A királyok kora

Meghallgatom

69. / Dávidot meghívják a trónra

(2 Sámuel 2 - 5,5. fejezetek)

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

648 649 650 651 652 653

648.  oldal Saul halálával megszűntek azok a veszedelmek, amelyek Dávidot száműzötté tették. Az út most megnyílt számára és visszatérhetett hazájába. Amikor a Saulért és Jonathánért tartott gyásznapok véget értek, "[...] megkérdezé Dávid az Urat, mondván: Felmenjek-é Júdának valamelyik városába? Kinek felele az Úr: Menj fel. És monda Dávid: Hová menjek? Felele: Hebronba" (2Sám 2:1).

Hebron húsz mérföldre feküdt északra Beérsebától, körülbelül félúton a város és a jövendő főváros, Jeruzsálem között. Eredetileg Kirját-Arbá-nak nevezték, mert Arbának, Anák atyjának városa volt. Később Mamré volt a neve. Itt volt a pátriárkák temetkezési helye, a "Makpelah barlang". Hebron Káleb öröksége volt, most Júda fővárosa. A völgyben fekvő várost termékeny, lankás vidék és termőföld vette körül. Ott voltak Palesztina legszebb szőlős kertjei, számtalan olaj és más gyümölcstermő fák ültetvényeivel együtt.

Dávid és társai azonnal készek voltak arra, hogy engedelmeskednek annak az utasításnak, amelyet Istentől kaptak. A hatszáz felfegyverzett férfi, feleségeikkel és gyermekeikkel, juhnyájaikkal és szarvasmarha csordáikkal együtt hamarosan úton voltak Hebron felé. Amikor ez a karaván bevonult a városba, Júda férfiai már ott várakoztak, hogy Dávidot, Izrael jövendő királyát fogadják. Azonnal előkészületeket tettek a megkoronázására. "[...] és ott felkenék Dávidot királynak a Júda házán" (2Sám 2:4). Semmilyen erőszakot nem alkalmaztak annak érdekében, hogy tekintélyét erővel más törzsek fölé is kiterjesszék.

Az újonnan megkoronázott uralkodó első cselekedeteinek egyike az volt, hogy kifejezte gyengéd tiszteletadását Saul és Jonathán 649.  oldal emlékének. Amikor értesült Jábes-Gileád lakóinak bátor tettéről, hogy elhozták az elesett vezérek testét és tisztességes temetésben részesítették őket, Dávid azonnal követeket küldött Jábesba ezzel az üzenettel: "Áldottak vagytok ti az Úrtól, kik ezt az irgalmasságot cselekedtétek a ti uratokkal, Saullal, hogy eltemettétek; Annakokáért most az Úr cselekedjék veletek irgalmasságot és igazságot; sőt én is ezt a jót teszem veletek, hogy ezt cselekedtétek" (2Sám 2:5-6). Egyúttal közölte velük Júda trónjára lépését és azok további hűségét kérte, akik eddig is bizonyították azt.

A filiszteusok nem ellenezték Júdának azt az eljárását, hogy Dávidot tették királlyá. Megbarátkoztak vele száműzetésében, abban a reményben, hogy ezzel gyengítik Saul országát. Most abban reménykedtek, hogy Dávid iránt kimutatott elűző kedvességük miatt Dávid hatalmának kiterjedése és megerősödése az ő javukat szolgálja majd. Dávid uralkodása azonban nem volt zavarmentes. Megkoronázásával kezdetét vette a sötét feljegyzések sorozata, amelyek összeesküvésekről és lázadásokról számolnak be. Dávid nem árulóként lépett a trónra. Isten választotta ki, hogy ő legyen Izrael királya. Így senkinek sem lehetett semmi oka, hogy bizalmatlan legyen vele szemben vagy ellenkezzék vele. Alig ismerték el azonban királyi tekintélyét és megbízását Júda férfiai, amikor Abner befolyására Saul fiát, Isbósetet tették királlyá és ellentrónt állítottak fel Izraelben.

Isbóset azonban gyenge és nem hozzáértő képviselője volt Saul házának, miközben Dávid kiválóan alkalmas volt az ország terheinek felelősségteljes hordozására. Abner, Isbóset királyi hatalomra való emelésének fő közvetítője, főparancsnok volt Saul hadseregében és a legkiválóbb ember volt Izraelben. Abner tudatában volt annak, hogy Dávidot maga az Úr jelölte ki Izrael trónjára. Mivel azonban Dávidot nagyon hosszú ideig üldözték, nem volt hajlandó arra, hogy Isai fia örökölje az országot, amely felett Saul uralkodott.

A körülmények, amelyek közé Abner került, megmutatták igazi jellemét. Valójában becsvágyó és elvtelen ember volt. Rokona volt Saulnak és a király befolyására megvetette azt az embert, akit maga Isten választott Izrael uralkodójává. Gyűlöletét csak növelte az az éles megrovás, amelyben Dávid részesítette, amikor a korsó vizet és a király lándzsáját elvette Saul oldala mellől, amikor ő a táborban aludt. Visszaemlékezett arra, hogy Dávid mit és hogyan kiáltott a 650.  oldal király és Izrael népe füle hallatára: "Avagy nem férfi vagy-é te, és kicsoda olyan, mint te Izráelben: És miért nem vigyáztál a te uradra, a királyra? [...] Nem jó dolog ez, amit cselekedtél! Él az Úr, hogy halál fiai vagytok ti, amiért nem vigyáztatok a ti uratokra, az Úrnak felkentjére!" (1Sám 26:15-16). Ez a megszégyenítés azóta is nyomta szívét és elhatározta, hogy végrehajtja bosszúálló tervét és saját felmagasztalására szakadást hoz létre Izraelben. A volt királyi ház képviselőjét használta fel saját önző becsvágyainak és szándékainak elérésére. Tudta, hogy a nép szereti Jonathánt. Mindenki szívesen emlékezett reá és Saul első sikeres hadjáratát sem felejtették el. Ez a lázadó vezér nagyon ügyesen és elszántan vitte véghez tervét.

A Jordán túlsó partján fekvő Mahanaimot választották királyi székhelyül, mivel ez a város nyújtotta a legnagyobb biztonságot a támadások ellen, amely Dávid vagy a filiszteusok részéről érhette őket. Itt koronázták meg Isbósetet. Uralmát először csak a Jordán keleti oldalán élő törzsek fogadták el és csak később terjedt ki Júda kivételével egész Izraelre. Saul fia két évig élvezte méltóságát az elszigetelt fővárosban. Abner egész Izraelre ki akarta terjeszteni hatalmát és ezért háborúra készült fel. "Sok ideig tartó hadakozás lőn a Saul háznépe között és a Dávid háznépe között. Dávid pedig mind feljebb-feljebb emelkedik és erősbödik vala; a Saul háza pedig alább-alább száll és fogy vala" (2Sám 3:1).

Végül árulás döntötte meg azt a trónt, amelyet rosszindulat és becsvágy állított fel. Abner megharagudott Isbóset gyengesége és hozzá nem értése miatt, ezért ellene fordult és átpártolt Dávidhoz. Azt is felajánlotta Dávidnak, hogy Izrael összes törzsét zászlója alá hozza. A király elfogadta javaslatait és tisztességgel bocsátotta el, hogy valósítsa meg szándékát. Ennek a bátor és híres katonának kedvező fogadtatása felkeltette Joáb féltékenységét, aki Dávid hadseregének volt a főparancsnoka. Abner és Joáb között ellenségeskedés, sőt vérbosszú volt, mert az előbbi megölte Joáb öccsét, Asáelt az Izrael és Júda közötti háborúban. Most Joáb jó alkalmat látott arra, hogy bosszút álljon Abneren fiatalabb testvére haláláért és egyben megszabaduljon jövendőbeli vetélytársától. Elhatározta, hogy tőrbe csalja és megöli Abnert.

Amikor Dávid meghallotta az áruló támadást, ezt mondta: "Ártatlan vagyok én és az én országom mindörökké az Úr előtt, Abnernek, 651.  oldal a Nér fiának vérétől. Szálljon ez Joábnak fejére, és az ő atyjának egész háznépére" (2Sám 3:28-29). Tekintettel az ország rendezetlen állapotára és a gyilkos hatalmára és rangjára, - mert Joáb testvére Abisai is egyesült vele, - Dávid nem büntethette meg a gyilkosságot igazságosan, de nyilvánosan kimutatta a véres cselekedettől való undorát. Abner temetését nyilvános tiszteletadással és megfelelő méltósággal végezték el. A hadsereg Joábbal az élén részt vett a gyász-szertartáson, megszaggatott ruhában és zsákruhába öltözve. A király azzal nyilvánította ki gyászát, hogy a temetés napján böjtöt tartott. Első gyászolóként állt a ravatalnál. A sírnál elhangzott gyászének, élesen megdorgálta a gyilkost. A király így siránkozott Abner felett:

"Gaz halállal kell-e kimúlnia Abnernek?

A te kezeid nem voltak megkötve,

        sem lábaid békóba verve;

        de úgy vesztél el,

        mint álnok ember miatt szokott elveszni az ember!"    (2Sám 3:33-34).

Dávid nagylelkű elismerése arról, aki keserű ellensége volt, elnyerte egész Izrael bizalmát és csodálatát. "Mely dolgot mikor az egész község megértett, igen tetszék nékik; valamint a többi dolga is, amit a király cselekeszik vala, igen tetszék nékik. És megértette azon a napon az egész nép és az egész Izrael, hogy nem a királytól volt, hogy Abnert, a Nér fiát megölték" (2Sám 3:36-37). Csak bizalmas tanácsadói és kísérői szűkebb körében beszélt a király a bűntényről és ismerte el saját tehetetlenségét a gyilkos méltó megbüntetésében. Az ügyet Isten igazságosságára bízta. "Nem tudjátok-é, hogy nagy fejedelem esett ma el az Izráelben? Én pedig ma erőtelen, noha felkent király vagyok; ezek pedig a Sérujának fiai hatalmasabbak nálamnál. De fizessen meg az Úr annak, aki gonoszt cselekeszik, az ő gonoszsága szerint" (2Sám 3:38-39).

Abner őszinte volt Dávidnak tett minden ajánlatában, de indítóokai aljasak és önzők voltak. Az Istentől rendelt királlyal állandóan szembehelyezkedett abban az elvárásban, hogy magának biztosítsa a tiszteletet. A neheztelés, a megsebzett büszkeség és szenvedély volt az, ami őt arra vezette, hogy egy ügyet, amit oly sokáig szolgált, elhagyjon; és amikor Dávidhoz átpártolt, azt remélte, hogy szolgálatában a legmagasabb méltóságot nyeri el. Ha sikerült volna szándéka, 652.  oldal akkor képességei és becsvágya, nagy befolyása és istenfélelmének hiánya veszélyeztette volna Dávid trónját, a nép békességét és jólétét.

"Mikor pedig meghallotta Saul fia, hogy meghalt Abner Hebronban, igen megfogyatkozék az ő ereje. Sőt az egész Izráel megrémüle" (2Sám 4:1). Nyilvánvaló volt, hogy a királyságot nem tarthatták fenn sokáig. Egy másik árulás tetőzte be a csökkenő hatalom bukását. Isbósetet két fő embere aljasul meggyilkolta. Ezek Isbóset levágott fejével Júda királyához, Dávidhoz siettek. Azt remélték, hogy ezzel a tettükkel megkedveltetik magukat és elnyerik jóindulatát.

E bűnjellel álltak meg Dávid előtt és ezt mondták: "Ímhol Isbósetnek, Saul fiának, a te ellenségednek feje; aki üldözé a te lelkedet, és az Úr bosszút állott e mai napon az én uramért, a királyért, Saulon és az ő maradékán" (2Sám 4:8). Dávid azonban, akinek a trónját maga Isten erősítette meg, és akit Isten szabadított meg ellenfeleitől, nem kívánta az árulók segítségét hatalma megerősítéséhez. Ezért elmondta a gyilkosoknak, hogy mi lett a végzete annak, akik Saul megölésével dicsekedett előtte. Így szólt: "Menynyivel inkább az istentelen embereket, kik ágyában, a maga házában ölték meg az igaz embert? Azért most vajon ne kívánjam-é meg az ő vérét kezeitekből, hogy titeket eltöröljelek a földről? Parancsola azért Dávid az ő szolgáinak, hogy megöljék őket; és elvagdalák kezeiket és lábaikat; és felakaszták őket Hebronban, a halastó mellett. Isbósetnek pedig fejét felvevén, eltemeték az Abner sírboltjába, Hebronban" (2Sám 4:11-12).

Isbóset halála után Izrael vezető emberei között az az általános kívánság uralkodott, hogy Dávid legyen az összes törzsek királya. "Eljövének pedig Dávidhoz Hebronba Izráelnek minden nemzetségei, és szólának ilyenképpen: Ímé mi a te csontodból és testedből valók vagyunk" (2Sám 5:1). Kijelentették: "Mert ennekelőtte is, mikor Saul uralkodott felettünk, te vezérelted ki s be Izráelt, és az Úr azt mondotta néked: Te legelteted az én népemet, az Izráelt, és te fejedelem leszel Izráel felett. Eljövének azért Izráelnek minden vénei a királyhoz Hebronba, és frigyet tőn velek Dávid király Hebronban az Úr előtt, és királlyá kenék Dávidot Izráel felett" (2Sám 5:2-3). Isten gondviselése által megnyílt Dávid előtt a trónhoz vezető út. Nem volt semmilyen személyes becsvágya, amelyet szeretett volna kielégíteni, mert nem vágyott méltóság után, amelyhez most hozzájutott.

653.  oldal Áron és a léviták leszármazottai közül több mint nyolcezren várakoztak Dávidra. A népben végbement változás gyökeres és alapos volt. A forradalom nyugodtan és méltóságteljesen zajlott és illett ahhoz a nagy munkához, amely folyamatban volt. Közel félmillió ember gyűlt össze Hebronba Saul volt alattvalói közül. Ott tolongtak a városban és környékén. A dombok és a völgyek nyüzsögtek a sokaságtól. Kijelölték a koronázás óráját. Az az ember, akit kiűztek Saul udvarából, aki a hegyek és dombok közé menekült és a föld barlangjaiban mentette meg életét, most azt a kitüntetést kell kapja, amely a legmagasabb méltóság, amit ember embertársának adományozhat. A papok és a vének szent tisztségük ruháit öltötték magukra. A katonák és tisztjeik dárdái és sisakjai fényesen csillogtak és a messze földről jött idegenek mind arra törekedtek, hogy minél közelebbről lehessenek szem- és fültanúi a választott király megkoronázásának. Dávidot királyi ruhába öltöztették. A szent olajat a főpap öntötte fejére. A Sámuel által véghezvitt felkenetés ugyanis csak prófétai cselekmény volt, hogy tudják, mit kell tenni a koronázás alkalmával. Eljött a pillanat, és a királyt ünnepélyes szertartással Isten helyettesének szentelték fel. A kormánypálcát kezébe adták. Igaz uralmának szövetségét leírták és a nép hűségfogadalmat tett. A koronát homlokára helyezték és ezzel a koronázási szertartás véget ért. Izraelnek Istentől kijelölt királya volt. ő, aki türelmesen várt az Úrra, meglátta Isten ígéreteinek beteljesedését. "Dávid pedig folytonosan emelkedék és növekedék, mert az Úr, a Seregeknek Istene vala ő vele" (2Sám 5:10).