befogadni nem ugyanazt jelenti, mint egyéb ismeretet megszerezni. Krisztus elfogadásának egy megváltozott élet­gyakorlatot kell eredményezni. Jézust venni azt jelenti, hogy befogadtuk Őt az életünkbe az első szeretet buzgóságával. Jézus Krisztus befogadása az evangélium igazságainak a befogadását jelenti, azoknak az evangéliumi igazságoknak a befogadását, melyeket Isten Igéje közvetít felénk. Ez viszont nem mond ellent annak, hogy az újonnan megtért keresztyéneknek Jézust kell a szívükbe befogadniuk, Krisztus jelenlétét kell megtapasztalniuk. Ezért minden kereszténynek fel kell tenni önmaga felé az önvizsgálatnak azt a kérdését: „Én miképpen vettem, azaz fogadtam be Jézust az életembe?”. A Krisztussal való járásunk jelenlegi formája és módja ugyanis annak a visszatükröződése, hogy mennyire nyitottuk ki szívünket Jézus előtt.

Első olvasatra úgy hangzik, mintha Jézus az erőszakos embereket támogatná, mintha arra biztatná követőit, hogy erőszakosnak kell lenniük. Nehezen tudjuk elfogadni a szelíd és alázatos Jézussal kapcsolatban az ilyen hangvételű kijelentést, az Ő szájából idegen hangzásúnak érezzük. De bármennyire furcsán hangzik is, ezt mégiscsak Jézus jelentette ki, Ő mondta a tanítását hallgató tömeg előtt, hogy az erőszakoskodóké a mennyeknek országa. De vajon mit jelenthet az Igének ez a különös kijelentése, tényleg erőszakosoknak kell lennünk annak érdekében, hogy üdvözüljünk? A Szentírásban több olyan történet van feljegyezve, ahol ennek a jézusi kijelentésnek az alapelvét figyelhetjük meg a gyakorlatban. Ebben a jézusi tanításban az erőszak, egy szent buzgóságot jelent, amit nekünk önmagunkkal szemben, a bűn elleni küzdelemben kell alkalmazni

Pál apostol itt elsődlegesen a Thessalónikában élő keresztényekről adja azt a nagyon pozitív jellemzést, hogy „ti mindnyájan a világosság és a nappal fiai vagytok”. Pál missziója alkalmával ugyanis sokan megtértek a bálványoktól a mindenható Istenhez. Vajon rólunk is elmondhatná Pál apostol mindezt? – Csupán egyetlen feltétele van annak, hogy valaki a világosság fia lehessen. Jézus azt mondta: „Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága”. Ez a jézusi kijelentés viszont csak akkor érvényes ránk, ha ez nem csupán a nagy szavak szintjén nyilatkozik meg, hanem megfelelő gyakorlati cselekedetekkel is párosul. Jakab apostol ezért szólít fel bennünket, hogy „Mutasd meg nékem a te hitedet a cselekedeteidből, és én is meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet”.

Az apostol üzenetének első mondanivalója az, hogy "az Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség". Ha Istennel közösségben élünk, akkor a világosságban vagyunk, és ez elmaradhatatlan következményeket érlel bennünk. Akkor "közösségünk van egymással", és akkor nem járunk többé a sötétségben. A világossággal való közösség nem állhat csupán beszédből, hanem a cselekedeteinknek kell azt igazolnia. Ha közösségünk van a világossággal, akkor járnunk kell a világosságban, allandóan előrehaladni, világosságból újabb világosságba tovább lépve. "Mert az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig." Ezért a világosságban járás nem egy alkalomszerű esemény, hanem egy állapot, egy folyamatos tevékeny élet.

Mivel az életre vezető út kapuja nem olyan hívalkodó, nem olyan látványosan feltűnő, mint a világi élvezetek kapuja, ezért azt először is keresni kell. Aki nem keres, vagy rosszul keres, az nem is találja meg. Keresni kell azért is, mert nagyon sok hamisítvány és utánzat van. De nem elég az sem, ha már megtaláltam, be is kell lépni a kapun, sőt el is kell indulni azon az úton, amely ott vár rám. Mivel azonban ez a kapu keskeny, ezért nem tudunk akárhogy átmenni rajta. Bizonyos csomagokat le kell rakni, bármennyire hozzánőtt is az életünkhöz. A  kapu viszont senkit sem vezet el örökéletre, hanem csak a keskeny út. Vagyis, ha valaki megáll a kapunál, akkor sohasem sem fog eljutni az örök életre. Jézus pedig azt mondta: "Én vagyok az út...". Ezért a Jézusra hivatkozó emberek közül csak azik haladnak a keskeny úton, akik igyekeznek jézusi életet élni.

Ez a prófétikus kijelentés nem egy alázatos és szelíd hangvételű üzenettel szólítja fel Isten népét, az elvégzendő feladat is egy nagyon kemény hangvételű üzenet. Ezt az üzenetet azonban nem a világ felé kell hirdetni, hanem Sionon, azaz Isten népe között rivalgó hangon megfűjni az Isten üzenetének kürtjeit. Ez az üzenet szinte sokkoló hatású kijelentésekkel akar megszólítani bennünket, hogy felrázzon és cselekvésre késztessen. Miután elmondja az Isten népére leselkedő veszélyt, ugyanakkor azonnal a menekülés és a szabadulás útvonalát is felvázolja, elmondva az örökkévaló evangélium legaktuálisabb üzenetét: „térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint”. Ennek a megtérésnek őszinte bűnbánattal egybekötve kell megtörténni. A bűnbánatot tartó emberek számára azonban az ősellenségünk csapdákat állít, amikkel meg akarja fogni őket. Ezért mindenkinek tisztában kell lenni azzal, hogy miként kerülhetők el ezek a csapdák, Isten segítségével hogyan érhető el a kitűzött cél.