A királyok kora

Meghallgatom

64. / A menekülő Dávid  (1 Sámuel 18-22. fejezetek)

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

603 604 605 606 607 608 609 610 611 612

603.  oldal Góliát legyőzése után Saul nem engedte Dávidot hazatérni, hanem magánál tartotta. Az történt, hogy "[...] Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét" (1Sám 18:1). Jonathán és Dávid testvéri szövetségre léptek egymással, és a királyfi "[...] leveté felső ruháját, amely rajta volt, és Dávidnak adta, sőt hadi öltözetét is, saját kardját, kézívét és övét" (1Sám 18:4). Bár Dávidra nagy feladatokat bíztak, ő azért szerény és kedves maradt, s ezzel a viselkedésével meghódította az egész népet, és a királyi családot is

"És elméne Dávid mindenüvé, ahová Saul küldé, és magát eszesen viseli vala" (1Sám 18:5). Mindenütt körültekintő, hűséges volt, és nyilvánvaló lett, hogy Isten van vele. Olykor Saul is belátta, hogy alkalmatlan az ország kormányzására, és biztonságosabb volna olyas valakivel szövetkeznie, aki tanításait az Úrtól veszi. Saul abban is reménykedett, hogy Dáviddal való összeköttetése védelmet nyújt neki. Mivel Dávid az Úr kegyeltje volt, és oltalmát élvezte, várható volt, hogy az ő jelenléte háború esetén Saulnak védelem lesz.

Dávidot Saullal az isteni gondviselés kötötte össze. A királyi udvarnál alkalma volt betekinteni a kormányzat ügyeibe, s így előkészülhetett a jövő nagy feladatára. Lehetősége volt megszerezni a nép bizalmát is. Saul ellenségeskedése következtében átélt bajok pedig arra voltak jók, hogy Istentől való függését soha el ne felejtse, hanem teljes szívvel bízzon benne. A Jonathánnal való barátságot is Isten Lelke lobbantotta lángra, hogy megóvja általa Izrael jövendő királyának életét. Ezekben a történésekben hajtotta végre az Úr kegyelmi szándékait, amelyeket Izrael népe és Dávid iránt táplált.

604.  oldal Saulnak Dáviddal való barátsága nem sokáig tartott. Amikor a filiszteusok megveréséből visszatértek, "[...] kimentek az asszonyok Saul király elé Izráelnek minden városaiból, hogy énekeljenek és körben táncoljanak, dobokkal, vigassággal, és tomborákkal. És énekelni kezdének az asszonyok, kik vigadozának és mondának: Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tízezerét" (1Sám 18:6-7). Erre a féltékenység démona újból elfoglalta Saul szívét. Igen megharagudott, hogy az éneklő asszonyok Dávidot föléje emelték. És ahelyett, hogy igyekezett volna az irigységet elnyomni, jellemgyengeségét nem palástolva így kiáltott föl: "Dávidnak tízezeret tulajdonítanak és nékem tulajdonítják az ezeret, így hát már csak a királyság hiányzik néki" (1Sám 18:8).

Saul jellemének nagy fogyatékossága az volt, hogy szerette a hízelgést. Ez a jellemvonás teljesen úrrá lett cselekedetein és gondolatain, s ezután minden cselekedetét a dicsvágy mozgatta, sőt az igazságot és az igazságtalanságot is a nép kegyének mértékével mérte. Aki pedig Isten helyett az embereknek akar tetszeni, az soha nincs biztonságban! Saul az emberek szemében mindig az első helyet akarta magának biztosítani, s most az asszonyok dicsérő éneke azt a biztos meggyőződést lopta szívébe, hogy Dávid megnyerte a nép kegyét, és uralkodni fog helyette.

Saul pedig ajtót nyitott a féltékenység lelkületének és ezzel megmérgezte lelkét. És dacára a Sámueltől nyert tanításoknak, amelyekben világosan kimutatta a próféta, hogy Isten szándékát megakadályozni senkinek sincs módjában, Saul viselkedése azt igazolta, hogy nincs világos fogalma sem Isten tervéről, sem pedig hatalmáról. Izrael fejedelme saját akaratát állította szembe a Mindenhatóéval. Uralkodása alatt nem tanult meg uralkodni magán, hanem hagyta, hogy érzelmei a dühkitörésig fokozódjanak. Végül olyan dührohamot kapott, hogy gondolkozás nélkül megölte azt, aki akaratával ellenkezni mert. Roham után pedig mélységes csüggedés vett rajta erőt; megvetette önmagát és lelkiismeret-furdalás gyötörte.

Dávid hárfáját ilyenkor szívesen hallgatta és - úgy látszott - a gonosz lélek el is távozott belőle. Egyszer azonban amint Dávid előtte hárfázott, és énekben Istent magasztalta, Saul hirtelen elhajította dárdáját, hogy átdöfje vele az ifjú énekest. De Isten kegyelme megőrizte és sértetlenül menekült el az őrjöngő király elől.

605.  oldal Ettől kezdve egyre növekedett a király gyűlölete és kereste az alkalmat, hogy megölje Dávidot; de Isten felkentje ellen kovácsolt terveinek egyike sem sikerült. Saul már egészen az őt uraló gonosz léleknek adta át magát, Dávid azonban abban bízott, aki hatalmas erejével megszabadította őt. "A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme" (Péld 9:10). Dávid állandóan azt kérte Istentől, hogy tökéletesen járhasson előtte.

Saul azonban mindenáron szabadulni akart vetélytársának jelenlététől, ezért "[...] Saul elbocsátá őt magától és ezredesévé tevé [...] De az egész Izráel és Júda szereté Dávidot" (1Sám 18:13.16). A nép hamar rájött, hogy Dávid megbízható egyéniség, és a rábízott feladatokat ügyesen és bölcsen intézi. Az ifjú ezredes tanácsai valóban bölcsek, meggondoltak és bátran követhetők; ezzel szemben Saul határozatai igen gyakran oktalanok és tervei megbízhatatlanok voltak.

Annak ellenére, hogy Saul mindig alkalmat keresett Dávid megölésére, mégis félt tőle, mert világos volt, hogy Isten van vele. Feddhetetlen magaviselete csak növelte a király haragját; mert úgy találta, hogy Dávid puszta jelenléte is vádolja őt. Összehasonlította kettőjük jellemét, ám a mérleg még saját bírálata szerint is Dávid javára dőlt el. Így lassan teljesen úrrá lett felette az irigység, amely saját életét nyomorulttá tette, Dávidét pedig állandóan veszélyeztette. Ugyanaz az ellenséges érzület hatalmasodott el rajta, amely Kain szívét öccse, Ábel ellen ingerelte, mert Ábel cselekedetei igazak voltak és őt Isten szeretetével tüntette ki, míg az ő cselekedetei gonoszok voltak, s Isten nem áldhatta meg őt. Az irigység a bűnbeesés gyermeke, ahol dédelgetik, csakhamar gyűlöletté növi ki magát, majd bosszút szomjazva másnak az életére tör. Sátán a saját benső világát mutatta ki, amikor Sault annak a megölésére ingerelte, aki őt sohasem bántotta.

A király éles szemekkel figyelte Dávidot. Remélte, hogy valamilyen meggondolatlanságot, vagy egyebet csak talál majd benne, s ez ok lesz megszégyenítésére. Úgy érezte, nem nyugodhat, amíg Dávidot el nem pusztítja. Ám ezt úgy szerette volna megtenni, hogy a nép előtt igazolva legyen. Tőrt vetett neki azzal, hogy a filiszteusok további megveretését tanácsolta, s győzelme esetén, jutalmául idősebbik leányát ígérte feleségül. De Dávid most is szerény volt, és így felelt a megtisztelő ajánlatra: "Kicsoda vagyok én, és micsoda az én 606.  oldal életem, és atyámnak családja Izráelben, hogy a királynak veje legyek?" (1Sám 18:18). A király azonban kinyilvánította hamisságát, mivel leányát másnak adta feleségül.

Mikál azonban - Saul kisebbik leánya - szerette Dávidot, és ez ismét alkalmat adott a királynak a vetélytárs elleni ármánykodásra. Most azzal a feltétellel kínálta fel Mikál kezét, ha Dávid bizonyos számú filiszteust megöl, "[...] mert Saul a Filiszteusok keze által akará Dávidot elpusztítani" (1Sám 18:25).

Ámde Isten megmentette szolgáját és győzelemmel tért vissza az ütközetből, hogy a király veje legyen. "[...] és Mikál, a Saul leánya szereti őt" (1Sám 18:28), s így a dühöngő királynak újból látnia kellett, hogy amivel el akarta veszíteni, azzal éppen felmagasztalta Dávidot. Most még biztosabb volt abban, hogy Dávid az a férfiú, akiről az Úr azt mondta, hogy jobb nálánál, és hogy ő fog uralkodni Izrael nemzetségén. És most már nem is takarta szándékát, hanem nyílt parancsot adott Jonathánnak és testőrsége tagjainak, hogy vegyék életét annak, akit gyűlöl.

De Jonathán értesítette barátját atyja szándékáról, és utasította, hogy rejtőzzék el, míg ő atyjánál könyörög Izrael megszabadítójának életéért. Ígéretéhez híven fel is idézte atyja előtt mindazt, amit Dávid a nemzetért tett. Hogy megmentse atyja becsületét, figyelmeztette azokra a beláthatatlan következményekre, amelyek Dávid megöletését követnék. Felhívta figyelmét, hogy Dávid az Isten kegyeltje, s így igen kockázatos volna bántalmazni őt. Szavai meghatották, meglágyították a király szívét annyira, hogy esküvel biztosította Dávid életét. Dávid tehát újból a királyi udvarba került és szolgált Saulnak úgy, mint azelőtt.

Közben ismét háború ütött ki a filiszteusok és Izrael között, és Dávid vezette ellenük a seregeket. A héberek ez alkalommal is nagy győzelmet arattak és a nép magasztalta Dávid hősiességét és bölcsességét. Ez újból felkeltette Saul korábbi dühét. Egyszer, amint Dávid előtte hárfázott, kellemes melódiával töltötte be a palotát, a Saulban tomboló szenvedély kitört: elhajította dárdáját, hogy a falhoz szegezze vele a zenészt, de Isten angyala elfordította a halált hozó fegyvert. Dávid erre újból elmenekült, és hazament házába. Saul azonban kémeket küldött utána azzal a megbízással, hogyha házát reggel elhagyja, öljék meg.

607.  oldal Most meg Mikál tudatta férjével atyja szándékát, egyben unszolta, szökjön el és mentse életét. Le is eresztette őt az ablakon éjjel; és Dávid Sámuelhez menekült Rámába, aki mit sem törődve Saul haragjával, szívesen fogadta a menekülőt. Sámuel háza a királyi palotához viszonyítva a békesség hajléka volt. Mert a próféta elvonultan, a dombok között élve folytatta munkáját. Állandóan a próféták serege vette őt körül, akik tisztelettel hallgatták ajkáról a szót, amely Isten akaratára oktatta őket. Dávid is igen értékes tanítást nyert Izrael tanítójától. Azt hitte, ott biztonságban van, mert Saul nem fog parancsot adni, hogy az üldöző csapat a szent városba is behatoljon. De tévedett. Az elszánt király elborult elméje előtt semmi sem volt szent. Úgy gondolta, ha most Sámuel és Dávid egyesülnek, vetélytársa feltétlenül diadalmaskodni fog, mert Sámuel Isten prófétája volt Izraelben. Elküldte hát szolgáit Rámába, és utasította őket, hozzák Dávidot Gibeába, hogy ott megölhesse.

A szolgák el is indultak, hogy eleget tegyenek uruk parancsának, ámde szembekerültek azzal, aki nagyobb Saulnál. Isten láthatatlan angyalaival találkoztak, mint annak idején Bálám, aki elindult Izrael megátkozására. Saul emberei ahelyett, hogy Dávidot keresték volna, prófétai beszédben jelentették ki a jövőt és dicsőítették Istent. Így győzte le az Úr az emberi gonoszságot, és így védelmezte meg angyalok által szolgáját.

Az eset híre eljutott Saulhoz is, aki türelmetlenül várta már, hogy hatalmában tudja Dávidot; ám ahelyett, hogy az isteni feddésre magába szállt volna, még jobban felháborodott, és más követeket küldött Dávidért. De Isten Lelke ezekre is hatott, ezek is prófétálni kezdtek, úgy mint a többiek. Harmadszor is elküldött, de emberei ismét prófétáltak, mint az előbbiek. Saul most már úgy határozott, maga megy Dávidért, akit most már szívének minden vadságával gyűlölt. Elhatározta, hogy nem vár másik alkalomra, hanem ahogy szembekerül vele, saját kezűleg öli meg őt, bármi is történjék azután. De Isten angyala neki is elébe jött és vezette őt is. Isten Lelke reászállott, és imádkozva, énekelve és prófétálva folytatta útját. Prófétált a Messiás eljöveteléről, amikor pedig közel ért Sámuel házához Rámában, felső ruháit, rangjának árulóit levetette, és egész nap és egész éjjel Sámuel hallgatói között ült a Szentlélek befolyása alatt. A királynak ez az esete mindenütt ismert lett az emberek között, 608.  oldal s így uralkodása vége felé még egyszer felelevenedett Izraelben a vele kapcsolatos közmondás: "Avagy Saul is a próféták közt van?" (1Sám 19:24).

Saul szándéka ismét megsemmisült. Most újból biztosította Dávidot, hogy kiengesztelődött vele szemben, de az nem igen bízott a király bűnbánatának valódiságában. Ezért ezt az alkalmat menekülésre használta fel, nehogy Saul, meggondolva a dolgot, újból életére törhessen. Szíve igen megtelt keserűséggel, és menekülése előtt csupán barátját, Jonathánt kívánta látni még. Ártatlanságának tudatában kereste fel a király fiát, és így panaszkodott néki: "Mit cselekedtem? Mi vétkem van és mi bűnöm atyád előtt, hogy életemre tör?" (1Sám 20:1). Jonathán pedig nem tudta, hogy atyja megszegte esküjét, így szólt Dávidhoz: "Távol legyen! Te nem fogsz meghalni. Ímé az én atyám nem cselekszik sem nagy, sem kicsiny dolgot, hogy nékem meg ne mondaná. Miért titkolná el azért atyám előlem ezt a dolgot? Nem úgy van!" (1Sám 20:2). Miután Isten csodálatos ereje megnyugodott Saulon, Jonathán nem tudta elhinni, hogy barátjára tör, hiszen ez szerinte lázadás Isten ellen. De Dávid nem ezen a nézeten volt. Meggyőződéssel mondta Jonathánnak: "[...] Bizonyára él az Úr és él a te lelked, hogy alig egy lépés van köztem és a halál között" (1Sám 20:3). Izraelben az volt a szokás, hogy újhold idején áldoztak Istennek és ünnepi lakomát ültek. Ez az ünnep éppen Dávid és Jonathán találkozása után következett. Ezen a napon mindkét ifjúnak jelen kellett lennie a király asztalánál, de Dávid félt ott megjelenni. Megegyeztek hát abban, hogy Dávid meglátogatja Betlehemben lakó rokonait, ahonnan visszajövet három napig rejtőzik a mezőn. Jonathán pedig figyeli, milyen hatást vált ki atyjából barátja távolléte. Ha Saul kérdezősködik felőle, azt mondja majd: hazament Betlehembe, hogy atyjának áldozásán jelen lehessen. Ha azután a király nem gerjed haragra, hanem azt mondja: Jól van, visszatér az udvarba, de ha haragra lobban, ez jele lesz annak, hogy Dávidnak menekülnie kell.

Az ünnep első napján nem is érdeklődött a király Dávid felől; de amikor helyét másnap is üresen látta, megkérdezte Jonathántól: "Isainak fia miért nem jött el az ebédre sem tegnap, sem ma?" (1Sám 20:27). Jonathán pedig felele Saulnak: "Elkéredzék tőlem Dávid Bethlehembe; És monda: Ugyan bocsáss el engem, mert nemzetségünknek áldozata van most a városban, és ezt parancsolta nékem 609.  oldal bátyám; azért, ha kedvelsz engem, kérlek, hadd menjek el, hogy megnézzem testvéreimet. Ezért nem jött el a király asztalához" (1Sám 20:29). Saul amikor ezt a beszédet meghallotta, éktelen haragra gerjedt. Kijelentette, hogy amíg Dávid él, Jonathán nem kerülhet a trónra; s ismét utána küldött, hogy megöljék őt. Jonathán újból pártjára kelt barátjának, és azt mondta: "Miért kell meghalnia, mit vétett?" (1Sám 20:32). A királyt ez a kérdés annyira felbőszítette, hogy a Dávidnak szánt dárdát most fia után hajította.

Jonathán pedig igen megszomorodott, és ő sem volt tovább atyja vendége. Mélyen megszomorodva és leverve érkezett a helyre, ahol egyezségük szerint értesítette Dávidot atyja szándékáról. Odaérve egymás nyakába borulva keservesen sírtak. Saul sötét szenvedélye a fiatal emberek életére vetette árnyékát és fájdalmuk túl nagy volt ahhoz, hogy azt kifejezzék. Amikor elváltak, így szólt Jonathán Dávidhoz: "Eredj el békességgel! Mivelhogy megesküdtünk mind a ketten az Úrnak nevére, mondván: Az Úr legyen köztem és közted, az én magom között és a te magod között örökre" (1Sám 20:42).

Jonathán visszatért Gibeába, Dávid pedig Nóbba menekült, egy kis benjaminita városkába. A szentély közben ide került Silóból, és Akhimélek főpap szolgált benne. Dávid nem tudta, hova meneküljön Saul elől. Legbiztosabb menedéknek találta Isten szolgájának hajlékát. A főpap csodálkozva kérdezte tőle, mi járatban van, mivel látta, hogy sietett és egyedül jött. Félvén a felfedezéstől, Dávid hibát követett el, ami később a főpap életébe került. Azt mondta, hogy a király parancsára sürgős, titkos küldetésben jár. Pedig, ha elmondta volna az igazságot, a főpap tudta volna, mit kell tennie élete megmentéséért. Isten is azt kívánja, hogy övéi ragaszkodjanak az igazsághoz még a legnagyobb veszélyben is. Dávid öt kenyeret kért a főpaptól, ámde a szent kenyereken kívül nem volt más kenyér a házban, s így Dávid unszolására azokat adta oda éhsége csillapítására.

Dávid azonban itt sem lehetett biztonságban, mert ahogy ott időzött, meglátta Doégot, Saul pásztorainak számadóját, aki Izrael vallását elfogadva áldozatot mutatott be a szentélyben. Dávid igyekezett, hogy saját védelmére fegyvert szerezzen s azután biztonságosabb rejtekhelyet keressen. Akhimélek azonban kérésére azt felelte, hogy csak a filiszteus Góliát kardja van ott, amelyet emlékül helyeztek el a szentélyben. "Nincs ahhoz hasonló, add ide azt nékem" 610.  oldal (1Sám 21:9). És ahogy kezében érezte a kardot, amellyel a filiszteusok hősét levágta, új bátorság és remény töltötte el.

Dávid ezután Ákhishoz, Gáth királyához menekült, mert úgy vélte, népe ellenségének földén inkább biztonságban lesz, mint Saul országában. Ámde Ákhisnak közben jelentették, hogy ez az az ember, aki annak idején a filiszteusok bajnokát megölte, s így itt is újabb veszedelem leselkedett reá. Innen úgy menekült meg, hogy őrültnek tetette magát.

Dávid első hibáját Nóbban követte el, amikor hitetlenségében nem bízott Istenben; most Ákhis félrevezetésével másodszor is vétkezett. Pedig egyeneslelkű volt, és éppen ezzel nyerte meg a nép tetszését. A megkísértés idején azonban kitűnt, hogy ő is csak gyenge ember. Bujdosása közben mindenkiben kémet és árulót látott. Pedig akkor is nagy veszélyben volt, mikor Isten nevében legyőzte Góliátot. Akkor hitt Istenben, és az ő nevében sietett a harcra. De most, hogy érdemtelenül üldözték, annyira megzavarodott, hogy majdnem szem elől tévesztette mennyei Atyját.

Ezek a tapasztalatok bölcsebbé tették őt; mert meggyőzték gyengeségéről és az Istenhez való ragaszkodás szükséges voltáról. Ó! milyen becses, milyen drága Isten Szentlelkének közelsége, amikor kétségbeesett lelkeket keres fel, gyengéket erősít és csüggedteket emel fel! Ó! milyen könyörülő Isten a mi Atyánk, aki nem veti el a tévelygőt, nem hagyja magára a csüggedőt, hanem szeretettel és gyengédséggel közeledik hozzá.

Ha Isten gyermeke vétkezik, az csak a kishitűség következménye lehet. Ezért, ha sötét fellegek vesznek bennünket körül; ha isteni vezetésre és világosságra van szükségünk, nézzünk fel! A sötétségen túl világosság van! Dávidnak sem kellett volna egy pillanatig sem kételkednie Istenben. Sőt, meg volt rá minden oka, hogy higgyen Benne, hiszen felkentje volt, s a veszélyben az ő angyalai őrködtek felette; bátorsággal és csodálatos képességgel volt felruházva, és hogyha felül tudott volna emelkedni az adott helyzeten, és a bajok mögött Isten hatalmát látta volna, békessége lett volna a halál árnyékában. Nagy biztonsággal ismételgethette volna Isten eme ígéretét: "Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad" (Ésa 54:10).

611.  oldal Ezután Júda hegyeiben keresett menedéket Saul üldözései elől. Sikerült elérnie Adullám barlangját, amelyet egy kicsiny csapattal egész hadsereg ellen is lehetett védelmezni. "És mikor meghallották testvérei és atyjának egész háza népe, oda menének hozzá" (1Sám 22:1). Mert féltek, hogy Saul esztelen haragjában, mint Dávid hozzátartozóit, őket is kiirthatja. Most megtanulták, ami általánosan tudott volt Izraelben, hogy az Úr Dávidot szemelte ki Izrael vezetőjévé; és hitték, hogy biztonságosabban vannak vele, - noha ő is, menekültként barlangban volt - mint amikor ki voltak téve a féltékeny király esztelen dühének.

Ott, Adullám barlangjában békében és szeretetben volt együtt az egész család. Dávid hárfázott, s ők vele énekelték: "Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak" (Zsolt 133:1). A múltban testvérei megvetésének keserűségét érezte, de most örömmel töltötte el a békés egyetértés. Itt szerezte Dávid a ötvenhetedik zsoltárt is.

Nemsokára olyanok csatlakoztak hozzájuk, akik féltek a király haragjától. Sokan bizalmukat vesztették Saulban, mert látták, hogy nem vezeti őt Isten Lelke. "És hozzá gyűlének mindazok, akik nyomorúságban valának, és mindazok, akiknek hitelezőik voltak, és minden elkeseredett ember, ő pedig vezérük lett azoknak; és mintegy négyszázan valának ővele" (1Sám 22:2). Kis birodalom volt ez, amelyben azonban rend és fegyelem uralkodott. De Dávid nem érezte magát biztonságban ezen a menedékhelyen sem, mert minduntalan hírek jöttek, hogy a király halálra keresi őt.

Ezért szüleit biztonságba helyezte Moáb királyánál, maga pedig, - miután figyelmeztetést kapott egy próféta által - elmenekült Héreth erdejébe. Dávidnak ezek a keserű tapasztalatai nem voltak hiábavalók és gyümölcstelenek. Leckét adott általuk Isten, hogy miként lehet majd bölcs kormányzó, igazságos és kegyes király. A menekültekkel való szövetségben készíttetett elő, hogy felvehesse majd azt a munkát, amelynek végzésére Saul gyilkos szenvedélye miatt most képtelennek bizonyult. Mert ha egy ember Isten tanácsától elfordul, elvétetik tőle az a nyugalom és bölcsesség is, amely igazságos és meggondolt cselekedetekre képesítette őt. Nincs annál nagyobb ostobaság, mintha az ember elvetve az isteni bölcsességet, az emberek bölcsességét követi.

612.  oldal Saul felkészült arra, hogy Dávidot elfogja Adullám barlangjában, és amikor tudtára adták, hogy másutt rejtőzött el, igen megharagudott. Dávid megmenekülése titok volt Saul számára. Isai fiának menekülését csak úgy tudta megmagyarázni, hogy saját táborából valaki értesítette őt jöveteléről. Tanácsosai előtt azt hangoztatta, hogy valahol biztosan összeesküvést szőttek ellene. Egyben pedig magas méltóságot és jutalmat ígért azoknak, akik elárulják, hogy ki van barátságban Isai fiával. Szóltak neki az edomita Doég felől. Őt egyfelől a kitüntetések vonzották, másfelől pedig bosszút akart állni a főpapon, aki bűnéért megdorgálta. Ezért elbeszélte Saulnak, hogy Dávidot Nóbban látta, és a főpap ezt és ezt cselekedte vele. Ezért aztán felgerjedt a király haragja Akhimélek ellen. Doég pokoli tüzet gerjesztő gonosz nyelve annyira felingerelte a királyt, hogy dühtől tajtékozva elhatározta Akhiméleknek és családjának halálát. A rettenetes ítéletet végrehajtották; nemcsak Akhiméleken, hanem házának minden tagján is, "[...] nyolcvanöt embert ölt meg, akik gyolcs efódot viselének" (1Sám 22:18) Doég a király parancsára.

"És Nóbot is, a papok városát fegyvernek élével vágatá le, mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt; az ökröt és szamarat, és bárányt, fegyvernek élével" (1Sám 22:19). Ezt Saul Sátán vezetésével tette. Amikor Isten parancsolta néki, hogy az amálekitákat, akiknek bűne teljesen betelt, irtsa ki, túl érzékenynek állította magát és megkímélte azt, ami pusztulásra volt szánva; de most Sátán vezetése alatt nyugodtan kiirtotta a papokat és megölette Nób lakóit. Ilyen balgatag és gonosz az emberi szív, amely elveti Isten vezetését.

Ez a cselekedete megrémítette egész Izraelt. Az a király cselekedte ezt a nagy gonoszságot, akit ők választottak, aki csupán úgy cselekedett, ahogy a többi nemzetek királyai, akik nem félik Istent. A szövetség ládája ott volt birtokukban, de a tanácsadó papjaikat leöldösték. Mi következhetett még?