Meghallgatom

BEVEZETÉS

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

I II III IV V VI VII VIII

 

I. oldal Ez a könyv a bibliai történelem témáival foglalkozik, olyan témákkal, amelyek önmagukban nem újak, de így bemutatva új jelentőséget kapnak; megmagyarázzák a tettek indítóokait, feltárják bizonyos cselekmények fontos összefüggéseit, és jobban megvilágítanak olyan sajátosságokat, amelyeket a Biblia csak röviden említ. Ezért a történések új és tartós benyomást keltő elevenséggel és súllyal jelennek meg. A Szentírás ilyen megvilágításban még jobban feltárja Isten jellemét, és teljesebb képet ad Isten szándékairól; nyilvánvalóvá teszi Sátán mesterkedéseit és azokat az eszközöket, amelyek végül megdöntik hatalmát; felszínre hozza az emberi szív gyengeségeit, és azt, hogy Isten kegyelme által hogyan tudtak emberek győzelmet aratni a gonosszal vívott küzdelemben. Mindez összhangban van Isten céljával - hogy feltárja az emberek előtt Igéje igazságait. Abban az eszközben, amely által Isten ezeket a kinyilatkoztatásokat adta, az egyik olyan módszert látjuk meg, amely által - ha a Szentírás mércéjével vizsgáljuk -, Isten még ma is útmutatásokat ad az embereknek.

Bár most nem úgy van, mint kezdetben, amikor a szent és ártatlan embert Alkotója személyesen oktatta, Isten most sem hagyja az embert tanító nélkül. Elküldte képviselőjét, a Szentlelket. Ahogy Pál apostol kijelenti, egy bizonyos mennyei „megvilágosítás” Krisztus követőinek kiváltsága; és ők „megvilágosíttattak” azáltal, hogy „részeseivé lettek a Szentléleknek” (Zsid 10:32; 6:4). János is mondja: „Néktek kenetetek van a Szenttől” (1Jn 2:20). És Krisztus, mielőtt eltávozott, megígérte a tanítványoknak, hogy elküldi nekik a Szentlelket mint vigasztalót és irányítót, hogy elvezesse őket minden igazságra (Jn 14:16.26).

Pál apostol, hogy megmutassa, hogyan teljesül ez az ígéret az egyházban, két levelében kijelentette, hogy Isten a Lélek bizonyos ajándékait adja, hogy építsék és tanítsák az egyházat a vég idejéig (1Kor 12; Ef 4:8-13; Mt 28:20). De ez még nem minden. Számos világos és határozott prófécia szól arról, hogy Isten az utolsó napokban a Szentlelket fokozott mértékben árasztja ki, és hogy az egyházban Krisztus megjelenésének idején, a záró események alatt meglesz „Jézus bizonyságtétele”, ami a prófétaság lelke (ApCsel 2:17-20.39; 1Kor 1:7; Jel 12:17; 19:10).

II. oldal Ezek a tények azt bizonyítják, hogy Isten szereti népét, és gondja van rá; mert a Szentléleknek mint vigasztalónak, tanítónak és vezetőnek a jelenlétére az utolsó napok veszélyei közt nemcsak általános, hanem rendkívüli formában jobban szüksége van az egyháznak, mint addig bármikor.

A Szentírás bemutat különböző eszközöket, amelyeken keresztül a Szentlélek működik az emberek szívében és lelkében, hogy megvilágosítsa értelmüket és irányítsa lépteiket. Ezek között voltak látomások és álmok. Ezen az úton Isten most is szól az emberek fiaihoz. Így hangzik az ezzel kapcsolatos ígérete: „Halljátok meg most az én beszédeimet: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal” (4Móz 12:6). Ezen az eszközön keresztül Bálám természetfölötti ismeretre tett szert. Ezt mondja: „Bálámnak, Beór fiának szózata, a megnyílt szemű ember szózata, Annak szózata, aki hallja Istennek beszédét, és aki tudja a Magasságosnak tudományát, és aki látja a Mindenhatónak látását, leborulva, de nyitott szemekkel” (4Móz 24:15-16).

Így válik nagyon fontossá a Szentírás bizonyságtételének olyan mértékű kutatása, ahogy azt az Úr megkívánja, hogy a Lélek az ember kegyelmi ideje alatt megnyilvánulhasson az egyházban.

Amint láttuk, Isten a megváltás tervének lefektetése után a bűn okozta szakadékon át is tudott kapcsolatot tartani az emberekkel Fia és a szent angyalok szolgálata által. Néha szemtől szembe beszélt velük, mint Mózes esetében, de gyakrabban álmok és látomások által. E kapcsolat példáinak minden korszakra kiterjedően kiemelkedő szerepe van a Szentírásban. Énókh, aki Ádámtól a hetedik volt, a prófétaság lelke segítségével előre látta Krisztus második adventjét, a hatalommal és dicsőséggel megjelenő Krisztust, és így kiáltott: „ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével” (Jud 14). A Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2Pt 1:21). Ha időnként, amikor az emberek lelkisége meggyengült, úgy látszott, hogy a prófétaság ajándékának működése majdnem megszünt, ez mégsem volt így, mert az egyház életének minden nagy válságában jelen volt. Tanúi voltak ennek az egymást váltó korszakok. Amikor elérkezett az a korszak, amelyet Krisztus testté válása jelölt meg, Keresztelő János atyja megtelt Szentlélekkel és prófétált (Lk 1:67). Simeonnak Isten kinyilatkoztatta, hogy nem hal meg addig, amíg nem látja meg az Urat; és amikor Jézust a szülei a templomba III. oldal vitték, hogy körülmetélése megtörténjék, Simeon a Lélek indítására a templomba ment, karjába vette Jézust, megáldotta, és próféciát mondott róla. Ugyanabban a pillanatban érkezett oda Anna, a prófétanő, és szólt Jézusról mindazoknak, akik Jeruzsálemben a megváltást várták (Lk 2:26.36).

A Szentlélek kitöltetését, amelynek kísérnie kellett az evangélium Krisztus követői általi prédikálását, ezekkel a szavakkal hirdette meg a próféta: „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneiket álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én lelkemet. És csodajeleket mutatok az égen és a földön; vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, minekelőtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja” (Jóel 2:28-31).

Pünkösd napján Péter ennek a próféciának az idézésével magyarázta meg azt a csodálatos eseményt, amely akkor történt. Kettős tüzes nyelvek jelentek meg minden tanítványon, akik Szentlélekkel telve idegen nyelveken szóltak. Amikor a gúnyolódók azzal vádolták őket, hogy új bort ittak, Péter így válaszolt: „Nem részegek ezek, amint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van; hanem ez az, ami megmondatott Jóel prófétától.” Majd tartalmilag idézte azt a próféciát, ami Jóelnél található (fent idézve), csak az „azután” helyébe „az utolsó napokban” szavakat tette: „És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből [ ... ].”

Nyilvánvaló, hogy ez a próféciának csak a Lélek kitöltésére vonatkozó része volt, amely azon a napon kezdett teljesedni; mert nem voltak ott idős emberek, akik álmokat álmodtak, sem pedig ifjú férfiak és nők, akik látomásokat láttak és prófétáltak; nem jelentek meg vérrel, tűzzel és füstoszlopokkal jelzett csodák; a nap sem sötétedett el akkor, és a hold sem vált vérré; mégis az, aminek akkor tanúi voltak, Jóel próféciájának teljesedése volt. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy a Lélek kitöltetésére vonatkozó próféciának ez a része nem merült ki ezzel az egy megnyilatkozással; mert az a prófécia attól az időtől kezdve az Úr nagy napjának eljöveteléig minden napra kiterjed.

De pünkösd napja Jóel próféciáján kívül más próféciák teljesedése is volt. Krisztus szavai is teljesedtek. Keresztre feszítése előtti utolsó beszédében ezt mondta tanítványainak: „Én kérem az Atyát, és más IV. oldal vigasztalót ád néktek [...] az igazságnak ama Lelkét” (Jn 14:16-17). „Ama vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket” (26.v.) „Amikor eljő amaz, az igazságnak lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16:13). És feltámadása után Krisztus ezt mondta tanítványainak: „Ímé én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel” (Lk 24:49).

Pünkösd napján Isten a tanítványokat mennyei erővel ruházta fel. De Krisztusnak ez az ígérete nem volt több, mint Jóel erre az alkalomra vonatkozó próféciája. Mert ugyanazt az ígéretet adta más formában, arról biztosítva őket, hogy mindig velük lesz a világ végéig (Mt 28:20). Márk elmondja, hogy az Úr milyen értelemben és milyen módon lesz velük. Ezt mondja: „Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az ígét a jelek által, amelyek követik vala” (Mk 16:20). Péter pünkösd napján bizonyságot tett a Lélek általuk tapasztalt működésének folytonosságáról. Amikor a bűntudatra ébredt zsidók ezt kérdezték az apostoloktól: „Mit cselekedjünk?” Péter így válaszolt: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szentlélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk” (ApCsel 2:37-39). Ez minden bizonnyal vonatkozik a Szentléleknek az egyházban való működésére, még különleges megnyilatkozásaira is az elkövetkező időben mindig, ameddig a kegyelem felkínálja az embernek Krisztus megbocsátó szeretetét.

Huszonnyolc évvel később Pál a korinthusiakhoz intézett levelében határozott magyarázatot ad a gyülekezetnek erre a kérdésére. Ezt mondja: A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, hogy tudatlanok legyetek” (1Kor 12:1) - ilyen fontosnak tartotta, hogy a keresztény egyházban megértsék ezt a témát. Miután leszögezi, hogy bár a Lélek egy, de különböző módon nyilatkozik meg, és megmagyarázza, hogy melyek azok a különbözőségek, az emberi testet állítja példának, és a különböző testrészek működésével mutatja be az egyház különböző osztályokból és ajándékokból való felépítését. És ahogy a testnek a maguk feladatát betöltő különböző tagjai vannak, és mind együttműködnek azzal a céllal, hogy harmonikus egészet alkossanak, a Szentléleknek is különböző eszközökön keresztül kell működnie az V. oldal egyházban, hogy az tökéletes vallási testületet alkosson. Majd Pál ezekkel a szavakkal folytatja: „És [...] némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatévő erőket, aztán gyógyításnak ajándékait, gyámolókat, kormányokat, nyelvek nemeit.”

Az a kijelentés, hogy Isten az anyaszentegyházban rendelt némelyeket stb. - többet jelent, mint azt, hogy az ajándékok megjelenésére lehetőség nyílik, ha a körülmények kedvezőek. Ez inkább azt jelenti, hogy ezek az egyház igazi lelki felépítésének állandó részei, és ha ezek nem működnek, az egyház olyan emberi test állapotába jut, amelynek egyes tagjai baleset vagy betegség miatt megrokkantak és tehetetlenekké váltak. Ha egyszer Isten beépítette ezeket az ajándékokat az egyházba, azoknak ott kell maradniuk, amíg szabályosan meg nem szűnnek. De nincs semmilyen híradás arról, hogy valamikor is megszüntek volna.

Öt évvel később ugyanez az apostol ugyanezekről az ajándékokról ír az efézusiaknak, és világosan megmagyarázza, mi a céljuk; ezáltal közvetve kimutatja, hogy meg kell maradniuk e cél eléréséig. Ezt mondja: „Ezokáért mondja az írás: Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek [...] és Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek tökéletesbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Ef 4:8.11-13).

Az egyház az apostoli korban nem érte el az egységnek itt elgondolt állapotát; és e kor után nagyon hamar nagy lelki hitehagyás homálya kezdte beárnyékolni az egyházat. E hanyatló állapotban egyáltalán nem jutott el Krisztus teljességére és a hit egységére. Nem is jut el addig, amíg az utolsó kegyelmi üzenet nem gyűjt össze minden nemzetségből és népből, minden társadalmi osztályból és minden tévelygő organizációból egy minden evangéliumi reformot megvalósító népet, amely várja az ember Fiának eljövetelét. Ha az egyházban valamikor is szükséges a vigasztalás és eligazítás, bátorítás és védelem, akkor az az utolsó napok veszélyei közepette lesz, amikor a gonoszság erői, amelyek tapasztalattal és gyakorlattal majdnem tökélyre vitték bűnös tevékenységüket, VI. oldal mesteri csalásaikkal becsapnák, ha lehet, még a választottakat is. Ezért az utolsó napokban nagyon időszerűen valósulnak meg az egyház áldására a Lélek kitöltetéséről szóló sajátos próféciák.

A keresztény világ jelenlegi irodalma azonban általában azt tanítja, hogy a Lélek ajándékai csak az apostoli kornak szóltak; egyszerűen csak az evangélium hirdetésének elindítása volt a céljuk. Amikor pedig az evangélium megalapozódott, az ajándékokra nem volt többé szükség. Következésképpen nemsokára eltűntek az egyházból. De Pál apostol arra figyelmeztette korának keresztényeit, hogy a „törvényszegés titkos bűne” már működik, és hogy az ő távozása után „gonosz farkasok” lépnek közéjük, akik nem kímélik a nyájat, és közülük is támadnak emberek, akik fonák dolgokat hirdetnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat (ApCsel 20:29-30). Nem lehet tehát, hogy az egyházba éppen e gonosz dolgok ellen védelmül helyezett ajándékok eltűnjenek, amikor ez az idő elérkezik, mintha már elérték volna céljukat. Hiszen e körülmények között jelenlétükre és segítségükre jobban szükség van, mint amikor az apostolok maguk is a cselekvés mezején voltak.

Pálnak a korinthusi gyülekezethez intézett levelében egy másik kijelentést is találunk, amely azt mutatja, hogy az ajándékok ideiglenes jellegét valló népszerű felfogás nem lehet helyes. Itt szembeállítja a jelenlegi tökéletlen állapotot azzal a dicsőséges, halhatatlan állapottal, amelyre a keresztény végül eljut. 1Kor 13:9-10. verse ezt mondja: „Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.” Továbbá ezt a jelenlegi állapotot úgy szemlélteti, hogy a gyermekkor gyenge és éretlen gondolkozásához és cselekvéséhez, a tökéletes állapotot pedig a férfikor tisztább meglátáshoz, érettségéhez és erejéhez hasonlítja. Az ajándékokat a jelenlegi tökéletlen állapotban szükséges dolgok közé sorolja, de amelyekre nincs szükség, amikor a tökéletes állapot eljön. „Most” ­mondja a 12. vers – „tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”

Ez megmagyarázza a 8. vers szavait: „A szeretet soha el nem fogy”; vagyis a szeretet mennyei ajándéka örökre megmarad; ez az ember jövőjét, halhatatlan állapotát bekoronázó dicsőség; de „bár jövendőmondások eltöröltetnek”; azaz eljön az az idő, amikor már nem lesz szükség VII. oldal próféciákra, és a prófétaság ajándékát, mint az egyház egyik segítségét, az egyház már nem gyakorolja; „akár nyelvek megszűnnek”; azaz a nyelvek ajándéka már nem tesz szolgálatot; „akár ismeret eltöröltetik”; azaz az ismeretet, nem mint elméleti tudást, hanem mint a Lélek egyik különleges ajándékát szükségtelenné teszi az a tökéletes ismeret, amelyet Istentől kapunk az örökkévalóságban.

Ha pedig arra az álláspontra jutunk, hogy az ajándékok megszűntek az apostoli korral, mert már nem volt rájuk szükség, akkor azt is valljuk, hogy az apostoli korszak az egyház gyenge és gyermeteg korszaka volt, amikor mindent tükör által, homályosan láttak; az utána következő korszak pedig - amikor gonosz farkasok jöttek nem kedvezve a nyájnak, és emberek léptek fel még az egyházban is fonák tanokat hirdetve, hogy magukhoz térítsék a tanítványokat - tökéletes világosság és ismeret korszaka volt, amikor az apostoli kor tökéletlen, gyermeteg és homályos ismerete már eltűnt! Mert ne felejtsük el, hogy az ajándékok csak a tökéletes állapot elérésekor szűnnek meg, amely állapot szükségtelenné teszi őket. De józan ésszel senki sem vallhatja egy pillanatig sem, hogy az apostoli kor kevésbé volt emelkedett, mint bármely utána következő korszak. És ha az ajándékokra akkor szükség volt, feltétlenül szükség van rájuk most is.

Azok között a tevékenységek között, amelyeket az apostol mind a korinthusiakhoz, mind az efézusiakhoz intézett levelében az egyházba helyezett ajándékoknak nevez, találunk „pásztorokat”, „tanítókat”, „gyámolokat” és „kormányokat”; és mai jelenlétük az egyházban mindenfelé elfogadott tény. Akkor miért ne volna elismert a többi is, beleértve a hitet, gyógyítást, próféciát, stb? Ki illetékes arra, hogy a határvonalat meghúzza, és megmondja, mely ajándékokat vonta ki Isten az egyházból, amikor kezdetben mindet egyformán beépítette az egyházba?

Jelenések 12:17 próféciája szerint az utolsó napokban az ajándékok újra jelen lesznek. E bizonyságtevés vizsgálata hitelesíti ezt a nézetet. A szöveg beszél az asszony magvának maradékáról. Mivel az asszony az egyház szimbóluma, magva az egyházat alkotó egyes tagokat jelenti minden időben; a magvának „maradéka” pedig a keresztények utolsó generációja, vagyis akik Krisztus második eljövetelekor a földön élnek. A szöveg a továbbiakban kijelenti, hogy ezek „az Isten parancsolatainak megőrzői”, és „akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele”. A „Jézus bizonyságtétele” pedig, ahogy a 19. fejezet 10. verse megmagyarázza - VIII. oldal „a prófétaság lelke”, ami az ajándékok között „a prófétálás ajándéka” meghatározással szerepel (1Kor 12:9-10).

Az ajándékoknak az egyházba helyezése nem azt jelenti, hogy minden egyes tag gyakorolja őket. Erről az apostol ezt mondja (1Kor 12:29): „Avagy mindnyájan apostolok-é? Vagy mindnyájan próféták-é? Avagy mindnyájan tanítólt-é?” stb. Az értelemszerű válasz: Nem; nem mindnyájan azok; de az ajándékokat Isten elosztja a tagok között tetszése szerint (1Kor 12:7.11). Ezekről az ajándékokról mégis azt olvassuk, hogy Isten „az egyházba” helyezte őket. Ha Isten csak egy tagot is felruház egy ajándékkal, elmondható, hogy az ajándék „az egyházban” van, vagy hogy az az egyházé. Tehát az utolsó generáció részese az ajándékoknak, és mi hisszük, hogy az egyházban most megvan Jézus bizonyságtétele, illetve a prófétaság ajándéka.

A Szentírás egy másik, kétségtelenül az utolsó napokról szóló része egyértelművé teszi ezt a tényt. 1Thess 5. Az apostol ezekkel a szavakkal kezdi ezt a fejezetet: „Az időkről és időszakokról pedig, atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek; Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel.” A 4. versben hozzáteszi: „De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket.” Majd erre az eseményre való tekintettel különféle figyelmeztetéseket ad nekik, köztük ezeket a 19-21. versekben: „A Lelket meg ne oltsátok. A prófétálást meg ne vessétek. Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok.” A 23. vers szerint pedig azért imádkozik, hogy azok, akik a „prófétálás” adományát kapták, feddhetetlenül őriztessenek meg az Úr eljövetelére.

Ezeknek a meggondolásoknak az alapján nem indokolt-e az a meggyőződésünk, hogy a prófétaság ajándéka megnyilvánul az egyházban az utolsó napokban, és hogy ezen keresztül nagy világosságot és sok időszerű eligazítást kapunk?

Mindent az apostol által adott szabály szerint kell kezelnünk: „Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok”; és mindent a Megváltó mércéjével kell mérnünk: „Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket”. Ezt a könyvet, amely a prófétaság ajándéka megnyilvánulásának igényével iródott, erre a mércére hivatkozva ajánljuk mindazoknak a figyelmébe, akik hiszik, hogy a Biblia Isten szava, és hogy az egyház az a test, amelynek Krisztus a feje.

Uriah Smith