Az Egyiptomból való kivonulás, és a pusztai vándorlás

Meghallgatom

30. / A szentély és szolgálata

(2 Mózes 25-40.  3 Mózes 4. 16. fejezetek)

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

302 303 304 305 306 307 308 309 310 311 312 313 314 315 316

302.  oldal Amikor Mózes a hegyen tartózkodott Istennel, a következő parancsot kapta: "készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam" (2Móz 25:8). A szent hajlék, a sátor építésére vonatkozólag az Úr pontos utasításokat adott Mózesnek. Az izraeliták hitehagyásukkal eljátszották az isteni jelenlét áldásait. Egy időre lehetetlenné vált számukra, hogy szent hajlékot emeljenek Istennek maguk között. Amikor az Úr ismét kegyelmébe fogadta őket, nagy vezérük hozzáfogott az isteni parancs végrehajtásához.

A szent hajlék elkészítéséhez kiválasztott embereket Isten különös ügyességgel és bölcsességgel ajándékozta meg. Az építmény tervét maga Isten adta meg Mózesnek. Különleges utasításokkal is ellátta az épület méretét és alakját illetően. Azt is megmondta, hogy milyen anyagokat kell használni felépítéséhez. Közölte, hogy az épületnek milyen felszerelést, berendezést kell tartalmaznia. A kézzel készített szent hely "[...] az igazinak csak másolata [...] mennyei dolgoknak ábrázolata" kellett legyen (Zsid 9:24.23). A mennyei templomnak - ahol Krisztus, nagy főpapunk, miután feláldozta életét a bűnösökért, közbenjár - kicsinyített másolata. Isten a hegyen megmutatta Mózesnek a mennyei szentélyt és megparancsolta neki, hogy mindent a bemutatott minta szerint csináljon meg. Mindezeket az isteni utasításokat Mózes gondosan feljegyezte és közölte a nép vezetőivel.

A szentély felépítéséhez nagy és költséges előkészületeket kellett tenni. A legértékesebb és legdrágább anyagok nagy mennyiségét kellett összegyűjteni. Az Úr azonban csak önkéntes adományokat fogadott el. "Szólj az Izráel fiainak" - mondta Mózesnek - "hogy szedjenek nékem ajándékokat; minden embertől, akit a szíve hajt arra, 303.  oldal szedjetek nékem ajándékokat" (2Móz 25:2). Ez isteni parancsot Mózes elmondott a gyülekezetnek. Az Isten iránti odaadás és az áldozatkészség lelkülete volt az első a magasságos Isten lakhelyének a készítésénél

Az egész nép egyhangúlag válaszolt Mózes felhívására: "És eljőve mindenki, akit a szíve indíta, és akit lelke hajt vala, és hozának áldozatot az Úrnak, a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat. És jövének férfiak és asszonyok együtt, mind, akit szíve indított, hozának kapcsokat, függőket, gyűrűket, karperecet, mindenféle arany eszközöket; a férfiak is, mind akik aranyból hoztak: áldozatot az Úrnak. És minden ember, kinek amije vala, hozott kék, bíborpiros, és karmazsinszínű, és lenfonalat, kecskeszőrt, veresre festett kosbőröket és borzbőröket. Minden, aki ezüstöt vagy rezet vihetett, felhozá azt áldozatul az Úrnak, és akiknél sittim-fa találtaték a szolgálat különböző szükségeire, felhozák azt. Az asszonyok közül pedig mind, akik ahhoz értettek, saját kezeikkel fonának, és felvivék azt a mit fontak, a kék, és a bíborpiros, és a karmazsinszínű, és lenfonalat. Azok az asszonyok pedig, akik ahhoz értettek, fonának kecskeszőrt. A főemberek pedig hozának ónix köveket, foglalni való köveket, az efódhoz és a hósenhez. Illatozó szert is és olajat, a mécsbe és a kenethez, és fűszereket a füstöléshez" (2Móz 35:21-28)

Mialatt a szentély építése tartott, az emberek - öregek és fiatalok, férfiak és nők, még a gyermekek is - folyamatosan hozták adományaikat, amíg azok, akiket megbíztak a munka vezetésével azt nem mondták, hogy most már elég, mert már több gyűlt össze annál, mint amit fel tudnak használni. Mózesnek ki kellett hirdetnie az egész tábor területén: "Se férfi, se asszony ezután ne készítsen ajándékot a szent munkára. És megszűnék a nép hordani" (2Móz 36:5). Az izraeliták zúgolódásait, Isten ítéleteinek a látogatásait, amelyeket bűneik miatt kellett elszenvedniük, figyelmeztetésként a későbbi nemzedékek számára mind feljegyezték. Isten iránti odaadásukkal, buzgalmukkal és nagylelkűségükkel követendő példát adtak mindnyájunk számára. Mindazok, akik szeretnek Istennek szolgálni, és értékelik Isten jelenlétének áldásait, ugyanilyen lelkületet tanúsítanak, ugyanilyen áldozatkészséget mutatnak oly imaháznak a felépítése során, ahol Isten találkozhat velük. Ezek az emberek olyan 304.  oldal adományt kívánnak vinni az Úrnak, amely a legjobb mindazok közül, amikkel rendelkeznek. Az Isten számára épített házon nem lehet adósság, mert ezzel az építkezők Istent becstelenítenék meg. Azt az összeget, amely elegendő a munka elvégzéséhez és befejezéséhez, önként kell odaadni, hogy az építő munkások azt mondhassák el, amit a sátor építői mondtak: "Többet hord a nép ajándékba, mint amennyi kell a munka elkészítésére" (2Móz 36:4).

A szent helyet úgy alkották meg, hogy az izraeliták részekre szedhették szét és mindenhová magukkal vihették vándorlásuk közben. Ezért kisméretű volt, hosszúsága nem volt több tizenhat méter hetvenhat centiméternél, a szélessége és magassága pedig öt méter negyvenkilenc centiméternél. Mindazáltal nagyszerű építmény volt. Az épület és annak berendezése akácfa felhasználásával készült, amelynek anyaga tartósabb volt a Sinainál lévő bármely más fánál. A falak függőleges deszkalapokból álltak, amelyeket ezüst tokokba helyeztek be, és oszlopok, keresztgerendák tartottak szilárdan. Mindezt arannyal vonták be, és így az épületnek olyan látszatot adtak, mintha tömör aranyból készült volna. A tetőt négy réteg szőnyegből képezték ki. A legbelsőbb rétegét finom sodrott lenből "[...] kék, és bíborpiros és karmazsinszínűből, kérubokkal, mestermunkával készíték" el. (2Móz 36:7). A másik három réteg pedig kecskeszőrből, vörösre festett kosbőrből és borzbőrből készült. Az egészet úgy rendezték el, hogy teljes védelmet nyújtott az egész épületnek.

Az épület belsejét két helyiségre osztotta egy értékes és szép kárpit, amelyet arany lemezekkel borított oszlopokra függesztettek fel. Az első helyiség bejáratát hasonló kárpit zárta el. Ezeket éppen úgy, mint a belső takarót, amely a mennyezetet alkotta, a legpompásabb színű - kék, bíborpiros és karmazsin színű - függönyökből állították össze nagyon szépen. Ezekbe a függönyökbe arany és ezüst szálakból kérubokat szőttek bele, hogy jelképezzék az angyali seregeket, akik kapcsolatban vannak a mennyei szentély munkájával, és akik szolgáló lelkek a földön élő Isten népe között.

A szent sátort udvarnak nevezett szabad tér vette körül. Ezt finom lenvászonból készített függönyök vagy védőfalak kerítették be. Ezeket a függönyöket rézoszlopokra függesztették fel. A kerítés bejárata a keleti oldalon volt, amelyet pompás anyagból szép kivitelezéssel készített szőnyegek zártak el. Mivel az udvart körülvevő függönyök 305.  oldal csak körülbelül fele olyan magasak voltak mint a sátor falai, ezért az emberek kívülről mindig jól láthatták a szent sátort. Az udvarban a bejárat közelében állt a rézből készült égőáldozati oltár. Ezen az oltáron égették el az Úrnak bemutatott áldozatokat. Ennek az oltárnak a szarvait az engesztelő vérrel hintették be. Az oltár és a sátor ajtaja között volt a medence. Ez is rézből készült, mégpedig azokból a réztükrökből, amelyeket Izrael asszonyai önként ajánlottak fel. Ebben a medencében kellett a papoknak megmosniuk a kezüket és lábukat, amikor bementek a szent helyiségekbe vagy megközelítették az oltárt, hogy égőáldozatot mutassanak be az Úrnak.

Az első helyiségben, vagyis a szent helyen volt a szent kenyerek asztala, a gyertyatartó és a tömjénezés oltára. A szent kenyerek asztala az északi oldalon állott. Ezt az asztalt díszes koronájával együtt tiszta arannyal vonták be. A papoknak erre az asztalra minden szombaton tizenkét kenyeret kellet helyezni két sorban elrendezve és tömjénnel meghintve. Azokat a kenyereket, amelyeket elvettek az asztalról - mivel szent kenyereknek számítottak - a papoknak kellett megenniük. Délen helyezték el a hétágú gyertyatartót a hét lámpájával együtt. Karjait választékosan kidolgozott virágmintákkal díszítették. Ezek a virágminták a liliomokhoz hasonlítottak. Az egész gyertyatartó egy darab tömör aranyból készült. Mivel a sátornak nem voltak ablakai, a lámpákat sohasem oltották ki egyszerre ugyanazon időben. Éjjel és nappal állandóan árasztották világosságukat. A kárpit előtt, - amely elválasztotta a szent helyet, a szentélyt a szentek-szentjétől, a legszentebb helyiségtől, az Isten közvetlen jelenlétének helyétől - állott a tömjénezés aranyból készített oltára. Ezen az oltáron a papnak minden reggel és este tömjént kellett elégetnie. Ennek az oltárnak a szarvait a bűnért való áldozat vérével kenték meg, az engesztelés nagy napján pedig az egész oltárt meghintették vérrel. Ezen az oltáron a tüzet maga Isten gyújtotta meg, és ezt a tüzet gondosan ápolták. Éjjel és nappal a szent tömjén töltötte be illatával a szent helyiségeket és a sátor körüli külső térséget is.

A belső kárpit mögött volt a szentek szentje. Ez volt a középpontja az engesztelés és a közbenjárás jelképes szolgálatának. Ez képezte az összekapcsoló láncszemet a menny és a föld között. Ebben a helyiségben volt a szövetség ládája, a frigyláda, akácfából készített láda, amelyet kívül és belül arannyal vontak be, a fedele is színaranyból 306.  oldal készült és az egészet arannyal szegélyezték. Ebbe helyezték el a kőtáblákat, amelyekre maga Isten véste be a Tízparancsolatot. Ezért nevezték Isten szövetsége ládájának is, vagy frigyládának, mert a Tízparancsolat volt az alapja annak a szövetségnek, amelyet Isten az Izraellel kötött.

A szent láda fedelét a kegyelem trónjának nevezték. Ezt egy darab tömör aranyból dolgozták ki. A láda fedele felett emelkedtek ki az arany kérubok, egymás felé nézve. A fedél mindkét végén egy-egy kérub állt. Mindegyik angyal az egyik szárnyát a magasba kiterjesztve tartotta és így ezekkel a szárnyakkal a ládát fedték be; a másik szárnyukkal a testüket takarták be (Lásd Ez 1:11) tiszteletük és alázatosságuk jeleként. A kérubok helyzete, egymás felé fordított arcukkal és a ládára tisztelettel lefelé irányított tekintetükkel mutatja azt a tiszteletet, amelyben a mennyei sereg tartotta Isten törvényét, és érdeklődésüket a megváltás terve iránt.

A kegyelem trónja felett volt a "Sechina", vagyis az Isten jelenlétének szimbóluma. Az Úr a két kérub közül hirdette ki akaratát. Isten néha üzeneteit a felhőből hallható hangon közölte a főpappal. Néha fény esett a jobb szélen lévő angyalra, hogy Isten így jelezze jóváhagyását; máskor árnyék vagy felhő nyugodott meg a bal szélen levő angyalon és Isten ezzel nyilvánította ki nemtetszését vagy elvetését valamivel kapcsolatban.

A frigyládában kegyelettel őrzött törvény az isteni igazság és ítélet zsinórmértéke volt. Ez a törvény halált mondott a bűnösre, a törvény áthágójára. A törvény felett azonban ott volt a kegyelem trónja, amelyen láthatóvá vált Isten jelenléte, és amelyből - a megengesztelődés által - Isten bocsánatot adott a bűneit megbánt bűnösnek. Krisztus munkáját, amelyet megváltásunkért végzett el, így jelképezte a szentély szolgálata: "Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:11).

Szavakkal nem lehet leírni a szentély belsejének dicsőségét: az arany lemezekkel borított falak visszatükrözték az arany gyertyatartóból kisugárzó fényt; a fénylő angyalokkal gazdagon hímzett szőnyegek ragyogó színei; az aranytól fénylő asztal, és a tömjénező oltár; a második kárpit mögött elhelyezett szent láda titokzatos kérubjaival és a felette lebegő szent "Sechina"-val, azaz Jahve jelenlétének látható szimbólumával, mindez csak homályos visszatükröződése 307.  oldal Isten templomának, amely a mennyben van és az ember megváltásáért végzett mű nagy központja.

Körülbelül fél évig voltak elfoglalva a sátor felépítésével. Amikor az építkezést befejezték, Mózes ellenőrizte az építők minden munkáját és a szent sátort összehasonlította azzal a mintával, amit a hegyen mutattak meg neki és azokkal az utasításokkal, amelyeket Istentől kapott. "És megtekinte Mózes minden munkát, és ímé elkészíték azt, úgy készíték el, a mint az Úr parancsolta vala, és megáldá őket Mózes" (2Móz 39:43). Izrael sokasága buzgó érdeklődéssel gyűlt össze, hogy megtekintse a szent épületet. Mialatt tiszteletteljes megelégedéssel elmélkedtek azon, amit láttak, a felhőoszlop a szentély fölé vonult és leereszkedve beburkolta azt. "És a felhő befedezé a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot" (2Móz 40:34). Így nyilatkozott meg Isten fensége, és egy ideig Mózes sem léphetett be a szent helybe. A nép elérzékenyülve nézte a kezük munkáját elfogadó jelet. Ünnepélyes félelem és tisztelet nyugodott meg mindenkin. Szívük boldogsága az öröm könnyeiben fejeződött ki és a hála szavait halkan mondták el azért a tényért, hogy Isten leereszkedett hozzájuk, hogy közöttük lakozzék.

Isten utasítására Lévi törzsét választották ki a szent hely szolgálatára. Az ősi időkben miden családfő egyben papja is volt családjának és házanépének. Ábrahám idejében a papságot a születési jog szerint az elsőszülött fiú kapta meg. Most minden izraelita családfő elsőszülött fia helyett az Úr Lévi törzsét választotta a szentélyben való szolgálatok elvégzésére. Ezzel a jelentős megbecsüléssel nyilvánította ki az Úr hűségük elismerését. Hűségük nemcsak Isten szolgálatához való ragaszkodásukban mutatkozott meg, hanem Isten ítéleteinek végrehajtásában is, amikor Izrael hitehagyásában az aranyborjút imádta. A papság tisztsége azonban csak Áron családjára korlátozódott. Isten egyedül Áronnak és fiainak engedte meg, hogy az Úr előtt szolgáljanak. A törzs maradékát Isten csak azzal a feladattal bízta meg, hogy viseljék gondját a szent sátornak és berendezésének, valamint segítsenek a papoknak szolgálatukban, de ők maguk nem mutathattak be áldozatot, nem égethettek tömjént és nem nézhettek a szent tárgyakra addig, amíg azok befedetlenek voltak.

Hivataluknak megfelelően a papok számára különleges ruhát készítettek. "És csinálj szent ruhákat Áronnak a te atyádfiának, dicsőségére 308.  oldal és ékességére" (2Móz 28:2). Isten ezt az utasítást adta Mózesnek. A mindennapi szolgálatot végző pap ruhája egy darabban szőtt, fehér vászonból készült. A majdnem a pap bokájáig leérő öltözéket a derekánál egy kék, bíborpiros és vörössel hímzett fehér vászonöv tartotta össze. Felső ruházatát egy vászonból készített turbán vagy "mitra" egészítette ki. Mózest az égő csipkebokornál Isten arra utasította, hogy vesse le saruját, mert az a föld, amelyen állt, szent volt. Így a papok sem léphettek be saruval a szentélybe, nehogy az esetleg rátapadt por megszentségtelenítse azt. Mielőtt a szentélybe beléptek volna, sarujukat az udvarban kellett hagyniuk. Kezüket és lábukat is meg kellett mosniuk és csak akkor végezhették szolgálatukat a sátorban, vagy az égő áldozatok oltáránál. Így állandóan azt tanulták, hogy minden tisztátalanságot el kell távolítaniuk azoknak, aki meg akarják közelíteni azt a helyet, ahol Isten van.

A főpap ruhája fenséges tisztségéhez illően drága anyagból mesterien készült öltözet volt. A papok vászon ruhája mellett a főpap még egy egy darabban szőtt kék színű köntöst is viselt. Ennek a köntösnek alját arany csengettyűk és kék, bíborpiros és skarlátvörös gránátalmák díszítették. A köntösön kívül volt az efód, egy rövidebb arany, kék, bíbor, skarlát és fehér színekből álló öltözék. Ezt az efódot ugyanilyen színű gyönyörűen kidolgozott öv szorította össze. Az efód ujjatlan volt, és az arannyal kihímzett vállpántjain ónixkő ékeskedett, amelyekbe Izrael tizenkét törzsének a nevét vésték be.

Az efód felett volt a mellvért, a papi díszruha legszentebb darabja. Ezt ugyanabból az anyagból készítették, mint az efódot. Alakja négyszögletű, nagysága arasznyi volt. Aranykarikákba fűzött kék zsinóron függött le a pap válláról. A szélét különböző értékes kövekből formálták. Ezek a kövek ugyanazok a kövek voltak, amelyek Isten városának tizenkét alapját alkotják. A mellvérten tizenkét követ foglaltak aranyba. Ezeket négy sorban rendezték el, és miként a vállpántokban levő kövekbe, ezekbe a kövekbe is belevésték a tizenkét törzs nevét. Az Úr parancsolta: "És viselje Áron az Izrael fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, amikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen" (2Móz 28:29). Így Jézus Krisztus, a nagy főpap mentségül hozza fel vérét az Atya előtt a bűnösökért, mert a szívén viseli minden bűneit megbánt ember nevét. A zsoltáríró ezt 309.  oldal mondja erről: "Rólam is, noha én szegény és nyomorult vagyok, az én Uram visel gondot" (Zsolt 40:18). A mellvértnek a jobb és a bal szélén egy-egy nagy és csillogó kő volt. Ezek Urim és Thumim-ként voltak ismertek. Isten ezeken keresztül ismertette meg akaratát a főpappal. Amikor ügyeikben az Úr elé járultak döntés végett, és a világosság dicsfénye jobbról világította meg az értékes követ, az az isteni beleegyezés jele volt, míg Isten tiltakozásának és rosszallásának bizonyítéka volt, ha balról árnyékolta be a követ.

A főpap süvege fehér vászonból készített turbán volt. Ehhez kék csipkével egy arany lemezt csatoltak, amely ezt a feliratot hordozta: "Szentség az Úrnak". Mindennek, ami kapcsolatban volt a főpap öltözetével és magatartásával, olyannak kellett lennie, hogy felkeltse Isten imádatának, szentségének érzetét, sőt azt is, hogy milyen tisztaságot követel azoktól, akik színe elé járulnak.

Nemcsak magának a szentélynek, hanem a papok szolgálatának is azt kellett igazolnia, hogy ők "[...] a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak" (Zsid 8:5). Ez nagy jelentőségű volt. Mózes útján az Úr a leghatározottabb utasításokat adta ennek a jelképes szolgálatnak minden részletével kapcsolatban. A szentély istentisztelete két részből, egy naponkénti és az évenkénti szolgálatból állt. A mindennapi szolgálatot, az égő áldozatok oltáránál a sátor udvarában és a szentélyben, míg az évenkénti szolgálatot a szentek szentjében végezték.

A szentek szentjét a főpap kivételével egyetlen halandó ember sem láthatta. A főpap is csak évente egyszer léphetett be a szentek szentjébe, mégpedig a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészületek után. Remegve ment be az Isten elé. A nép pedig tiszteletteljes csendben várta visszatérését. Istenhez felemelt szívükkel komoly imában könyörögtek Isten áldásáért. A főpap a kegyelem trónja előtt végezte el az engesztelést Izraelért. Itt a dicsőség felhőjében Isten találkozott vele. A főpap itt tartózkodása a megszokott időn túl félelemmel töltötte el az izraelitákat. Attól féltek ugyanis, hogy az ő bűneik vagy a saját bűnei miatt az Úr dicsősége megölte a főpapot.

A naponkénti szolgálat a reggeli és az estéli égőáldozat és az aranyoltáron az édes tömjénáldozat, valamint az egyéni bűnökért való különleges áldozatok bemutatásából állt. Ezeken kívül áldozatokat 310.  oldal mutattak be még szombaton, az újhold napján és egyéb különleges ünnepek alkalmából.

Minden reggel és este egy esztendős bárányt égettek el az oltáron, és vele a kötelező ételáldozatot, amely jelképezte a nemzet naponkénti odaszentelődését Jahvénak, és jelképezte a Krisztus engesztelő vérétől való állandó függőségüket. Isten kifejezetten megparancsolta, hogy minden áldozat, amelyet neki szentelnek a szentély szolgálatára, hiba nélkül való legyen, vagyis "ép"-nek kellett lennie (2Móz 12:5). A papoknak tüzetesen meg kellett vizsgálniuk minden állatot, amelyet áldozatként hoztak el a szent helyre és mindazokat az állatokat vissza kellett utasítaniuk, amelyben valami hibát fedeztek fel. Csak a "hiba nélküli" áldozat lehetett jelképe Krisztus tökéletes tisztaságának, akinek fel kellett áldoznia magát "hibátlan és szeplőtlen bárány"-ként (1Pt 1:19). Pál apostol úgy mutat rá ez áldozatokra, mint amelyek azt szemléltetik, hogy Krisztus követőinek mivé kell válniuk. Azt mondja: "Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket" (Róm 12:1). Isten szolgálatára kell szentelnünk magunkat, és igyekeznünk kell áldozatunkat mind tökéletesebbé tennünk. Isten csak azzal elégszik meg, ha a legjobbat adjuk abból, amink van. Azok, akik teljes szívükből szeretik Istent, legjobb szolgálatukat adják neki, és állandóan arra törekedjenek, hogy minden erejüket összhangba hozzák azokkal az isteni törvényekkel, amelyek Isten akaratának a teljesítésére fejlesztik ki képességeiket.

A tömjénáldozat bemutatásakor a pap közelebb került Isten jelenlétéhez, mint a naponkénti szolgálat bármelyik más cselekményével. Mivel a szentély belső kárpitja nem ért fel az épület mennyezetéig, ezért Isten dicsősége, amely megmutatkozott a kegyelem trónja fölött, részben látható volt a sátor első helyiségéből. Amikor a pap tömjénnel áldozott az Úr előtt, akkor a szövetség ládája felé tekintett; és amint a tömjén füstje felemelkedett, az isteni dicsőség leereszkedett a kegyelem trónjára és betöltötte a szent helyet és gyakran mindkét helyiséget annyira, hogy kénytelen volt visszavonulni a sátor ajtajához. Amint e jelképes szolgálatban a pap hittel tekintett a kegyelem trónjára, amelyet nem láthatott, úgy Isten népének is most imáikat Krisztushoz kell küldeniük, nagy főpapjukhoz, 311.  oldal aki - noha az emberi szem nem láthatja őt - érettük könyörög a mennyei szentélyben.

A tömjén, amelynek füstje és illata Izrael imáival együtt száll fel a mennybe, Krisztus érdemeit és közbenjárását ábrázolja. Krisztus tökéletes igazságossága, amelyet Isten hit által az ő népének tulajdonít, teszi egyedül elfogadhatóvá Isten számára a bűnös emberi lények szolgálatát. A szentek szentje kárpitja előtt az állandó engesztelő áldozat oltára, a szentély előtt pedig a folyton égő áldozat oltára állott. Istent vérrel és tömjénezéssel kellett megközelíteni. Ezek a jelképek a nagy Közbenjáróra mutattak, aki által a bűnösök megközelíthetik Jahvét, és aki által egyedül kaphatnak kegyelmet és üdvösséget a bűnbánatot tartó hívő lelkek.

Amikor a papok reggel és este beléptek a szent helyre a tömjénezés idején, a naponkénti áldozatot már elkészítették a feláldozásra az udvarban levő oltáron. Ez volt a áhítat ideje az istentiszteleten résztvevők számára, akik összegyülekeztek a szent sátornál. Mielőtt Isten jelenléte elé kerültek volna a pap szolgálata útján, szívüket meg kellett vizsgálniuk és bűneiket be kellett vallaniuk. Csendes imában egyesültek arcukkal a szent hely irányába fordulva. Így kéréseik a tömjénfüst felhőjével együtt szálltak fel, mialatt hitükkel erősen belekapaszkodtak a megígért Üdvözítő érdemeibe, akit az engesztelő áldozat jelképezett. A reggeli és az estéli áldozatokra kijelölt órákat szentnek tekintették és az áhítat óráiként tartották meg mindenütt a zsidó nép körében. Amikor a későbbi időkben a zsidók szétszóródtak és fogolyként éltek távoli országokban, e kijelölt órákban ott is mindig arccal Jeruzsálem felé fordulva imádkoztak Izrael Istenéhez. Ebben a szokásban a keresztények is megszívlelendő példát láthatnak a reggeli és estéli imára. Amíg Isten megítéli a lélek nélküli áhítatokat, addig örömmel tekint azokra, akik iránta való szeretetből hajtják meg magukat előtte minden reggel és este, hogy nála bűnbocsánatot keressenek elkövetett bűneikért és áldásáért könyörögjenek.

A szent kenyeret mindig áldozatként tartották az Úr előtt. Így a naponkénti áldozatnak volt a része. A szentély asztalára kitett kenyeret szent kenyérnek vagy "a jelenlét kenyerének" nevezték, mivel mindig az Úr arca előtt volt. Az ember Istentől való függőségének az elismerése volt úgy testi, mint lelki táplálék tekintetében, amelyet 312.  oldal csak Krisztus közbenjárására kaphat meg az ember. A manna is és a szent kenyér is Krisztusra mutatott, az "élő kenyérre", aki mindig Isten jelenlétében van érettünk. Maga Krisztus mondta: "Én vagyok az életnek kenyere [...] amely a mennyből szállott alá" (Jn 6:48-50). A kenyerekre tömjént tettek. Amikor a szent kenyeret minden szombaton elvitték az asztalról, hogy frisset tegyenek fel, a rajta lévő tömjént elégették az oltáron Isten előtt emlékeztetőül.

A naponkénti papi szolgálat legfontosabb része a személyekért végzett szolgálat volt. A bűnbánó bűnös áldozatát a sátor ajtajához vitte és kezét az áldozati állat fejére helyezve megvallotta bűneit, így jelképesen áthelyezte azokat önmagáról az ártatlan áldozati állatra. Azután saját kezével leölte az állatot. Az állat vérét a pap bevitte a szent helyre és a kárpit előtt elhintette. A kárpit mögött volt a frigyláda, amely a bűnös által megszegett törvényt tartalmazta. Ezzel a szertartással a bűnt a vér útján jelképesen átvitték a szentélyre. Néhány esetben a vért nem vitték be a szent helyre. (Lásd: Függelék 6. megjegyzését). A húst azután megették a papok, amiként Mózes utasította Áron fiait, amikor ezt mondta: "[...] néktek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének hordozásáért" (3Móz 10:17). Mindkét szertartás egyaránt a bűnös bűnének a szentélybe való átvitelét jelképezte.

Ez volt a szertartások rendje napról napra egész éven át. Izrael bűneit így átvitték a szentélybe, ezzel az tisztátalanná lett és rendkívüli cselekmény vált szükségessé, hogy a bűnöket eltávolíthassák a szent helyből. Isten azt parancsolta, hogy a sátor mindkét helyiségéért végezzenek engesztelést. Ami pedig az oltárt illeti: "Hintsen arra a vérből az ő ujjával hétszer: így tegye tisztává, és így szentelje meg azt Izrael fiainak tisztátalanságaitól" (3Móz 16:19).

Évenként egyszer az engesztelés nagy napján, a főpap bement a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a szentélyt. Az a szertartás, amelyet ott elvégzett, fejezte be az egész évi szolgálatot.

Az engesztelés napján két kecskebakot vittek a szent sátor ajtajához és sorsot vetettek azokra: "Egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért" (3Móz 16:8). Azt a kecskebakot, amelyre az első sors esett, le kellett vágni bűnáldozatként a népért. A főpapnak be kellett vinni a vért a kárpiton belül lévő helyiségbe és rá kellett hintenie a kegyelem trónjára. "Így szerezzen engesztelést a szent helynek Izrael fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt; mindenféle bűnei miatt; így 313.  oldal cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttök van, az ő tisztátalanságaik közepette" (3Móz 16:16).

"És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit; és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában" (3Móz 16:21-22).

Amíg a bakot nem küldték el, a nép nem tekinthette magát a bűnei terhétől szabadnak. Minden embernek meg kellett sanyargatnia magát, míg az engesztelés szertartása folyt. Minden munkájukat félre kellett tenniük. Izrael egész gyülekezete az engesztelés napját ünnepélyes megalázkodásban töltötte el Isten előtt, imádsággal, böjtöléssel és szíve vizsgálatával.

Az engeszteléssel kapcsolatban fontos igazságokat tanult meg a nép ezen évenkénti szolgálat által. A bűnáldozatokban, amelyeket az év folyamán bemutattak, a bűnös helyett helyettest fogadtak el; az áldozati állat vére azonban nem nyújtott teljes engesztelést a bűnért. Csak eszköz volt, amellyel a bűnt átvitték a szentélybe. A vér feláldozásával a bűnös elismerte a törvény tekintélyét, megvallotta törvényszegését és kifejezte hitét abban, aki majd elveszi a világ bűneit; de ezzel még nem szabadult meg teljesen a törvény kárhoztatásától. Az engesztelés napján a főpap - miután átvette a gyülekezetért való áldozatot - bement a szentek szentjébe a vérrel, és ráhintette azt a törvény táblái felett lévő kegyelem trónjára. Így a törvény követelése, amely a bűnös életét követelte, elégtételt kapott. Azután a főpap közbenjárói jellegének megfelelően magára vette a bűnöket és miután elhagyta a szentélyt, magával vitte Izrael bűnének terhét. A szent sátor ajtajánál kezeit a kecskebak fejére tette és megvallotta "felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit" és rárakta azokat a bak fejére (3Móz 16:21). Amikor a kecskebakot, amely ezeket a bűnöket hordozta, elküldték, úgy tekintették, hogy magával vitte minden bűnüket és a nép megszabadult azoktól. Így végezték a szolgálatot a "[...] mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának" mintájára (Zsid 8:5).

314.  oldal Amint mondtuk, a földi szentélyt Mózes a hegyen mutatott minta alapján készítette. Az "[...] példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak [...] ajándékokkal és áldozatokkal"; két szent helye volt "[...] a mennyei dolgoknak ábrázolatá"-nak; Krisztus, a mi nagy főpapunk "[...] a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 9:9.23; 8:2). Amikor látomásban János apostolnak Isten megmutatta a mennyei templomot, akkor az apostol látta, hogy: "A királyi székből pedig villámlások és mennydörgések és szózatok jőnek vala ki" (Jel 4:5). Látott egy angyalt is, "[...] arany tömjénezőt tartva; és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala" (Jel 8:3). Isten megengedte a prófétának, hogy betekintsen a mennyben lévő szentély első helyiségébe. A próféta ott látta "a hét tűzlámpást" és az "arany oltárt" (Jel 4:5; 8:3), amelyet a földi szentélyben az arany gyertyatartó és a tömjénező oltár képviselt. Ezután "megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben", és János apostol betekintett a belső kárpit mögött lévő szentek szentjébe. Itt meglátta Isten "szövetségének ládáját" (Jel 11:19), amelyet a földi szentek szentjében a szent láda képviselt, és amelyet Mózes készíttetett Isten törvényének őrzésére.

Mózes földi szentélyt épített a megmutatott minta szerint. Pál apostol kijelenti, hogy a sátor és a templomi szolgálathoz szükséges edények mind a mennyei dolgok ábrázolásai voltak (ApCsel 7:44; Zsid 9:21.23). János apostol azt mondja, hogy ő látta a mennyben lévő szentélyt. Ez a mennyei szentély, amelyben Jézus szolgál érettünk, tulajdonképpen a nagy eredeti szentély. Az a szentély, amelyet Mózes épített, csak a másolata volt ennek a mennyei szentélynek.

Semmiféle földi építmény nem ábrázolhatja nagyságában és dicsőségében a mennyei templomot, a királyok Királyának lakóhelyét, ahol "[...] ezerszer ezeren szolgálának néki és tízezerszer tízezeren állanak előtte" (Dán 7:10), amelyet az örökkévaló trón dicsősége tölt be úgy, hogy még fénylő őrizői, a szeráfimok is elfedik arcukat imádás közben. A földi szentély fontos igazságokra tanít a mennyei szentélyben az ember megváltásáért folyó szolgálattal kapcsolatban.

Mennybemenetele után Üdvözítőnknek főpapként kellett elkezdenie munkáját. Pál ezt mondja: "Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a 315.  oldal mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk" (Zsid 9:24). Amint Krisztus szolgálata két nagy részből állt, amelyek közül mindegyiknek meg van a rendelt ideje, és megkülönböztető helye a mennyei szentélyben, úgy a jelképes szolgálat is két részből állt, a naponkénti és az évenkénti szolgálatból, amelyeket a szentély két helyiségében végeztek.

Amint Krisztus mennybemenetele után megjelent Isten színe előtt, hogy a bűnbánó hívőkért felvitt vérére hivatkozzék, úgy a pap is naponkénti szolgálatában az áldozat vérét elhintette a szent helyen a bűnösökért, hogy bűnbocsánatot nyerjenek.

Krisztus vére megszabadította a bűnbánó bűnöst a törvény kárhoztatásától, de a bűnt nem törölte el. A bűn feljegyezve áll a szentélyben a végső engesztelésig. Így jelképesen az áldozat vére eltávolította a bűnt a bűnbánóról, de a bűn ott maradt a szentélyben az engesztelés napjáig.

Az utolsó ítélet nagy napján a halottak "[...] megítéltetnek [...] azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint" (Jel 20:12). Azután Krisztus engesztelő vére minden bűnbánó bűneit kitörli a mennyei könyvekből. Így a szentély szabaddá és megtisztítottá lesz a bűn feljegyzésétől. A földi szolgálatban az engesztelés nagy művét vagy a bűnök eltörlését ábrázolták az engesztelés napjának szolgálatai - a földi szentély megtisztítása, amelyből a bűnáldozat vérével kellett eltávolítani azokat a bűnöket, amelyek megfertőzték.

Amint a végső engesztelés alkalmával az igazak bűneit kitörlik a mennyei könyvekből és soha többé nem emlékeznek meg azokról, és senkinek sem jut az az eszébe, úgy itt jelképesen kivitték azokat a pusztába és örökre elkülönítették a gyülekezettől.

Mivel Sátán a bűn szerzője és közvetlen felbujtó minden bűnre, amelyek Isten Fiának halálát okozták, az igazság úgy kívánja, hogy Sátán szenvedje el a végső büntetést. Krisztus műve, szolgálata az emberek megváltásáért és a világegyetem bűntől való megtisztítása, a bűnnek a mennyei szentélyből való eltávolításával záródik majd le. Ezek a bűnök Sátánra helyeződnek rá, aki elhordozza a végső büntetést. A jelképes szolgálatban a templomi szolgálat évenkénti sorozata a szentély megtisztításával és a kecskebak fején a bűnök megvallásával záródott le.

316.  oldal Így a szent sátor szolgálatában és később a templom szolgálatában, Izrael népét minden egyes nap Krisztus halálára és szolgálatára vonatkozó nagy igazságra tanította. Évente egyszer pedig gondolataikat a záró jelenetre: Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemre, a világegyetemnek a bűntől és a bűnösöktől való végső megtisztítására irányította.