Az Egyiptomból való kivonulás, és a pusztai vándorlás

Meghallgatom

34. / A tizenkét kém  (4 Mózes 13-14. fejezetek)

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

349 350 351 352 353 354 355 356 357 358

349.  oldal Tizenegy nappal azután, hogy a Hórebet elhagyták, a héber sereg a Párán pusztaságában fekvő Kádesben táborozott le, amely már nem volt távol az ígéret földjének határától. A nép itt azt ajánlotta, küldjenek kémeket az ország szemrevételezésére. Mózes az ügyet az Úr elé terjesztette. Az Úr azzal az utasítással adta meg erre az engedélyt, hogy mindegyik törzsből egy-egy főembert válasszanak ki ennek a tervnek a megvalósítására. Isten utasítása szerint a férfiakat kiválasztották, és Mózes megparancsolta nekik, menjenek el és nézzék meg a földet, hogy milyen az, milyen a fekvése és mik a természetes előnyei; milyen nép lakik az országban, vajon erős vagy gyenge nép, csak néhány emberből vagy sok emberből álló nép; vizsgálják meg a termőföld sajátosságát, termékenységét és hozzanak magukkal mutatóban a föld gyümölcseiből.

A kiválasztott férfiak elmentek és szemrevételezték az ország egész területét. Az országba a déli határnál léptek be és elmentek egészen az északi határig. Negyven napi távollét után tértek vissza. Izrael népe nagy reményeket táplált a kémek útjával kapcsolatban, és buzgón várták hazatértüket. A kémek visszatérésének hírét törzstől-törzsig vitték a hírnökök, és minden törzsnél örvendezéssel üdvözölték megjöttüket. Az emberek csapatostól rohantak ki sátraikból, táborhelyeikről, hogy minél előbb találkozhassanak a visszatért kémekkel, akik épségben megmenekültek vállalkozásuk veszedelmei közül. A kémek mintát hoztak az országban termelt gyümölcsökből és így mutatták be a föld termékenységét. Éppen akkor volt a szőlőérés ideje és olyan nagy szőlőfürtöt hoztak magukkal, hogy azt csak ketten tudták szállítani vállukra fektetett rúdon, amelyre felkötözték. 350.  oldal Fügét és gránátalmát is szedtek, mert ezek a gyümölcsök is bőven teremtek a megtekintett országban.

A nép örvendezett, hogy egy ilyen áldott földnek a birtokába juthat. Feszült figyelemmel hallgatták a kémek Mózesnek tett beszámolóját, nehogy abból csak egy szót is elveszítsenek. "[...] Elmentünk vala arra a földre, amelyre küldöttél" - kezdték beszámolójukat a kémek - "és bizonyára tejjel és mézzel folyó az, és ez annak gyümölcse!" (4Móz 13:28). A nép tele volt lelkesedéssel. Buzgón engedelmeskedtek volna az Úr indulásra felszólító szavának és azonnal felkerekedtek volna, hogy birtokukba vegyék azt a földet. A kémek azonban, miután leírták annak a földnek szépségét és termékenységét - kettő kivételével - hosszasan fejtegetni kezdték azokat a nehézségeket és veszedelmeket, amelyek az izraeliták előtt állnak, ha vállalkoznak Kánaán földjének meghódítására és elfoglalására. Felsorolták az ország különböző részein élő hatalmas nemzeteket. Elmondták, hogy igen erős kőfalak veszik körül és szinte lehetetlen legyőzni őket. Azt is állították, hogy még óriásokat is láttak, Anák fiait, és ezért úgy gondolják, hogy hasztalan a föld elfoglalására, birtokbavételére gondolniuk.

Most egyszerre megváltozott a tábor képe. A reménység és a bátorság helyt adott a gyáva kétségbeesésnek, mikor a kémek befejezték hitetlenkedő beszámolójukat. Szívük teljesen megtelt a Sátán által felbujtott elkedvetlenítéssel, helytelenítéssel és ellenzéssel. Hitetlenségük sötét árnyékot borított az egész gyülekezetre és megfeledkeztek Isten hatalmas erejéről, amelyet már oly sokszor kinyilatkoztatott választott népe érdekében. A nép nem várt arra, hogy Isten hatalma ismét visszatükröződjék rajtuk. Nem gondoltak arra, hogy az az Isten, aki ilyen messzire elhozta őket, bizonyára a megígért földre is elviszi és nékik adja azt az országot. Nem idézték emlékezetükbe, hogy Isten milyen csodálatos módon szabadította meg őket elnyomóik kezéből, mikor a Vörös-tengeren átvezető biztonságos ösvényt vágta számukra, a fáraó őket üldöző szeregét pedig ugyanott elpusztította. Istent egyszerűen kihagyták számításukból és úgy viselkedtek, mintha létük és jövendőjük kizárólag csak seregeik erejétől függne.

Hitetlenségükkel korlátozták Isten hatalmát, és nem bíztak többé abban a kézben, amely mindeddig biztonságban vezérelte őket. 351.  oldal Azután újból elkövették előző tévedésüket és elkezdtek morgolódni, zúgolódni Mózes és Áron ellen. "Ez akkor a mi messzemenő reménységünk végcélja" - mondták. "Ez az a föld, ahová Egyiptomból jöttünk, hogy birtokba vegyük." A nép becsapásával vádolták meg vezetőiket és azzal, hogy bajt hoztak Izraelre.

Az emberek kétségbeestek csalódottságukban és reményvesztettségükben. A fájdalom jajveszékelése töltötte be a tábort és ez a jajveszékelés összekeveredett a zúgolódás hangjaival. Káleb azonnal felfogta a helyzetet és bátran kiállt Isten szavának védelmében. Mindazt megtette, ami erejéből tellett, hogy ellensúlyozza hűtlen társainak bűnös befolyását. Egy pillanatra az emberek le is csendesedtek, és figyelmesen hallgatták a reménységről, bátorságról mondott szavait, amelyeket az ígéret földjére vonatkoztatott. Nem mondott ellent annak, amit társai már elmondtak. A városfalak valóban magasak voltak és a kanaániták erősek. Isten azonban ezt a földet Izraelnek ígérte. "[...] Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal" (4Móz 13:31).

A tíz kém azonban félbeszakította Káleb bátorító beszédét és még sötétebb színnel ecsetelte az akadályokat. "[...] Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál" - mondták - "[...] Az a föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, olyan föld, amely megemészti az ő lakóit; az egész nép is, amelyet láttunk azon, szálas emberekből áll. És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok valánk" (4Móz 13:32-34).

Ezek az emberek rossz útra tértek, konokul szembehelyezkedtek Kálebbel, Józsuéval és Mózessel, sőt magával Istennel is. Minden lépéssel, amelyet megtettek, csak még elszántabbak lettek. Elhatározták, hogy kedvét szegik mindazoknak, akik birtokukba akarják venni Kánaánt és ennek megvalósítása érdekében fáradoznak. Eltorzították az igazságot, hogy fenntarthassák káros befolyásukat. "Olyan föld az" - mondták - "amely megemészti lakóit". Ez nemcsak egy rosszindulatú beszámoló, hanem hazugság is volt. Ez a hazugság önmagával is összeegyeztethetetlen, önmagának is ellentmondó volt. A kémek azt jelentették erről az országról, hogy termékeny, virágzó ország és a lakói óriás termetű emberek. Mindez lehetetlen lett volna, ha az ország éghajlata egészségtelen. Mikor az emberek hitetlenségre adják 352.  oldal szívűket, akkor Sátán uralma alá helyezik magukat, és senki sem tudhatja, milyen messzire vezeti majd el őket.

"És felemelé szavát az egész gyülekezet, és síra a nép azon az éjszakán" (4Móz 14:1). Ezután pedig lázadás és nyilvános zendülés következett be gyorsan, mert Sátán uralma teljes lett és az embereket mintha megfosztotta volna józan eszüktől. Megátkozták Mózest és Áront. Elfeledkeztek arról, hogy Isten hallotta gonosz beszédeiket és nem rejthették el azokat a felhőoszlopban lakozó elől. Isten jelenlétének angyala tanúja volt haragjuk rettenetes kitörésének. Keserűségükben így kiáltoztak: "Miért is visz be minket az Úr arra a földre? hogy fegyver miatt hulljunk el? feleségeink és a kicsinyeink prédára legyenek? Nem jobb volna-é nékünk visszatérnünk Egyiptomba? És mondának egymásnak: Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza Egyiptomba" (4Móz 14:1-4). Így már nem csak Mózest, hanem magát Istent is azzal vádolták meg, hogy becsapta őket, mert olyan földet ígért nekik, amelyet ők nem voltak képesek birtokukba venni. Olyan messzire elmentek, hogy vezetőt is választottak maguknak abból a célból, hogy vezesse vissza a népet szenvedéseik és rabszolgaságuk földjére, ahonnan a Mindenható erős karjai kiszabadították őket.

Megalázottságukban és bánatukban "akkor arccal leborulának Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész községe előtt" (4Móz 14:5). Nem tudták, mit tegyenek, hogy miként térítsék el őket elhamarkodott és szenvedélyes szándékuk megvalósításától. Káleb és Józsué megpróbálta megnyugtatni, lecsendesíteni a tömeget. Fájdalmuk és felháborodásuk miatt meghasogatott ruháikkal rohantak a nép közé és zengő hangjuk túlharsogta a siránkozás és a fájdalom lázongó förgetegét: "És szólának Izráel fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok mint a kenyér; eltávozott tőlök az ő oltalmok, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!" (4Móz 14:7-9).

A kanaániták betöltötték gonoszságuk mértékét, és az Úr nem akarta többé elhordozni őket. Támogatását megvonta tőlük. Könnyű zsákmányai lennének Izráel népének. Isten szövetsége ezt a földet 353.  oldal Izraelnek biztosította. A kémek hamis beszámolóját azonban mégis elfogadták, akik az egész gyülekezetet becsapták. Az árulók elvégezték munkájukat. Ha a tizenkét kém közül csak kettő hozott és adott volna hamis, bűnös jelentést és a többi tíz arra bátorította volna az izraelitákat, hogy az Úr nevében vegyék birtokukba a földet, a nép akkor a két kém tanácsát fogadta volna el, és gonosz hitetlenségük miatt a kettő beszámolóját részesítette volna előnyben a tízzel szemben. Az igazságot azonban csak ketten pártolták, mialatt tízen a lázadók oldalára álltak.

A hűtlen kémek nagy hangon vettek részt Káleb és Józsué bevádolásában. A nép pedig azt kezdte el kiáltozni, hogy kövezzék meg őket. A megkergült tömeg kődarabokat ragadott, hogy megölje e hűséges embereket. Az őrültségre jellemző ordítozással rohantak előre. Hirtelen a kövek kihullottak kezükből, és mélységes csend ereszkedett rájuk. Remegni kezdtek a félelemtől. Isten közbelépett, hogy megakadályozza gyilkos szándékuk megvalósítását. Isten jelenlétének dicsősége lángoló fényként világította meg a sátrat. Az egész nép megláthatta és szemlélhette az Úr jelenlétének ezt a feltűnő jelét. Egy náluknál hatalmasabb valaki nyilatkoztatta ki magát, és senki sem merte folytatni ellenállását. Azok a kémek, akik a hamis és bűnös jelentést hozták, a rémülettől lesújtottan lapultak meg és visszafojtott lélegzettel tűntek el sátraikban.

Mózes pedig most felemelkedett és belépett a sátorba. Az Úr kijelentette neki: "Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged pedig nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé" (4Móz 14:12). Mózes azonban ismét közben járt népéért Istennél. Nem értett egyet népe megsemmisítésének gondolatával és azzal sem, hogy ő így, ezen az áron legyen nagy néppé. Isten irgalmához folyamodva ezt mondta: "[...] hadd magasztaltassék fel az Úrnak ereje, amiképpen szólottál, mondván: Az Úr késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú, megbocsát hamisságot és vétket, de a bűnöst nem hagyja büntetlenül [...] Kérlek, kegyelmezz meg e nép hamisságának a te irgalmasságod nagy volta szerint, amiképpen megbocsátottál e népnek Egyiptomtól fogva mindeddig" (4Móz 14:17-19).

Az Úr megígérte Mózesnek, hogy megkíméli Izraelt az azonnali pusztulástól, de azt mondta, hogy hitetlenségük és gyávaságuk miatt 354.  oldal nem nyilatkoztatja ki erejét ellenségeik leigázása által. Irgalmában azonban visszaviszi őket az egyetlen biztos úton a Vörös-tengerig.

Lázadozásában a nép ezt kiáltozta: "Vajha megholtunk volna Egyiptom földén! vagy ebben a pusztában vajha meghalnánk". (4Móz 14:2).

Ezt az imát Isten most meghallgatta. Az Úr ugyanis kijelentette: "[...] Élek én, azt mondja az Úr, hogy éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szólottatok az én füleim hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem [...] De kicsinyeiteket, akik felől azt mondtátok, hogy prédára lesznek; őket beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet megutáltatok" (4Móz 14:28-29.31). Kálebről pedig ezt mondotta: "De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement vala, és örökségül bírja azt az ő magva" (4Móz 14:24). Amiként a kémek negyven napig jártak-keltek Kánaán földjén, úgy Izráel seregeinek ezután még negyven esztendeig kellett vándorolniuk a pusztában.

Amikor Mózes tudatta a néppel Isten döntését, dühük gyásszá változott. Tudták ugyanis, hogy büntetésük jogos volt. A tíz áruló kémet csapással sújtotta Isten és egész Izráel szeme láttára pusztultak el. Végzetükben a nép saját ítéletét láthatta meg.

Most úgy látszott, hogy őszintén megbánták bűnös viselkedésüket, de valójában inkább annak következményei miatt bánkódtak, nem pedig hálátlanságuk és engedetlenségük miatt. Amikor rájöttek, hogy az Úr nem lágyult meg, nem engesztelődött meg irántuk, ekkor akaratosságuk újra feltámadt és kijelentették, nem térnek vissza a pusztába. Isten azzal, hogy megparancsolta nekik az ellenségeik földjéről való visszavonulást, tulajdonképpen látszólagos engedelmességüket tette próbára. Bebizonyult, hogy engedelmességük nem volt őszinte és valóságos. Tudták, hogy súlyosan vétkeztek, amikor megengedték, hogy meggondolatlan érzéseik irányítsák őket, és amikor arra törekedtek, hogy megöljék azokat a kémeket, akik Isten iránti engedelmességre ösztökélték őket. Az rémisztette meg őket, hogy olyan félelmetes hibát követtek el, amelynek következményei katasztrófálisnak bizonyultak számukra. Szívük változatlan maradt és 355.  oldal valami mentségre volt szükségük, hogy alkalomadtán hasonló módon törjenek ki. Ez az alkalom akkor jött el, amikor Mózes Isten felhatalmazása alapján megparancsolta nekik, hogy menjenek vissza a pusztába.

Istennek az a határozata, amely szerint Izráelnek nem szabad belépnie Kánaán földjére negyven évig, keserű kiábrándulást jelentett Mózes, Áron, Káleb és Józsué számára. Mégis minden zúgolódás nélkül elfogadták ezt az isteni döntést. Azok azonban, akik elpanaszolták Isten velük való bánásmódját és kijelentették, hogy ők bizony inkább visszatérnek Egyiptomba, most sírtak és felettébb búsultak, amikor Isten elvette tőlük az előbb megvetett áldásokat. Előzőleg nem volt semmi okuk a panaszkodásra. Isten most okot adott nekik a sírásra. Ha bánkódtak volna bűnük miatt, amikor Isten őszintén eléjük tárta azt, akkor az ítéletet nem mondták volna ki felettük. ők azonban csak az ítélet miatt bánkódtak. Szomorúságuk nem bűnbánat volt, és ezért Isten nem tudta számukra biztosítani ítéletük megváltoztatását.

Az éjszakát jajveszékeléssel töltötték. A reggel azonban elhozta számukra a reménységet. Elhatározták, hogy jóváteszik gyávaságukat. Mikor Isten megparancsolta nekik, hogy kerekedjenek fel és foglalják el Kánaán földjét, akkor megtagadták Isten parancsának teljesítését. Most pedig, mikor Isten arra utasította őket, hogy vonuljanak vissza, éppen olyan lázadók lettek, mint előzőleg. Elhatározták, hogy rávetik magukat arra a földre és birtokba veszik. Azt gondolták, hogy Isten talán elfogadja ezt a szolgálatukat és megváltoztatja velük való szándékát.

Isten kiváltságukká és kötelességükké tette Kánaán földjére való bevonulásukat, de engedélyét visszavonta tőlük, mikor önfejűen semmibe vették akaratát. Sátán elérte célját, mert megakadályozta Kánaánba való bevonulásukat. Most pedig arra ösztökélte őket, hogy éppen azt tegyék meg - Isten tilalmával szemben - amit nem voltak hajlandók megtenni Isten kívánságára, sőt követelésére sem. Így a nagy csaló diadalt aratott azzal, hogy másodszor is fellázította őket Isten akarata ellen. Nem bíztak abban, hogy Isten hatalma együtt munkálkodik majd saját erőfeszítéseikkel és sikerül elfoglalniuk Kánaánt. Most mégis azt feltételezték, hogy saját erejükkel is megvalósíthatják ezt, függetlenül minden isteni segítségtől: "[...] Vétkeztünk 356.  oldal az Úr ellen, mi felmegyünk és hadakozunk mind aszerint, amint parancsolta nékünk az Úr, a mi Istenünk!" (5Móz 1:41) - kiáltozták. Ilyen szörnyen megvakította őket a bűn. Az Úr sohasem parancsolta nekik, hogy "menjetek fel és harcoljatok". Istennek nem az volt a terve, hogy hadakozással, háborúk útján foglalják el az ígéret földjét. Istennek mindig az volt a célja, hogy az ő parancsainak való engedelmesség útján vegyék birtokukba Kánaánt.

Bár szívük nem változott meg, a nép mégis eljutott oda, hogy megvallotta lázadásának bűnét és balgaságát, amit a kémek jelentésekor követtek el. Most már meglátták annak az áldásnak az értékét, amelyet oly gyorsan elhajítottak maguktól. Bevallották, hogy saját hitetlenségük volt az, ami kizárta őket Kánaánból. "Vétkeztünk az Úr ellen" - mondták. Elismerték, hogy a hiba bennük volt és nem Istenben, akit olyan gonoszul azzal vádoltak meg, hogy képtelen teljesíteni nekik tett ígéreteit. Bár vallomásuk nem igazi bűnbánatból eredt, mégis azt szolgálta, igényt tartanak arra, hogy Isten a maga igazsága alapján foglalkozzék velük.

Az Úr még mindig hasonló módon cselekszik annak érdekében, hogy megdicsőítse nevét és az embereket rávegye igazsága felismerésére. Amikor azok, akik arról tesznek vallomást, hogy szeretik őt, de panaszt emelnek intézkedése ellen, megvetik ígéreteit, engednek a kísértésnek és a gonosz angyalokkal egyesülnek Isten terveinek meghiúsítására, akkor az Úr gyakran úgy alakítja a körülményeket, hogy bár nem rendelkeznek igazi bűnbánattal, mégis győződjenek meg bűnös voltukról és ha kényszeredetten is, de ismerjék el életútjuk gonoszságát és azt, hogy Isten igazságosan és jóságosan bánik velük. Isten így ellenerőket hoz működésbe a sötétség munkáinak leleplezése céljából. Bár az a lelkület, amely a bűnös út követésére sarkallta őket, nem változott meg alapvetően, de e bűnösök beismerései Istent dicsőítik meg és igazolják megtámadott és hamis színben feltüntetett szolgáit. Így lesz ez akkor is, amikor Isten kiönti majd haragját: "Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, akik ő közöttök istentelenek, istentelenségöknek minden cselekedetéért" (Júd 14-15). Minden bűnösnek, akit Isten odarendel, meg kell látnia és el kell ismernie az Úr ítéletének igazságos voltát.

357.  oldal Tekintet nélkül az isteni ítéletre, az izraeliták felkészültek Kánaán meghódítására. Mindenféle fegyverrel és harci eszközzel jól felfegyverkeztek és saját véleményük szerint teljesen készen álltak az ütközetre. Isten és szomorú szolgái azonban úgy látták, hogy felkészületlenek és harci erejük szánalmasan elégtelen. Mikor majdnem negyven évvel később az Úr azt parancsolta Izraelnek, hogy induljon és foglalja el Jerikót, akkor megígérte nekik, hogy velük együtt megy ő is. A törvényt tartalmazó szövetség ládáját a sereg előtt vitték. Az Isten által kiválasztott vezetőknek kellett irányítaniuk mozdulataikat isteni felügyelet mellett. Ilyen vezérlés mellett semmi bántódásuk nem eshetett. Most azonban Isten parancsával ellentétben és vezetőik ünnepélyes tilalma ellenére, a szövetség ládája és Mózes nélkül vonultak ki, hogy megütközzenek az ellenséges sereggel.

A kürtök riadót fújtak és Mózes ezzel a figyelmeztetéssel sietett ki utánuk: "[...] Miért hágjátok át ilyen módon az Úr akaratát, holott nem sikerülhet az néktek. Fel ne menjetek, mert nem lesz közöttetek az Úr, hogy el ne hulljatok a ti ellenségeitek előtt. Mert az Amálek és a Kananeus van ott előttetek, és fegyver által hulltok el. Mivelhogy elfordultatok az Úrtól, nem is lesz az Úr veletek" (4Móz 14:41-43). A kánaániták hallottak arról a titokzatos hatalomról, amely úgy látszott, hogy védelmezi ezt a népet, és azokról a csodákról is hallottak, amelyeket érdekükben véghez vitt. Azért most erős hadsereget gyűjtöttek össze az erőszakkal betolakodók visszaverésére. A támadó hadseregnek nem volt vezére. Imádságot sem mondtak, hogy Isten ajándékozza meg őket győzelemmel. Azzal a kétségbeesett szándékkal indultak el a csatába, hogy vagy megfordítják végzetüket vagy meghalnak a harcmezőn. Bár nem képezték ki őket a hadakozásra, mindazáltal hatalmas felfegyverzett sokaságot alkottak. Azt remélték, hogy hirtelen és heves támadással letörik a kanaániták ellenállását. Önhitten csatára hívták ki azt az ellenséget, amely nem merte őket megtámadni.

A kánaániták egy sziklás fennsíkon helyezkedtek el, amelyet csak nehéz hágókon és meredek, veszedelmes emelkedőkön lehetett elérni. A héberek óriási sokasága csak még szörnyűbbé tehette vereségüket. Lassan nyomultak előre, fölfelé a hegyi ösvényeken, és így kitették magukat a fölöttük elhelyezkedett ellenségeik halálos kőhajigálásának. Masszívnak látszó sziklák gördültek alá dübörögve, és 358.  oldal útjukat az összezúzott izraeliták vére festette meg. Akik valamiképpen mégis elérték a fennsíkot a felfelé való mászástól teljesen kimerülve, azok gyatra, erőtelen támadását vadul visszaverték, igen nagy veszteséget okozva nekik. Tulajdonképpen ezen a csatatéren már nem is harc folyt, hanem mészárlás, és hamarosan az egész területet a lemészárolt izraeliták holttestei borították be. Izrael hadserege teljes vereséget szenvedett. Lázadó vállalkozásuknak pusztulás és halál lett az eredménye.

Végül miután a kanaániták meghódolásra kényszerítették őket, Mózes így ír erről: "Visszatérétek onnét, és sírátok az Úr előtt, de nem hallgatá meg az Úr a ti szavatokat, és nem figyele rátok" (5Móz 1:45). A kánaánitákat, akik előzőleg remegve várták az izraeliták hatalmas hadseregének közeledését, most a felettük aratott jelentős győzelmük magabiztos ellenállásra sarkallta őket. Mindazokat a beszámolókat, amelyeket arról hallottak, hogy Isten milyen csodálatos dolgokat vitt véghez népéért, most hamis, hazug híreknek tekintették, és úgy érezték, többé nincs semmi okuk a félelemre. Izrael első veresége bátorsággal és elszántsággal töltötte be a kánaániták szívét, és ez a tény nagyon megszaporította Kánaán meghódításának nehézségeit. Semmi más nem maradt hátra Izrael számára csak az, hogy meghátráljanak a győztes ellenség elől, és visszatérjenek a pusztába, amelyről jól tudták, hogy egy egész nemzedéknek lesz a sírja.