Az APOSTOLI KORSZAK VÉGE

Meghallgatom

58. / A diadalmas egyház

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

407 408 409 410 411 412 413

407. oldal Közel ezerkilencszáz esztendő múlt el azóta, hogy az apostolok megpihenhettek, munkájukat befejezték. Fáradozásaik, Krisztusért hozott áldozataik története azonban még mindig legértékesebb kincse az egyháznak. A Szentlélek vezetése alatt örökítették meg az ihletett írók a történelem ezen eseményeit, hogy Krisztus követőit minden korszakban nagyobb buzgalomra és komolyságra késztessék, Üdvözítőjükért végzett tevékenykedésükben.

A tanítványok teljesítették Jézus megbízását. Midőn a kereszt e hírnökei szerteszéjjel járva hirdették az evangéliumot, Isten kinyilatkoztatta dicsőségét, oly mértékben, ahogy halandó emberek még sohasem láthatták. Az apostolok a Szentlélek segítségével olyan munkát végeztek, amely a világot alapjaiban rengette meg. Egyetlen nemzedék alatt eljuttatták az evangéliumot minden néphez.

A kiválasztott apostolok szolgálata dicső eredményeket érlelt. Hivatásuk kezdetén, néhányan még tanulatlan emberek voltak. Azonban fenntartás nélkül szentelték életüket Mesterüknek; tanításai által Felkészültek a rájuk bízott nagy mű vezetésére. Szívükben irgalom és igazság; ezek uralták indítékaikat, ihlették eszméiket, irányították tetteiket. Életük Krisztussal volt elrejtve Istenben. Énjük beleolvadt, elmerült a végtelen Szeretet mélységeiben.

A tanítványok olyan férfiak voltak, akik bensőséggel beszéltek és imádkoztak; akik megragadták Izráel erősségét; erősek voltak az Úr erejében. Mily közel állottak Istenhez! Mily szorosan egybeforrt személyes vágyuk Isten trónjával. Istenük: az Örökkévaló. Dicsősége volt dicsőségük. Igazsága volt igazságuk. Minden támadás, mely az evangéliumot érte, mélyen belehasított lelkükbe, és lényük minden erejével küzdöttek Krisztus ügyéért. Bátran hirdették az élet Igéjét, mert Isten, onnan felülről, kente fel őket. Sokat vártak el, és sokra is vállalkoztak. Krisztus kinyilatkoztatta magát előttük, és Hozzá tekintettek fel vezetésért. Igazságismeretük, erejük, hogy az ellenségeskedéssel szembeszálljanak, arányban állott azzal, ahogy Isten akaratához alkalmazkodtak. Jézus Krisztus, Istennek 408. oldal bölcsessége és ereje, volt minden beszédük tartalma. Nevét - egyetlen nevet az ég alatt -, mely embereket üdvözíthet, felmagasztalták. Miközben hirdették Krisztus, a feltámadott Megváltó tökéletességét, szavuk szíveket indított meg, férfiakat és nőket nyert meg az evangélium számára. Egész tömegek, amelyek sokáig gyalázták a Megváltó nevét, megvetették erejét, a Megfeszített tanítványainak vallották magukat.

Nem saját erejükben végezték munkájukat az apostolok, hanem az élő Isten hatalma támogatta őket. Munkájuk nem volt könnyű. A keresztény egyházat megalapozó munka sok nehézséggel, viszontagsággal és keserű csalódással járt. A tanítványok, munkájuk közben állandóan nélkülözéseket, rágalmakat és üldözéseket szenvedtek el, de életüket nem kímélték, nem volt drága előttük, örvendtek, hogy Krisztusért szenvedhettek. Határozatlanság, kétely és elvi elgyengülés ismeretlen volt előttük. Készek voltak minden áldozatra, sőt önmagukat is feláldozták. A rájuk háruló felelősség tudata megtisztította őket és gazdagította tapasztalataikat. A menny kegyelme nyilvánult meg győzelmeikben, melyeket Krisztusért arattak. Isten, mindenhatóságával működött általuk, hogy győzelemre vigye az evangéliumot.

Az apostolok, Krisztus által fektetett alapra építették fel Isten egyházát. Az Ige a templomépítést gyakran felhasználja jelképül a gyülekezet épülésének szemléltetésére. Így Zakariás Krisztusra utal, mint Csemetére, ki megépíti az Úrnak templomát. Egyszersmind beszél a pogányokról, akik segédkeznek e munkánál: "És a messze lakók elfőnek és építenek az Úr templomában." Ésaiás pedig kijelenti: "Az idegenek megépítik a te kőfaladat." (Zak. 6, 12. 15; Ésa. 60, 10.)

Péter mondja, amikor ezen templom építéséről szól: "Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott becses kőhöz, ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek, a Jézus Krisztus által." (1. Pét. 2, 4. 5.)

Az apostolok munkálkodtak a zsidó és a pogány világ kőbányáiban, hogy onnan köveket bányásszanak ki, és a fundamentumra helyezhessék. Pál az efézusi hívőkhöz intézett levelében mondotta: "Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, 409. oldal hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus; akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által." (Ef. 2, 19-22.)

A korinthusiaknak így írt: "Az Istennek nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentumot vetettem, de más épít reá. Kiki azonban meglássa, mimódon épít reá. Mert más fundamentumot senki sem vethet azonkívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít rá erre a fundamentomra, kinek-kinek munkája nyilván lészen; mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű legyen, azt a tűz próbálja meg." (1. Kor. 3, 10-13.)

Az apostolok a biztos fundamentomra építettek, az örök Sziklára. Erre az alapra helyezték azokat a köveket, amelyeket a világ bányáiból vájtak ki. Az építők azonban nem munkálkodhattak zavartalanul. Krisztus ellenségei rendkívül megnehezítették munkájukat. Harcolniuk kellett azok vakbuzgósága, babonái, előítéletei és gyűlölete ellen, akik az ingatag alapra építettek. A gyülekezet felépítésén közreműködők közül sokakat a Nehémiás idejében épülő fal munkásaihoz lehetett hasonlítani, akikről olvashatjuk: "A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezökkel, amely a munkát végezé, rakodónak, másik kezök pedig a fegyvert tartja vala." (Neh. 4, 17.)

Királyok és kormányzók, papok és főemberek igyekeztek lerombolni Isten templomát. Azonban Isten hűséges emberei folytatták a munkát, bátran szembenéztek fogsággal, kínzatással és a halállal. Az épület készült, szépen és arányosan. Időközönként ugyan a munkásokat már-már elvakította a környező babonák köde és homálya, máskor viszont erőszakos ellenfeleik majdnem legyőzték őket. Ők azonban folytatták munkájukat rendíthetetlen hittel és tántoríthatatlan bátorsággal.

A legkiválóbb építők közül azonban egyik a másik után esett el az ellenség keze által. Istvánt megkövezték, Jakabot fegyverrel ölték meg. Pált lefejezték. Pétert megfeszítették; Jánost száműzték. Mindennek ellenére a gyülekezet növekedett. Új munkások léptek az elesettek helyébe és továbbra is épült kő 410. oldal kőre, az épület alapzatán. Isten egyházának temploma így épült fel.

A keresztény egyház megalapítását az ádáz üldözés évszázadai követték. Azonban sohasem volt hiány olyan férfiakban, akik Isten templomának építését többre értékelték saját életüknél. Róluk olvashatjuk: "Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban." (Zsid. 11, 36-38.)

Az igazság ellensége mindent elkövetett, hogy akadályozza a mű építését, melyet az Úr, építőmestereire bízott. Isten azonban "nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül." (Apcs. 14, 17.) Munkásokat ébresztett fel, akik eredményesen védelmezték a hitet, "mely egykor a szenteknek adatott." A történelem lapjain feljegyezték e férfiak bátorságát és hősiességét. Miként az apostolok, úgy közölök is sokan elestek őrhelyükön, de a templom építése állandóan haladt tovább. Az építőket megölhették, de a munka ment előre. A valdensek, Wycliffe, Huss és Hieronymus; Luther Márton és Zwingli; Cranmer, Latimer és Knox; a hugenották, Wesley Károly és János, valamint a többiek serege, olyan anyagot gyűjtöttek az alapra, mely kitart mindörökké. A későbbi évszázadok alatt viszont mindazok hozzájárultak a mű felépítéséhez, akik nemeslelkűen közreműködve terjesztették Isten Igéjét a civilizált világon és a pogány országokban is. Munkálkodásukkal utat nyitottak az utolsó nagy üzenet hirdetésének.

Az apostoli korszak óta napjainkig sohasem szünetelt Isten templomának építése. Visszapillanthatunk a letűnt évszázadokra és láthatjuk, hogy az épület élő kövei, mint fénysugarak világítottak a tévelygés és babona sötétségén át. Ezek az értékes drágakövek az örökkévalóságon át mindig fokozódó fénnyel fognak világítani, hogy bizonyítsák Isten igazságának hatalmát. E finomra csiszolt kövek ragyogó fénye rávilágít a világosság és a sötétség, az igazság aranya és a tévelygés salakja közötti éles ellentétre.

411. oldal E templom építésében része volt Pálnak, a többi apostolnak, valamint az összes, azóta élt igazaknak. De az épület még mindig nem kész. Ránk, akik most ebben a korszakban élünk, nagy feladat vár. Az alapzatra olyan anyagot kell raknunk, mely a tűzpróbát kiállja: - aranyat, ezüstöt és drágaköveket, "a templom mintájára kifaragott oszlopokat". (Zsolt. 144, 12.) Akik így építenek Istennek, azokhoz Pál apostol bátorító és intő szavakat intéz: "Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül." (1. Kor. 3, 14. 15.) Az a keresztény, aki hűen tárja fel az élet Igéjét, aki a szentség és békesség útjára vezet nőket és férfiakat, olyan anyagot helyez az alapzatra, mely mindörökké megmarad. Isten országában pedig tisztelik, mint bölcs építőmestert.

Az apostolokról olvashatjuk: "Azok pedig kimenvén, prédikálónak mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala." (Márk 16, 20.) Miként Krisztus kiküldte tanítványait, úgy küldi ki ma gyülekezetének tagjait. Ugyanaz a hatalom, mellyel az apostolok rendelkeztek, számukra is létezik. Ha Isten az ő erősségük, akkor együttműködik velük és munkájukban nem lesz hiábavaló. Ismerjék fel, hogy arra a műre, amelyben munkálkodnak, Isten nyomta rá pecsétjét. Isten mondotta Jeremiásnak: "Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked. Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged!" Azután az Úr kinyújtotta kezét, megérintette szolgája ajkát és így szólt hozzá: "Imé, az én igémet adom a te szádba". (Jer. 1, 7-9.) Nekünk is parancsolja az Úr, hogy menjünk ki és hirdessük azokat az igéket, melyeket szájunkba ad; ajkunkon érezzük szent Kezének érintését.

Krisztus szent kötelességet bízott egyházára. Valamennyi tagja legyen Isten élő csatornája, melyen keresztül eljuttatja a világnak kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. A Megváltó legfőbb kívánsága, hogy képviselői legyünk, akik a világgal lelkületét és jellemét megismertetik. A világnak pedig legnagyobb szükséglete, hogy az Üdvözítő szeretete emberi lények által megnyilvánuljon. Az egész menny férfiakra és nőkre vár, akik által Isten kinyilatkoztatja a kereszténység erejét.

412. oldal A gyülekezet: Isten eszköze, az igazság hirdetésére. Isten bízta meg, hogy különleges munkát végezzen. Ha minden parancsolatát teljesíti és hű marad Hozzá, akkor az isteni kegyelem bősége árad reá. Ha engedelmesen kitart Ura mellett, ha tiszteli Izráel Istenét, a poklok kapui sem vehetnek rajta diadalmat.

Buzgóságuk Istenén és ügyéért, késztette a tanítványokat, hogy nagy erővel tegyenek tanúságot az evangéliumról. Vajon a mi szívünket ne késztesse-e hasonló buzgalom, hasonló elhatározás, hogy hirdessük a megváltó szeretetet, beszéljünk Krisztusról, a Megfeszítettről? Valamennyi kereszténynek kiváltsága, hogy ne csupán várja, hanem siettesse is Krisztus újrajövetelét.

Ha a gyülekezet magára öltené Krisztus igazságát és szentségét, ha mellőzne mindennemű közösséget a világgal, akkor a fénylő és dicső nap hajnala virradna rá. Az Istentől nyert ígéretei örök időkre szólnak. Örök gyönyörre, örök örömre. Az igazság elhalad azok mellett, akik megvetik és elutasítják, de végül diadalt arat. Ha időnként látszólag feltartóztatták is, de haladását nem akadályozhatták meg. Ha Isten üzenete ellenállásba ütközik, fokozott erővel ruházza fel, hogy a befolyás annál nagyobb legyen. Hatalmat ad neki, mely a legerősebb korlátokat is ledönti, és minden akadályon át diadalmaskodik.

Mi volt az, ami Isten Fiát fáradságos és áldozatos életén át támogatta? Látta lelke munkájának gyümölcseit és kielégült. Az örökkévalóságba pillantva, látta azok boldogságát, akik az Ő megalázkodása folytán bűnbocsánatot és örök életet nyertek. Hallotta a megváltottak ujjongását. Hallotta énekelni a vére árán megváltottakat. Mózesnek és a Báránynak énekét zengték.

Mi is vethetünk egy pillantást a jövőbe, szemlélhetjük a menny boldogságát. A Biblia feltárja előttünk a jövő dicsőségét. Enged látnunk Isten keze által festett képeket, melyek nagyon becsesek gyülekezetének. Hitben ott állhatunk az örök város küszöbén, hallhatjuk a kegyes üdvözlést, mely azoknak szól, akik e földi életben Krisztus munkatársai, s kitüntetésnek veszik, ha Érette szenvedhetnek. Amikor elhangzanak e szavak: "Jertek, én Atyámnak áldottai", leteszik koronáikat a Megváltó lábaihoz és így kiáltanak fel: "Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmat... A 413. oldal királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké." (Máté 25, 34; Jel. 5, 12. 13.)

Ott a Megváltottak üdvözlik azokat, akik fáradozásaik árán a Megváltóhoz vezették őket és valamennyien egyesülnek Krisztus dicsőítésében, aki meghalt, hogy emberi lények az Isten életéhez hasonló, magasabb rendű életet elnyerhessék. A küzdelem befejeződött. A nyomorúság, viszontagság és harc véget ért. Az egész menny visszhangzik a megváltottak győzelmi énekeitől, midőn örömmel zengik: "Méltó, méltó a Bárány, mely megöletett és él, a diadalmas Győző!"

"Azután látám, és ímé egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak; és kiáltanak nagy szóval, mondván: Az idvesség a mi Istenünké, aki a királyiszékben ül, és a Bárányé!" (Jel. 7, 9. 10.)

"Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát lelettök. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz ráfok, sem semmi hőség; mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet." "És a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak." (Jel. 7, 14-17; 21, 4.)