A királyok kora

Meghallgatom

59. / Izrael első királya  (1 Sámuel 8-12. fejezetek)

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

562 563 564 565 566 567 568 569 570 571 572 573 574

562.  oldal Izrael népének kormányzása Isten nevében és tekintélyének alapján történt. Mózes, a hetven vén, a fejedelmek és bírák tisztsége csupán abban állt, hogy érvényt szerezzen Isten törvényének; ám önhatalmúlag nem alkothattak törvényeket. Ez a rendelkezés fennmaradási feltétele volt és maradt Izrael nemzetének. Az Úr évszázadokon át gondoskodott Istentől ihletett tanítókról, akik a törvényt és annak alkalmazását tanították és irányították.

Isten előre tudta, hogy népe majd királyt kíván, de az állam alapját alkotó szabályok megváltoztatásába nem egyezett bele. A király Izraelben csak helytartója lehetett a magasságosnak. Az ország Királyának Istent kellett tekinteni, és törvénye mindenek felett állt. (Lásd Függelék 8. megjegyzését.)

Amikor az izraeliták Kánaánban letelepedtek, elismerték az istenuralom szabályait és a nemzet felvirágzott Józsué vezetése alatt. De a nép elszaporodása és pogányokkal való érintkezése megváltoztatta a helyzetet. Mert pogány szomszédaik szokásaiból sokat átvettek és így különleges szent jellemük tisztaságából sokat veszítettek. Az istenfélelmet lassan-lassan elhanyagolták, a kiváltságot pedig, amelyben, mint Isten választott népének részük volt, nem becsülték. Egyszerű tisztaságukra ráuntak, mert elvakította őket a pogány fejedelmek és királyok pompája. Így lassan féltékenység és irigykedés lett úrrá a törzsek között. A belső viszálykodás természetesen elgyengítette a nemzetet, s így minduntalan tartaniuk kellett a pogányok betöréseitől. Végre is a nép között az a meggyőződés alakult ki, hogy ellenségeik között csak egy összpontosított kormányzat mellett maradhatnak meg. Minél messzebb kerültek az Isten törvényeinek 563.  oldal megtartásától, annál inkább kívántak szabadulni mennyei uralkodójuktól, s így lassan általános lett az egyeduralom megalapításának kívánsága.

Józsué halála óta még senki sem látta el a kormányzat dolgait annyi bölcsességgel és eredménnyel, mint Sámuel. Isten őt háromszoros tisztségre kente fel. Egyszemélyben volt bíró, próféta és főpap, és ő mindezekben fáradhatatlan buzgalommal és önzetlen odaadással dolgozott népe javáért. Kormányzása alatt a nemzet gyarapodott, a rend helyreállt, Isten tiszteletét újból gyakorolták, s így az elégedetlenség egy időre meg is szűnt. De korának előhaladtával kénytelen volt a kormányzat gondjait megosztani, s erre két fiát jelölte ki. ő maga Rámában vezette az ügyeket, fiait pedig Beérsebába, az ország déli határára küldte, hogy bírói legyenek a népnek.

Sámuel fiait a nép teljes egyetértéssel választotta meg, ám azok méltatlannak bizonyultak tisztségükre. Isten még Mózes által megparancsolta, hogy Izrael főemberei és bírái mindenkor igazságosan ítéljenek, az özvegyek és árvák gyámolítói legyenek, és ajándékot el ne fogadjanak. Sámuel fiai pedig "[...] a telhetetlenség után indulának, és ajándékokat fogadának el, és elfordíták az igaz ítéletet" (1Sám 8:3). A próféta fiai nem gyakorolták azokat a szabályokat, amelyeket atyjuk adott nékik. Nem utánozták önzetlen, tiszta életmódját. Az Éli házára kimondott ítélet sem váltotta ki Sámuelből azt a hatást, amit kellett volna, hiszen bizonyos tekintetben ő is engedékeny volt nevelésükben és ennek következményei mindkét fiú jellemében és életében gyorsan megmutatkoztak.

Sámuel fiainak igazságtalan bíráskodása elégedetlenséget keltett és ürügyet szolgáltatott a rég áhított kormányzati változás ismételt követelésére. "Összegyűlének azért Izráelnek minden vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. És mondának néki: Ímé te megvénhedtél, és fiaid nem járnak útaidon; most azért válassz nékünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás" (1Sám 8:4-5). A nép között uralkodó gonosz állapotokról Sámuelt nem tájékoztatták. Mert ha fiainak gonoszsága tudomására jutott volna, azonnal megfosztotta volna őket tisztségüktől. De hiszen nem is ezt akarták elérni Izrael vénei. És látta ezt Sámuel is, hogy a tulajdonképpeni ok a büszkeség és az elégedetlenkedés, és ezt az alkalmat csak rég elhatározott szándékuk megvalósítására használják fel. Sámuel ellen nem merült fel semmi panasz. Kormányzatának igazságosságát és bölcsességét 564.  oldal mindenki elismerte. De az idős próféta a dolgot mégis maga ellen irányulónak fogta fel. Úgy vélte, hogy őt akarják mellőzni. Érzelmeit azonban nem árulta el, nem tett szemrehányást senkinek, hanem Isten elé vitte az ügyet imában és csakis tőle kért tanácsot.

"És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök. Mindama cselekedetek szerint, amelyeket véghez vittek attól a naptól kezdve, amelyen kihoztam őket Egyiptomból, egészen a mai napig (hogy elhagytak engem, és idegen isteneknek szolgáltak): veled is a szerint cselekesznek" (1Sám 8:7-8). Az Úr felvilágosította Sámuelt, hogy a nép nem ő ellene, hanem maga az Isten ellen van. Hiszen Sámuel ellen semmi panaszuk nem volt. Az Úr ellen álltak fel, az ellen, aki nekik a vezetőket adta. Akik az Isten hűséges szolgáját megvetik, megvetik Istent, aki a szolgát küldte. Mert az ő beszédét, az ő intését és tanácsát vetik meg, ha szolgájától elfordulnak.

Izrael akkor látott jó napokat, amikor Jahvét királyául ismerte el; amikor törvényét és rendeleteit többre becsülte, mint pogány szomszédait, amikor tekintélyét nem vetette meg. Mózes, a törvényt illetően azt mondta annak idején a népnek: "Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!" (5Móz 4:6). De mert nem tartották meg Isten törvényét, nem is lettek azzá a nemzetté, amelynek Isten őket szánta. Ám a bajokért, amelyek saját bűneik és balgaságaik következményei voltak, természetesen az istenuralmat okolták. Ennyire elvakította őket a bűn!

Isten prófétája által kijelentette, hogy király fog uralkodni Izrael felett, de ez még nem jelentette azt, hogy a királyság az ő akarata szerint való, vagy, hogy a népnek javára lesz. Csupán a tényt szögezte le, amely abban állt, hogy Izrael nem hallgatott Isten tanácsára, ezért saját útjára bocsátotta őt. Hóseás azt mondja, hogy Isten haragjában adott királyt népének (Hós 13:11). Ha az emberek saját útjukra indulnak anélkül, hogy kikérnék Istennek tanácsát; vagy ellenkeznek akaratával, az Úr elengedi őket, hogy keserű tapasztalataik beláttassák velük cselekedetük téves voltát, és bűnbánatra késztessék őket. Az emberi bölcsesség és kevélység csakhamar veszedelmes 565.  oldal vezetőknek bizonyulnak. És előbb lesz átok mint áldás az, amit az emberi szív az Isten akarata ellenére megkíván.

Isten elvárta, hogy népe őt az áldások forrásának és törvényadójának tekintse. Mert tőle való függésének tudatában állandóan közelebb kell jutnia hozzá. Ennek következtében pedig fennköltté, nemessé növekedik és méltóvá lesz a választott nép az isteni elhívatáshoz. De ha embert ültetnek a trónra, szívüket, gondolataikat elvonja Istentől, hogy inkább emberi erőben, mint az isteni hatalomban bízzanak. Sőt a király bűne őket is bűnre csábíthatja, mígnem elválasztja a nemzetet Istentől.

Az Úr megparancsolta Sámuelnek, engedjen a nép kívánságának, de az ő rosszallását és saját kívánságuk következményeit is közölje velük. "És Sámuel megmondá az Úrnak minden beszédeit a népnek, mely tőle királyt kért" (1Sám 8:10). A királyság terheit lelkiismeretesen eléjük tárta. Elbeszélte nekik, hogy a király a többi uralkodók példáját követve nagy tehertétel lesz a népnek, amely most aránylag szabadon és függetlenül él. Királyuk követni fogja más uralkodók fényűzését, amelynek megteremtéséhez személyi szabadságukat és vagyonukat fogja felhasználni. Mert ifjaik legkitűnőbbjeit szolgálatára rendeli. Fiaikat elveszi, hogy szekerei vezetőivé és lovasaivá tegye őket. De seregeit is nekik kell majd eltartani, az ő aratását nekik kell betakarítaniuk, az ő földeit kell megművelniük, és fegyvereit is nékik kell majd gyártaniuk. Sőt még leányaikat is elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőknek. Udvartartása számára a föld legjavát veszi el, amit Isten a nép használatára adott. "Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal" (1Sám 8:16). Mindezeken felül a király minden jövedelmük tized részét fogja magának követelni. "[...] és szolgái lesztek" - mondta a próféta végezetül - "panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket" (1Sám 8:17-18). Bármennyire is nehéznek tartják majd követeléseit, egy megalapított monarchiát nem tehetnek majd félre kényük kedvük szerint.

"A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! hanem király legyen felettünk. És mi is úgy legyünk, mint 566.  oldal a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon, és vezesse a mi harcainkat" (1Sám 8:19-20).

"Úgy mint a többi népek". Az izraeliták nem látták be, hogy különös kiváltság, megkülönböztetett áldás volt rájuk nézve, hogy nem kellett úgy élniük, mint a pogányoknak. Isten azért különítette el őket minden néptől, hogy különleges kincsévé tegye őket. ők azonban semmibe vették ezt a magas kitüntetést, és királyt akartak, mint ahogy más nemzetnél volt. Istennek úgynevezett népe között még ma is fenn áll az a kívánság, hogy gyakorolhassák a világi szokásokat. Az Istentől való eltávolodás arányában kívánkoznak a világi előnyök és megbecsülés után. A keresztények állandóan azok utánzására törekednek, akik a világ istenét imádják. Sokan állítják, hogy jobban tudnak hatni az istentelenekre, ha elvegyülnek közéjük és utánozzák szokásaikat. De akik így cselekszenek, elszakadnak az erő örök forrásától. Mert ha barátkoznak a világgal, Isten ellenségeivé lesznek. Földi kitüntetések miatt feláldozzák azt a végtelenül nagy megtiszteltetést, amellyel az Isten megtiszteli azokat, akiket "[...] a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el" (1Pt 2:9), hogy hirdessék az Istennek hatalmas dolgait.

Sámuel mélyen elszomorodva vette tudomásul a nép határozatát. De Isten így szólt hozzá: "Hallgass szavokra, és adj nékik királyt" (1Sám 8:22). És a próféta megtette kötelességét. Lelkiismeretesen figyelmeztette őket, de intéseit elvetették. Nehéz szívvel bocsátotta el a népet, ő maga pedig visszavonult, hogy előkészületet tegyen a nagy változásra.

Sámuel tiszta, önzetlen élete, odaadása csupa vád volt a magukat szerető papok és a gőgös gyülekezet ellen. Mert ő nem vette ugyan magát pompával körül, nem is költekezett szertelenül, de munkája magán viselte a menny pecsétjét. őt a világ Megváltója tüntette ki, akinek vezetése alatt uralkodott a hébereken. De a nép megunta komoly istenfélelmét és önátadását; szerény személyét megvetették, és szívesen cserélték fel egy olyan férfiúval, aki királymódra uralkodik felettük.

Sámuel jellemében Krisztus jellemének visszatükröződését látjuk. A Megváltó is tiszta életével vonta magára Sátán haragját. Az ő élete a világ világossága volt, és felfedte az emberek szívében lakozó gonoszságokat. Szent életével ő is maga ellen ingerelte a képmutató 567.  oldal zsidók legféktelenebb gyűlöletét. Nem világi gazdagsággal és méltósággal jött a földre, de cselekedetei bebizonyították, hogy nagyobb hatalma van, mint bármely földi fejedelemnek. A zsidók azt várták, hogy a Messiás megtöri majd elnyomóik hatalmát; ha az igát reájuk kényszerítő bűneiket elfedezte és istenfélelmüket dicsérte volna, akkor királlyá tették volna; de nem tudták elviselni bűneik félelem nélküli ostorozását. Kedves lényét, amelynek lényege jóakarat, tisztaság és szentség volt, és csak a bűnt gyűlölte, megvetették. Így volt ez minden időben. A mennyből jövő világosság mindenkit kárhoztat, aki nem akar fényében járni. A képmutatók pedig Sátán eszközeivé válnak, hogy gyötörjék a hűségeseket, ha azok példaadása őket kárhoztatja. "De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak" (2Tim 3:12).

Bár Izrael egyeduralmát az Úr prófétája által előre megmondta, a királyválasztás jogát fenntartotta magának. A héberek ebben engedtek is az Isten akaratának, aki királlyá választotta felettük a Benjámin törzséből származó Kis fiát, Sault.

A leendő király külső megjelenése büszkeséggel töltötte el a királyt kívánók szívét, mert "[...] ő nála Izrael fiai közül senki sem volt szebb" (1Sám 9:2). Saul életének virágában volt és arányos testalkata, méltóságteljes tartása azt látszottak bizonyítani, hogy uralkodásra született. De megnyerő külseje mellett hiányoztak belőle azok a tulajdonságok, amelyek által mennyei bölcsességhez juthatott volna. Ifjú éveiben nem tanult önfegyelmet és az Isten kegyelmének megújító hatását sohasem érezte.

Saul, törzse egyik hatalmas fejedelmének fia volt, de az akkori szokások szerint, atyjával együtt földműveléssel foglalkozott. Történt egyszer, hogy atyjának néhány állata eltévedt a hegyek között és Saul szolgájával keresésükre indult. Három napig hiába keresték azokat, és amikor Ráma, Sámuel otthona közelébe jutottak, a szolga azt a tanácsot adta, hogy menjenek be a városba és kérdezzék meg a prófétát az elveszett állatok felől. (Lásd Függelék 9. megjegyzését). "[...[ Ímé van nálam egy ezüst siklusnak negyedrésze" - mondta - "azt odaadom az Isten emberének, hogy megmondja nékünk a mi utunkat" (1Sám 9:8). Abban az időben ugyanis az volt a szokás, hogy ha valaki magánál rangban magasabb egyént látogatott meg, tisztelete jeléül valami kicsiny ajándékot vitt.

568.  oldal A városba menet találkoztak néhány vízért menő leánnyal, akiktől megkérdezték, hogy merre lakik a látnok. Feleletül arról értesültek, hogy a próféta éppen áldozni készül a magaslaton, ahol istentiszteleti szeretetvendégség is lesz. Sámuel kormányzata alatt ugyanis nagy változások történtek Izraelben. Elhívatásakor a nép az áldozati rendtartást megvetéssel nézte "[...] az emberek megutálják vala az Úrnak áldozatát" (1Sám 2:17). De most istentiszteletet gyakoroltak az egész országban és az áldozati rendtartást is tiszteletben tartották. Minthogy azonban a szentélyben szolgálat nem folyt, az áldozatokat egy időre másutt mutatták be. Ez a szertartás most rendszerint a papok és léviták városaiban folyt. Az áldozásra a helyiség legmagasabb helyét jelölték ki, azért nevezték azt magaslatnak.

A város kapujánál Saul személyesen is találkozott a prófétával. Mert Isten megjelentette Sámuelnek, hogy abban az időben megmutatja neki Izrael jövendő királyát. Amikor pedig szemtől szemben álltak egymással, szólott az Úr Sámuelnek és monda: "Ímé ez az ember, akiről szólottam néked, ő uralkodjék az én népem felett" (1Sám 9:17).

Saul tőle is megkérdezte, hol lakik a látnok, mire Sámuel így felelt: "[...] én vagyok" (1Sám 9:19). S minekutána minden kérdezés nélkül biztosította őt, hogy az elveszett állatok közben megkerültek, meghívta az áldozati lakomára, sőt burkoltan azt is értésére adta, hogy igen nagy kitüntetés vár ott reá. Mert azt mondta neki: "[...[ kié leend mindaz, ami Izráelben becses? Avagy nem a tiéd és a te atyádnak egész házáé?" (1Sám 9:20). A hallottakra megremegett Saul szíve. A király-kívánás az egész országban általános volt már és ő, valószínűleg megértett valamit a próféta célzásából. Saul alapjában véve szerény ember volt, azért így felelt Sámuelnek: "Avagy nem Benjaminita vagyok-é én, Izráelnek legkisebb törzséből való? És az én nemzetségem nem legkisebb-é Benjámin törzsének nemzetségei között? Miért szólasz tehát hozzám ilyen módon?" (1Sám 9:21).

Sámuel pedig odavezette őt a gyülekezési helyre, a város előkelői közé. Sőt rendeletére a fő helyre ültették és a legjobb falatot néki tálaltatta fel. Az istentisztelet után pedig házához hívta, ahol elmagyarázta neki azokat a szabályokat, amelyeken Izrael kormányzása nyugodott, hogy nagy hivatására némileg előkészítse őt.

569.  oldal Másnap reggel útra kelt Saul és vele ment a próféta is. Kiérve a városból a szolgát előre küldte, Saullal pedig megállt, hogy közölje vele az Isten üzenetét. "Akkor elővevé Sámuel az olajos szelencét, és az ő fejére tölté, és megcsókolá őt, és monda: Nem úgy van-é, hogy fejedelemmé kent fel az Úr téged az ő öröksége felett?" (1Sám 10:1). És annak jeléül, hogy szavai tényleg Isten szavai, megmondott néki mindent, ami a hazafelé vezető úton történni fog vele. Mindenekelőtt arról biztosította, hogy Istennek Lelke képessé teszi őt a nagy feladatra. "Akkor az Úrnak lelke reád fog szállani, és velök együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszesz. Mikor pedig mind e jelek beteljesednek rajtad, tedd meg magadért mindazt, ami csak kezed ügyébe esik, mert az Isten veled van" (1Sám 10:6-7).

Az úton azután minden a próféta szavai szerint történt. Benjámin határa közelében már értesítették őt, hogy az elveszett állatok megkerültek. A Thábor síkján pedig találkozott azzal a három emberrel, akik Béthelbe mentek imádkozni. Az egyik három kecskegödölyét vezetett, a másik három kenyeret vitt, a harmadik pedig egy tömlő bort az áldozati lakomára. Tisztelettel köszöntötték Sault és megajándékozták őt a magukkal hozott kenyerek közül kettővel. Gibeában, a saját városában ismét prófétasereggel találkozott, akik éppen az áldozati magaslatról tértek vissza és prófétáltak, furulya, hárfa és dob szóra énekeltek. Amikor pedig közelükbe ért, rá szállott az Úrnak Lelke Saulra és ő is velük énekelt és prófétált. Beszéde olyan folyékony és bölcs volt, magaviselete annyira ünnepélyes és komoly, hogy akik őt azelőtt ismerték, meglepve így kiáltottak fel: "Mi lelte Kisnek fiát? Avagy Saul is a próféták közt van?" (1Sám 10:12).

Amikor Saul a próféták közé vegyült, a Szentlélek nagy változást idézett elő benne. Természetes szívének sötétjébe bevilágított az isteni tisztaság és szentség fénye. Olyannak látta magát, mint amilyen Isten előtt valóban volt. De meglátta a szentség szép voltát is, és a Lélek megértette vele, hogy a bűn és a Sátán elleni harcra hivatott, de ehhez az erőt egyedül Isten adhatja neki. Sőt még a megváltás tervét is tisztán látta, ami pedig azelőtt homályos és bizonytalan volt előtte. Az Úr bátorságot és értelmet adott neki magas hivatásához. Megjelentette az erő és kegyelem forrását, Isten kívánságát és saját kötelességét is.

570.  oldal Saul királlyá kenettetéséről a népet egyenlőre nem értesítették. Mert Isten választását sors által akarták nyilvánosságra hozni. Erre a célra Sámuel Mispába hívta össze a népet. Ott előbb Isten vezetéséért és tanácsolásáért könyörgött, azután kezdetét vette a sorsvetés ünnepélyes szertartása. Az összegyűlt sokaság csendben várta az eredményt. Egymás után kerültek sorra a törzsek, nemzetségek és családok, míg végül kiválasztatott Saul, a Kis fia. De Saul nem volt akkor a gyülekezetben. Nagy felelősségének tudata annyira ránehezedett, hogy titokban visszavonult. Amikor a sokaság közé visszahívták, megelégedéssel látták, hogy termetre nézve nincs hasonló a leendő királyhoz, mert az egész népnél egy fejjel magasabb volt. Még Sámuel is, amikor a gyülekezet elé állította így kiáltott fel: "Látjátok-é, akit választott az Úr? hogy nincsen hozzá hasonló az egész nép között! Akkor felkiálta az egész nép, és monda: Éljen a király!" (1Sám 10:24).

Ezután Sámuel a nép elé tárta a király jogait, kihangsúlyozta a szabályokat, amelyek alapján a kormányzat megalakult, és amelynek alapján működnie kell. Ezek szerint a király nem korlátlan uralkodó, hanem mindenkor függ a Magasságostól. Ezeket aztán beírták egy könyvbe, amelybe a fejedelmek jogait és a nép kiváltságait jegyezték be. Mert annak ellenére, hogy a nemzet nem hallgatott Sámuelre, hanem kényszerítette őt, hogy számukra királyt válasszon, igyekezett - amennyire csak lehetett - megőrizni függetlenségét.

A nép általában elfogadta Sault királyul, de azért elég nagy ellenpárt is alakult. Mert azt, hogy a király a legkisebb törzsből választatott, mellőzve Júda és Efraim nagy törzseit, elviselhetetlennek tartották. Nem fogadtak hűséget Saulnak, és a szokásos ajándékokat sem adták át neki. Legjobban azok lázadtak az Úr választása ellen, akik annak idején legviharosabban követelték a királyválasztást. Mert minden pártnak megvolt a maga jelöltje, sőt voltak olyan főemberek is, akik a maguk számára szerették volna a királyságot. S hogy célját egyik sem érhette el, felütötte fejét a viszálykodás és irigykedés.

Saul ilyen körülmények között nem tartotta célszerűnek a királyság gyakorlati megkezdését. A kormányzást Sámuelre hagyta, ő maga pedig visszatért Gibeába. Párthívei diadalmentben kísérték és látva, hogy maga Isten választotta őt, készek voltak, ha kell, meg védeni. De ő nem tartott jogot a trón erőszakos elfoglalására. Hazatérve 571.  oldal nyugodtan folytatta Benjámin dombvidékén a szántást-vetést, és trónjának felállítását Istenre bízta.

Ezt követőleg az ammoniták, királyuk, Náhás vezetésével megtámadták a Jordán keleti partján lakó törzseket és táborba szálltak Jábes Gileád ellen. A gileádbeliek békét ajánlottak fel az ammonitáknak és felajánlották, hogy szolgálni fognak nékik. De a kegyetlen király csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni ajánlatukat, ha győzelme bizonyságául mindegyikük jobb szemét kiszúrhatja.

A szorongatott emberek most hét napi gondolkodási időt kértek, amibe az ammoniták bele is egyeztek, gondolván, hogy győzelmük így csak annál nagyobb lesz. De a jábesbeliek ezalatt haladéktalanul segítséget kerestek a Jordán nyugati partján lakó többi törzseknél, s így az ammoniták szégyenletes ajánlatának híre eljutott Gibeába is. Saul, aki a mezőn szántott, hazatérőben hallotta a nép jajveszékelését és megkérdezte: "Mi történt a néppel, hogy sírnak?" (1Sám 11:5). És amikor az ammoniták ajánlatát neki is elbeszélték, életre keltek a benne szunnyadó erők, és Isten Lelke is reá szállott: "És vett egy pár ökröt, és feldarabolá azokat, és a követektől elküldé Izráelnek minden határára, mondván: Aki nem vonul Saul után, és Sámuel után, annak ökreivel így cselekesznek" (1Sám 11:7).

Saul felhívására háromszázharmincezer ember gyülekezett Bézekben. Innen mindenekelőtt követeket küldtek az ostromlott város lakóihoz és biztosították őket, hogy azon a napon szabadítják meg őket az ammonitáktól, amelyen meg kellene adniuk magukat. Saul és serege pedig még azon az éjjelen átkelt a Jordánon, s "kora hajnalban" már Jábesnél voltak. Mint Gedeon, ő is három részre osztotta csapatát és megtámadta az ellenséget, amikor azok a legnagyobb biztonságban érezték magukat, és teljesen megsemmisítették őket. "[...] akik pedig megmaradtak, úgy szétszórattak, hogy kettő sem maradt közülök együtt" (1Sám 11:11).

Saul serege megszervezésével és az ellenség legyőzésével éppen azokról a képességekről tett bizonyságot, amelyeket Izrael egy királytól a legjobban elvárt, hogy méltó ellenfele legyen a többi nemzetnek. Most hát, mint királyukat üdvözölték őt, s mert a fényes győzelmet teljesen neki, mint embernek tulajdonították, elfeledték, hogy Isten segítsége nélkül semmiképpen sem győzhettek volna. 572.  oldal Most annyira lelkesedtek királyukért, hogy egyesek meg akarták ölni azokat, akik a választáskor Saul ellen szóltak. De közbelépett a király és így szólt: "Senkit se öljetek meg a mai napon, mert ma szerzett szabadulást az Úr Izráelnek" (1Sám 11:13). Saul így adta bizonyságát a benne végbement változásnak, mert ahelyett, hogy magának tulajdonította volna a győzelmet, Istent dicsőítette érte. Ahelyett, hogy bosszút állt volna, nagylelkűen megbocsátott az ellene lázadóknak. Ezek a tulajdonságok pedig félremagyarázhatatlan jelei az isteni kegyelem kitöltetésének.

Sámuel most az ajánlotta, hívjanak egybe nemzetgyűlést Gilgálba és erősítsék meg ott Sault királyi tisztében nyilvánosan is. Ez meg is történt, "[...] és áldoztak ott hálaáldozatot az Úr előtt, és felette örvendezének ott, Saul és Izráelnek minden férfiai" (1Sám 11:15). Gilgál volt Izrael első táborhelye Kánaánban. Itt állíttatott Józsué az Isten parancsára kőből tizenkét emlékoszlopot, hogy megörökítse a Jordánon való csodálatos átkelést. Itt újították meg a körülmetélkedés szövetségét és itt ünnepeltek először páskát a kádesi bűnözés és a pusztai bolyongás után. Itt szűnt meg a mannahullás és itt jelentette ki magát az Úr seregének fejedelme, mint Izrael seregének legfőbb Ura. Innen indultak aztán Jerikó és Ai bevételére. Itt vette el Ákán büntetését, mert megszegte Isten parancsát. És itt kötötték a szövetséget a gibeonitákkal, amely büntetésük lett, mert elmulasztották kikérni Isten tanácsát. Ezen a síkon, amelyhez sok drága emlék fűződött, állt most Sámuel Saullal, és amikor elcsendesedett a királyt éltető kiáltás, elbúcsúzott a néptől, mint annak kormányzója.

"És monda Sámuel az egész Izráelnek: Ímé meghallgattam szavaitokat mindenben, valamit nékem mondottatok, és királyt választottam néktek. És most ímé a király előttetek jár. Én pedig megvénhedtem és megőszültem, és az én fiaim ímé ti köztetek vannak, és én is előttetek jártam ifjúságomtól fogva mind a mai napig. Itt vagyok, tegyetek bizonyságot ellenem az Úr előtt és az ő felkentje előtt: kinek vettem el az ökrét és kinek vettem el a szamarát, és kit csaltam meg, kit sanyargattam, és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? és visszaadom néktek" (1Sám 12:1-3). De a nép egyhangúlag felelt: "Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál minket, és senkitől semmit el nem fogadtál" (1Sám 12:4).

573.  oldal Sámuel nem a saját cselekedeteit akarta igazolni beszédével. ő már előbb kihirdette a szabályokat, amelyekhez a nép és a király egyaránt köteles volt alkalmazkodni, és ezt akarta saját példaadásával erősbíteni. Gyermekségétől kezdve összeköttetésben volt Isten művével, s e hosszú idő alatt csak ez a cél lebegett szemei előtt: Isten dicsőítése és népének boldogulása.

Mielőtt azonban az izraeliták jólétüket remélhették volna, meg kellett térniük Istenhez. Mert a bűn miatt vesztették el Istenbe vetett hitüket; népük kormányzásában hatalmát és bölcsességét nem látták meg, s így nem hitték, hogy ügyüket legjobban ő vezetheti. De mielőtt valódi békét nyerhettek volna, alkalmat kaptak felismerni és megvallani azt a bűnt, amelyet elkövettek. Amikor királyt kértek, kijelentették, mit kívánnak: "[...] válassz nékünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás" (1Sám 8:5). Most Sámuel elbeszélte nekik Izrael történetét attól az időtől kezdve, hogy az Úr kivezette őket Egyiptomból. Előttük mindig Jahve, a királyok Királya állt és vezette harcaikat. Bár bűneik sokszor adták őket ellenség kezébe, de mihelyt megtértek gonosz útaikról, Isten az ő kegyelméből szabadítót adott soraikból. Az Úr elküldte nékik Gedeont, Bárákot, Jeftét és Sámuelt "[...] és megszabadíta titeket mindenfelől ellenségeitek kezéből, és biztonságban laktatok" (1Sám 12:11). Mégis, mikor veszély fenyegette őket az ammonitáktól, királyt kívántak, aki vezesse őket, "[...] holott csak a ti Istenetek, az Úr a ti királyotok" (1Sám 12:12).

Aztán így folytatta: "Most is azért álljatok meg, és lássátok meg azt a nagy dolgot, amelyet az Úr visz véghez szemeitek előtt. Avagy nem búzaaratás van-é most? Kiáltani fogok az Úrhoz, és ő mennydörgést és esőt ád, hogy megtudjátok és meglássátok, mily nagy a ti gonoszságtok, melyet cselekedtetek az Úr szemei előtt, mikor királyt kértetek magatoknak. Kiálta azért Sámuel az Úrhoz, és az Úr mennydörgést és esőt adott azon a napon. És az egész nép nagyon megrettene az Úrtól és Sámueltől" (1Sám 12:16-18). Májusban és júniusban a búzaaratás idején keleten nem esett eső. Akkor is felhőtlen volt az ég, a levegő tiszta és üde. Éppen ezért a bekövetkezett vad zivatar nagy félelmet keltett a jelenlevők szívében. És megalázkodva beismerték bűneiket Isten előtt és így kérték Sámuelt: "Könyörögj szolgáidért az Úrhoz, a te Istenedhez, hogy meg ne haljunk, mert 574.  oldal minden bűneinket csak öregbítettük azzal a bűnnel, hogy királyt kértünk magunknak" (1Sám 12:19).

Sámuel megvigasztalta a népet, nehogy - csüggedt lévén - ne tudjon új életet kezdeni Isten előtt. Nehogy Sátán elhitesse velük, hogy Isten engesztelhetetlen és még több kísértésnek legyenek kitéve. Mert Isten irgalmas, kegyelmes és mindig kész megbocsátani népének, ha az hallgat az ő szavára. "Ne féljetek" - üzente nékik most is szolgája által - "Ha már mind e gonoszságot véghez vittétek, most ne távozzatok el az Úrtól, hanem az Úrnak szolgáljatok teljes szívetekből. Ne térjetek el a hiábavalóságok után, amelyek nem használnak, meg sem szabadíthatnak, mert hiábavalóságok azok. Mert nem hagyja el az Úr az ő népét" (1Sám 12:20-21).

Sámuel saját mellőztetéséről egy szót sem szólt. Nem tett szemrehányást, hogy hűséges odaadását hálátlansággal viszonozták, hanem biztosította őket: sorsukat továbbra is és mindenkor szívén viseli. "Sőt tőlem is távol legyen, hogy az Úr ellen vétkezzem és felhagyjak az érettetek való könyörgéssel; hanem inkább tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljatok néki hűségesen, teljes szívetekből; mert látjátok; mily nagy dolgot cselekedett veletek. Ha pedig folytonos rosszat cselekesztek: mind ti, mind királyotok elvesztek" (1Sám 12:23-25).