A királyok kora

Meghallgatom

61. / Saul elvettetik  (1 Sámuel 15. fejezet)

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

583 584 585 586 587 588 589 590 591 592

583.  oldal Saul, bár a gilgáli nehéz helyzetben nem állta ki a hitpróbát, hanem megszentségtelenítette Isten szolgálatát, hibáját még jóvá tehette volna. Adott is neki az Úr másik alkalmat arra, hogy megtanuljon feltétel nélkül hinni és engedelmeskedni szavainak.

Amikor a próféta megfeddte őt Gilgálban, nem látta be hibáját. sőt úgy érezte, igazságtalanság történik vele és mindenféleképpen menteni igyekezett viselkedését. Ettől az időtől kezdve nem is igen érintkezett a prófétával. Sámuel szerette Sault, mintha saját fia lett volna, és Saul is nagyra becsülte őt, de nem tudta elfogadni dorgálását, s ezért, amennyire lehetett, kerülte.

De Isten újból üzenettel küldte szolgáját Saulhoz. Még mindig alkalmat adott neki, hogy engedelmesség által bizonyítsa be hűségét és királyi rátermettségét. Sámuel el is vitte hozzá az üzenetet, és a nagyobb hitel okáért külön kihangsúlyozta, hogy ugyanaz az Isten küldte őt, mint aki Sault királlyá tette. Azt mondta: "Így szól a Seregek Ura: Megemlékeztem arról, amit cselekedett Amálek Izráellel, hogy útját állta néki, mikor feljöve Egyiptomból. Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat" (1Sám 15:3).

Az amálekiták voltak Izrael legelső ellenségei a pusztában. Ezért a bűnükért, valamint konok bálványimádatukért Mózes által ítéletet mondott reájuk az Úr. Isteni utasításra feljegyezték akkor az amálekiták minden kegyetlenkedését, amelyet elkövettek Izrael ellen, s ez a feljegyzés a következő szavakkal fejeződött be: "[...] töröld el 584.  oldal Amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd!" (5Móz 25:19). Az ítélet végrehajtását Isten négyszáz esztendőre felfüggesztette Isten, ámde ők nem tértek meg bűneikből. Sőt tudta róluk az Úr, hogy ha hatalmukban volna, az ő emlékezetét és népét is eltörölnék a föld színéről. De most elérkezett az oly sokáig késlekedő ítélet végrehajtásának ideje.

Isten hosszútűrése sokszor felbátorítja az embereket a bűnre; de büntetésük biztos és borzalmas lesz még ha az el is halasztódik. "Mert mint a Perázim hegyén, felkel az Úr, és mint Gibeon völgyében, megharagszik, hogy megtegye munkáját, amely szokatlan lesz, és hogy cselekedje dolgát, amely hallatlan lesz" (Ésa 28:21). Irgalmas Istenünknek a büntetés szokatlan cselekedet. ő maga üzeni prófétája által: "Mondjad nékik: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen" (Ez 33:11). "[...] Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú [...] megbocsát hamisságot, vétket és bűnt" (2Móz 34:6-7).

Nem bosszúálló az Úr, de parancsolatainak megszegői felett ítéletet tart. Ezt meg kell tennie azért is, hogy a föld lakói teljesen el ne romoljanak, és el ne pusztuljanak. És hogy némelyeket megmentsen, el kell törölje azokat, akik bűneikben konokul kitartanak. "Hosszútűrő az Úr és nagy hatalmú, és nem hagy büntetlenül" (Náh 1:3). Lábbal tiprott törvényének tekintélyét rettentő ítéletek által állítja majd helyre. Az a tény pedig, hogy az ítélet végrehajtásától vonakodik, világosan mutatja, milyen kibeszélhetetlenül nagy az ő ítéletét kikényszerítő bűn hatalma, és milyen nagy lesz a bűnös büntetése.

Igazságszolgáltatás közben azonban a kegyelemről sem feledkezett meg az Úr, mert az amálekiták között lakó keneusokat megmentette. Ezek az emberek, bár nem voltak mentesek a bálványimádástól, de tisztelték Jahvét, népével pedig barátságosan bántak. Ebből a törzsből való volt Mózes sógora is, Hobab, aki Izraelt a pusztán keresztül elkísérte és terepismeretével igen sok jó szolgálatot tett nekik.

A filiszteusok mikmási veresége óta Saul a moábiták, ammoniták, edomiták, amálekiták és filiszteusok ellen viselt háborút, és ahol csak lábát megvetette, mindenütt győzelmet aratott. Amikor az amálekiták 585.  oldal ellen az isteni üzenetet megkapta, azonnal háborút hirdetett. Saját királyi tekintélyéhez most már Sámuelé is járult, s így felhívására özönlött a nép zászlója alá. Ez a hadjárat azonban nem Izrael gazdagítását kellett szolgálja; a harcolóknak sem a győzelem dicsőségét, sem a zsákmányt nem volt szabad eltulajdonítani. Most csupán az Isten iránti engedelmességből kellett harcolniuk, hogy végrehajtsák az amálekitákon az ő ítéletét. Isten azt akarta, hogy az amálekiták pusztulását minden, Vele ellenkező nép láthassa, és eszébe véshesse, hogy éppen az a nemzet törölte el őket, amelyet ők annyira megvetettek.

"Saul pedig megveré Amáleket Havilától fogva egészen addig, amerre Súrba mennek, mely Egyiptom átellenében van. [...] Saul és a nép azonban megkímélte Agágot és a juhoknak, barmoknak és másodszülötteknek javát; a bárányokat és mindazt, ami jó vala, nem akarták azokat elpusztítani, hanem ami megvetett és értéktelen dolog volt, azt elpusztíták" (1Sám 15:7.9).

Ez a győzelem Saul legfényesebb győzelme volt, s ez szívének büszkeségét újból életre keltette. Isten ítéletét pedig, amellyel ellenségeit teljes pusztulásra ítélte, csak részben hajtotta végre. Mert diadalmenetben akart hazatérni, úgy, amint az a többi nemzeteknél szokás volt. Ehhez szüksége volt a királyi fogolyra, ezért nem ölte meg az amálekiták kegyetlen királyát. A nép is kiválogatta magának az állatok elejét, és azzal mentette magát, hogy azt az Úrnak akarta áldozatul hozni. Az igazi szándék azonban az volt, hogy a zsákmányolt állatokat feláldozzák ugyan, de a saját állataik helyett, hogy azokat megtarthassák.

Így Saul az utolsó próbát sem állta ki. Isten akaratának vakmerő elvetése, és önhatalmú uralkodása azt bizonyította, hogy nem méltó az Isten helyettesének tisztségére. Amíg Saul diadalmámorában jött hazafelé, otthon, a próféta házát szomorúság töltötte be, mert üzenetet küldött az Úr, amely most már véglegesen kárhoztatta a király magatartását. Így hangzott: "Megbántam, hogy Sault királlyá tettem, mert eltávozott tőlem, és beszédeimet nem tartotta meg" (1Sám 15:11). Sámuelt mélyen elszomorította a király lázongó magaviselete és egész éjjel sírt és imádkozott, hogy elháruljon Saulról a rettenetes ítélet.

586.  oldal Az Isten megbánása nem olyan megbánás, mint az emberé. "Izráelnek erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon" (1Sám 15:29). Az emberi megbánás az érzelem megváltozását, az isteni azonban a körülmények és viszonyok megváltozását jelenti. Az ember Istenhez való viszonyát úgy változtathatja meg, hogy elfogadja az isteni kegyelem feltételeit, vagy megtagadja azokat; Isten azonban tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz. Saul engedetlensége által megváltoztatta Istenhez való viszonyát, de Isten feltételei nem változtak meg. Az ő követelményei azóta is ugyanazok, mert nála "[...] nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jak 1:17).

Fájó szívvel kelt másnap útra az agg próféta, hogy fogadja a megtévedt királyt. Remélte, hogy közben megfontolva a helyzetet megalázza magát Isten előtt, és újból biztosítja magának az ő jóakaratát. Ámde az első lépés után könnyű lefelé jutni a bűn lejtőjén. Sault annyira lealacsonyította folytonos engedetlensége, hogy most hazugsággal ajkán ment Sámuel elé: "Áldott vagy te az Úrtól! Én végrehajtám az Úrnak parancsolatját" (1Sám 15:13).

De a Sámuel füléhez jutó hangok meghazudtolták ezt a beszédet. Meg is kérdezte: "Micsoda az a juhbégetés, mely füleimbe hat, és az az ökörbőgés, melyet hallok?" (1Sám 15:14). Saul természetesen erre is tudott felelni. "Az Amálekitáktól hozták azokat" - mondta - "mert a nép megkímélte a juhoknak és ökröknek javát, hogy megáldozza az Úrnak, a te Istenednek; a többit pedig elpusztítottuk" (1Sám 15:15). A nép Saul parancsának engedve cselekedett; hogy Saul önmagát védje, kész volt a népet okolni az engedetlenségért.

Saul elvettetésének üzenete kimondhatatlan szomorúságot okozott Sámuelnek. Helyzete elég kényes volt, mert az elvettetés üzenetét közölni kellett az ünneplő néppel, amely a győzelmet Saul vitézségének tudta be. Saul maga sem tulajdonította Istennek a győzelmet. Amikor Sámuel mindezeket látta, felháborodással vegyes fájdalommal vette tudomásul, hogy az az ember, akit Isten ilyen magas méltóságra emelt, lépten-nyomon áthágja a menny parancsát és bűnbe ejti Izraelt. ő nem hagyta magát Saul szavaitól megtéveszteni. Szomorúsággal vegyes felháborodottsággal így szólt hozzá: "Engedd meg, hogy megmondjam néked, amit az Úr mondott nékem ez éjjel [...] Nemde kicsiny valál te a magad szemei előtt is, mindazáltal 587.  oldal Izráel törzseinek fejévé lettél, és az Úr királlyá kent fel téged Izráel felett?!" (1Sám 15:16-17). Ezután elismételte Istennek az amálekiták ellen kiadott rendeletét, majd megkérdezte, mi késztette az engedetlenségre.

Saul pedig kitartva a mentegetőzés mellett, így felelt: "Én bizonyára hallgattam az Úr szavára, és azon az úton jártam, amelyre engem az Úr elküldött; és elhoztam Agágot, az Amálekiták királyát, és az Amálekitákat elpusztítottam. A nép azonban elvette a prédából a megsemmisítésre rendelt juhoknak és ökröknek javát, hogy megáldozza az Úrnak, a te Istenednek Gilgálban" (1Sám 15:20-21).

De Sámuel ellentmondást nem tűrő szigorral rontotta le a hazugságnak ezt a mentsvárát, és most minden további nélkül kijelentette az Úr ítéletét. "Vajon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véresáldozat" - mondotta szigorúan - "mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség a véresáldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés. Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvetett téged, hogy ne légy király" (1Sám 15:22-23).

Amikor a király meghallotta ezt a félelmetes ítéletet, így kiáltott fel: "Vétkeztem, mert megszegtem az Úrnak szavát, és a te beszédedet; de mivel féltem a néptől, azért hallgattam szavokra" (1Sám 15:24). Most már belátta ballépését, amelyet eddig makacsul védelmezett, de a felelősséget még most is a népre hárította, mert azt állította, hogy csak félelemből engedelmeskedett nekik.

Azután nem a bűn felett érzett bánatában, hanem a büntetéstől való félelem miatt így könyörgött Sámuelnek: "Most azért bocsásd meg az én vétkemet, és térj vissza velem, hogy könyörögjek az Úrnak" (1Sám 15:25). Ha igazán megbánta volna bűnét, akkor azt nyilvánosan beismerte volna: de legnagyobb gondja még most is saját tekintélyének megtartása és a nép kegyének biztosítása volt. Sámuel megtisztelő jelenlétét arra akarta felhasználni, hogy saját tekintélyét megerősítse a nép előtt.

De a próféta így válaszolt neki: "Nem térek vissza veled, mert megvetetted az Úrnak beszédét és az Úr is megvetett téged, hogy ne légy király Izrael felett" (1Sám 15:26). És amikor elfordult, hogy eltávozzék, Saul félelmében megragadta felsőruhájának szárnyát, és 588.  oldal az leszakadt. Erre Sámuel megjegyezte: "Elszakítá tőled az Úr a mai napon Izráelnek királyságát, és adta azt felebarátodnak, aki jobb náladnál" (1Sám 15:28).

Sault a Sámuellel való szakítás jobban nyugtalanította, mint Isten rosszallása, mert tudta, hogy a nép inkább bízik a prófétában, mint benne. Belátta, ha Isten rendeletére más valakit kennek királlyá, ő hatalmát már nem tarthatja meg. Attól tartott, hogyha Sámuel teljesen elhagyja őt, a nép azonnal fellázad ellene. Most már csak arra kérte, térjen vissza vele a nép közé, közös istentiszteletre, hogy tekintélye csorbát ne szenvedjen a vének és főemberek előtt. Isten pedig utasította Sámuelt, engedjen a kérésnek, nehogy lázadás legyen a dologból; ezért Sámuel Isten utasítására visszatért vele, de csak mint néma tanú vett részt az istentiszteleten.

Ám még egy szigorú és rettenetes dologban kellett igazságot szolgáltatnia Sámuelnek: nyilvánosan elégtételt kellett szereznie Istennek, és kárhoztatnia Saul eljárását. Ezért megparancsolta azért, hogy hozzák elébe az amálekiták királyát. Agág a legbűnösebb volt Izrael ellenségei közül, mert gyűlölte és el akarta pusztítani Isten népét, és védelme alatt terjedt legjobban a bálványimádás. Agág azzal a gondolattal jelent meg a próféta előtt, hogy megmenekült a halálos veszedelemtől. De Sámuel ilyen szavakkal fogadta őt: "Miként a te kardod asszonyokat tett gyermektelenekké, úgy legyen gyermektelenné minden asszonyok felett a te anyád! És darabokra vagdalá Sámuel Agágot az Úr előtt Gilgálban" (1Sám 15:33). Ezek után hazament Sámuel Rámába és Saul is elment házához Gibeába. Már csak egyszer találkoztak egymással.

Amikor Saul király lett, igen szerény véleménye volt önmagáról, és szívesen vette az oktatást. Abban az időben még sem ismerettel, sem tapasztalattal nem rendelkezett, ellenben igen komoly jellemhibái voltak. De Isten Szentlelkét adta neki tanácsosul, és vezetőül, emellett olyan körülményeket teremtett számára, amelyek között megszerezhette volna az uralkodáshoz szükséges képességeket. Ha alázatos szívvel az isteni bölcsesség által vezettette volna magát, akkor tisztességgel és sikerrel tölthette volna be a számára kijelölt magas méltóságot, mert az isteni dicsőség befogadása által adottságainak gyarapodása mellett rossz hajlamai mindinkább megfogyatkoztak volna. Ezt egyébként Isten mindenkivel kész megtenni, aki 589.  oldal magát neki szenteli. Sokakat hívott már művébe azért, mert alázatos és tanulni vágyó lélek volt bennük. Az ilyeneket azután olyan utakon vezette, ahol igazán tanulhattak; ahol bár jellemhibáik kiütköztek, de az ő erejével és segítségével legyőzhették azokat.

Sault azonban beképzeltté tette a magas méltóság; hitetlenségével és engedetlenségével megrövidítette Istent az ő dicsőségében. Bár elhivatása idején alázatos és szerény volt, de az eredmények elbizakodottá tették. Legelső győzelme már életre keltette benne azt a kevély magabízást, ami azután veszte is lett. A jábes-gileádbelieket felszabadító háborúban tanúsított vitézsége és katonai tehetsége lelkesedéssel töltötte el népét, amely megkülönböztetett tisztelettel adózott neki és elfeledte, hogy ő is csak eszköz volt Isten kezében. Saul pedig, bár kezdetben Istennek tulajdonította a dicsőséget, később magának követelte azt. Így szem elől tévesztette Istentől való függőségét és máris eltért szívében az Úrtól. A Gilgálban elkövetett vakmerőségnek és szentségtörésnek maga készítette el az útját. Ez a vak elbizakodottság utasíttatta vissza vele Sámuel feddését is. Istentől küldött prófétának ismerte el Sámuelt, tehát a dorgálást még akkor is elfogadhatta volna, ha nem is látja be vétkességét. Ha pedig hajlandó lett volna bűnét meglátni és beismerni, ez a keserű tapasztalat támasza lett volna a jövőben.

Ha az Úr egészen elfordult volna Saultól, nem beszélt volna vele prófétája által, nem adott volna neki új konkrét megbízatást, amelynek végzése közben jóvá tehette volna múltbeli hibáját. Így van ez mindenkivel. Ha valaki vétkezik Isten ellen, nem ragaszkodik hűségesen parancsolataihoz és ezáltal másokat is megtéveszt, bűnbocsánatot kap, ha őszinte bűnbánattal fordul Hozzá. A legyőzetés okozta megalázás áldássá is lehet, mert rávezet bennünket, hogy onnan felülről való erő nélkül nem vagyunk képesek engedelmeskedni Isten parancsának.

Amikor Saul az Isten Lelke által küldött feddést visszautasította, kitartott konok önigazolásában és elvetette az utolsó eszközt is, amellyel megszabadulhatott volna önmagától. Önként szakadt el Istentől, s így isteni segítségben és vezetésben nem is lehet része, amíg bűnét beismerve vissza nem tér az Úrhoz.

Gilgálban a lelkiismeretesség látszatát mutatta Saul, amikor az Úr előtt áldozott. Ez a kegyesség azonban nem volt valóságos. Az Isten 590.  oldal kifejezett parancsával szembeni szolgálat megfosztotta őt attól a segítségtől, amelyet Isten oly készségesen megadott volna neki.

Az amálekiták elleni hadjáratban Saul azt hitte, hogy mindent megtett, amit Isten parancsolt neki: ám az Úr nem elégedett meg részleges engedelmességével, sem pedig önző okokkal alátámasztott hanyagságát nem nézte el. Isten nem engedi meg, hogy valaki önhatalmúlag megmásítsa rendelkezéseit. Izraelnek már Mózes által megparancsolta: "Ne cselekedjetek ott [...] mindenik azt, ami jónak látszik néki", hanem "vigyázz és hallgasd meg mindezeket az igéket, amelyeket én parancsolok néked" (5Móz 12:8.28). Ha az ember valamire elhatározza magát, nem azt kell néznie, hogy kellemes-e az reá nézve, hanem hogy az megfelel-e Isten akaratának. Mert "van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út" (Péld 14:12).

"[...] jobb az engedelmesség a véresáldozatnál" (1Sám 15:22). Az engesztelő áldozatok magukban értéktelenek voltak Isten előtt. Céljuk az volt, hogy az áldozó kifejezésre juttassa általuk bűnbánatát, Krisztusba vetett hitét és kötelezze magát, hogy a jövőben megtartja Isten parancsolatait. De a bűnbánat, hit és engedelmesség nélkül ezek az áldozatok értéktelenek voltak. És amikor Saul, ellenkezve az Isten törvényével, az elpusztításra rendelt állatokból akart áldozatot bemutatni, ezzel nyilvánosan kimutatta, hogy megveti az isteni rendelkezést. Az ilyen istentisztelet pedig csak megbántja a mennyet. Saul bűnének és a bűn következményének világos tanulsága ellenére is hányan bánnak így a Sauléhoz hasonló bűnökkel a nyilvánosság előtt! Hányan vannak, akik nem hajlandók Isten rendeletei szerint cselekedni, de ragaszkodnak tiszteletének külső formájához! De Isten Lelke nem válaszol az ilyen tiszteletre. Ha valamely parancsolatát tudatosan megszegik, nem fogadhatja el tőlük a legájtatosabb tiszteletet sem.

"Az engedetlenség bálványozás és az ellenkezés bálványimádás". Az engedetlenség Sátánnal kezdődött, és minden engedetlenség az ő hatásának tulajdonítható. Akik Isten uralma ellen lázadnak, azok szövetségre léptek az ős pártütővel, aki minden hatalmát és ravaszságát latba veti, hogy foglyul ejtse az érzékeket és az értelmet. Tudni fogja, hogyan mutassa be a dolgokat, hogy a hatalmában levők - miként ősszüleink is - a törvényszegésben csak előnyöket lássanak.

591.  oldal Sátán megtévesztő hatalmának legfényesebb bizonyítéka, ha pártfogoltjai közül sokan azzal áltatják magukat, hogy Isten szolgálatában állanak. Amikor Kóré, Dáthán és Abirám fellázadtak Mózes ellen, először azt hitték, hogy csak az emberi vezetővel ellenkeznek, - olyan emberrel, mint ők maguk. Később már egyenesen isteni szolgálatot véltek gyakorolni; de nem gondoltak arra, hogy Isten választott eszközének személyében Krisztust vetették el, megbántva ezzel a Szentlelket is. Így tettek a zsidók vénei és írástudói is, amikor szerfelett nagy gondot fordítottak az istentiszteletre, de megfeszítették Isten egyszülött Fiát. És ezt teszik mindazok, akik dacolva Isten akaratával, saját útjaikon járnak.

Saul teljesen meg volt győződve arról, hogy Sámuelt Isten Lelke vezérelte. Cselekedete - amellyel a próféta üzenetét elvetette ellenére volt a józan értelemnek is, s csak Sátán tehette őt ennyire vakká, ennyire vakmerővé. Kezdetben Saul igen nagy eréllyel látott a varázslók és bálványimádók kiirtásához, de később, engedetlensége idején őt is ugyanaz a lélek vezette Isten ellen, és Sátán éppen úgy uralta őt, mint minden varázslót és szemfényvesztőt. Azzal sem bántotta volna meg jobban Istent, ha nyilvánosan állást foglal a bálványimádók mellett.

Isten Lelkének, beszédének utasításait vagy feddését elvetni igen veszedelmes dolog. Pedig igen sokan tesznek ma is úgy mint Saul: addig játszanak a kísértésekkel, amíg azután a bűn igazi mibenlétét nem ismerik fel. Elhitetik magukkal, hogy nem tesznek igazságtalanságot, ha jó szándékból hajolnak el Isten rendelkezésétől. Addig-addig ellenkeznek a kegyelem Lelkével, amíg annak szavát meg sem hallják többé, s így áldozatul esnek a maguk választotta tévelygésnek.

Saulban Isten a nép szíve szerint való királyt adott Izraelnek, amint azt Sámuel meg is mondta: "Most azért ímhol a király, akit választottatok, akit kértetek" (1Sám 12:13). Mert külső megjelenésében meg is felelt a királyról alkotott fogalmuknak. Személyes vitézsége és hadvezéri tehetsége pedig éppen azok a tulajdonságok voltak, amelyekkel más népek becsülését kiérdemelni gondolták. Azzal, hogy királyukban megvannak-e azok a magasabb tehetségek és adottságok, amelyek egyedül tehetik őt igazságos uralkodóvá, semmit sem törődtek. Mert nem vágyakoztak olyan valaki után, akiben nemes jellem és az Isten szeretete lakozik; nem is kérdezték Istent, 592.  oldal milyen jellemtulajdonságokkal kell rendelkeznie annak, aki az ő népét bölcsen kormányozza, mert nem az ő, hanem a saját útjaikat keresték. Ezért adott nekik kívánságuk szerinti királyt, akinek jelleme megegyezett az ő jellemükkel. ők maguk nem akartak alattvalói lenni Istennek, így királyukat sem óvta az isteni kegyelem. Ennek a királynak uralkodása alatt megszerezhették azokat a tapasztalatokat, amelyek rávezették őket tévedéseikre, hogy visszatérjenek Isten iránti engedelmességre és hűségre.

Ám azért királlyá választva sem hagyta az Isten Sault magára. Hiszen megnyugtatta rajta Szentlelkét, hogy meglássa mennyire erőtelen és milyen nagy szüksége van az isteni segítségre. Ha hűséges lett volna, Isten is hű maradt volna hozzá. Amíg akaratát alárendelte Isten akaratának, addig siker koronázta minden igyekezetét. De amikor önállóan, Isten tanácsa nélkül cselekedett, ő nem vezethette többé, így kénytelen volt mellőzni őt. Ezek után "[...] saját szíve szerint való embert" (1Sám 13:14) keresett a trónra; nem hibátlan embert, hanem olyant, aki nem magában, hanem Teremtőjében bízik és alárendeli magát Lelke vezetésének; olyant, aki ha vétkezik, elfogadja a feddést is.