Az APOSTOLI KORSZAK VÉGE

Meghallgatom

50. / A halálra ítélt

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

349 350 351

349. oldal A főtárgyalás alatt, meggyőző erejű beszédével, Pál olyan hatalmas benyomást gyakorolt a császárra, hogy Néró az ítélethozatalt elhalasztotta. Nem mentette fel Istennek megvádolt szolgáját, de el sem ítélte. Azonban haragja Pál ellen csakhamar ismét fellángolt. Elkeseredett dühében, hogy a keresztény vallás terjedését meg nem akadályozhatja, sőt még saját udvarában sem, elhatározta, hogy mihelyt elfogadható ürügyet talál, az apostolt kivégezteti. Ezután nemsokára Néró határozott: Pált vértanúhalálra ítélte. Mivel római polgárt kínpadra nem vonhattak, az ítélet: fejvételre szólt.

Pált titokban vezették a kivégzés helyére. Azonban csak kevesen lehettek ott jelen, mert üldözőit megfélemlítette messze ható befolyása, s az, hogy vértanúsága a kereszténységnek újabb híveket szerezhet. Még a kíséretében levő eldurvult, megkeményedett katonák is figyeltek szavaira, s ámulva látták, hogy a halállal szembenézve vidám, sőt lelke ujjong. Mártírhalálának szemtanúi számára - akik látták készségét, amellyel gyilkosainak megbocsátott, s Krisztusba vetett rendíthetetlen bizalmát - Pál az "élet illata" volt. Közölök többen fogadták el az általa hirdetett Üdvözítőt, hogy azután rövid idő múlva, vérükkel pecsételjék meg hitüket.

Pál élete utolsó órájáig, bizonyítéka volt a korinthusi gyülekezethez intézett szavai igazságának: "Mert az Isten, aki szólt; cetétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben." (2. Kor. 4, 6-10.) Alkalmassága nem önmagán, hanem Isten Lelke jelenlétén és munkálkodásán alapult, mely bensejét betöltötte és minden gondolatát alárendelte Krisztus akaratának. A próféta kijelenti: 350. oldal "Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik." (Ésa. 26, 3.) Az a mennyei békesség, mely Pál arcáról sugárzott, sok lelket nyert meg az evangéliumnak.

Pált mennyei légkör övezte. Akivel csak érintkezett, megérezte Krisztussal való közösségének hatását. Az általa hirdetett igazságot saját élete szemléltette; ez adott meggyőző erőt prédikációinak. Ebben rejtik az igazság hatalma. A megszentelt élet mesterkéletlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció a kereszténység mellett. Érvelések, minél kevésbé cáfolhatók, annál nagyobb ellenállást idézhetnek fel; azonban az istenfélő életmód olyan hathatós példaadás, melynek teljesen ellenállni lehetetlen.

A reá váró szenvedés, a halál árnyéka eltűnik az apostol tekintete előtt; lelke azokért aggódik, akiket magukra hagy, hogy küzdjenek előítélet, gyűlölet és üldöztetés ellen. Igyekezett, hogy bátorítsa, erősítse azt a néhány keresztény hívőt, akik a vesztőhelyre elkísérték. Megismételte előttük azokat az ígéreteket, amelyeket Isten adott az igazságért üldözött gyermekeinek. Biztosította őket, hogy mindaz beteljesedik, amit az Úr mondott. Ha rövid ideig nyomorúságba is jutnak, különböző kísértések súlya alatt; ha minden földi kényelmet nélkülözniük kell, akkor merítsenek bátorságot Isten Igéjéből: "Mert tudom, kinek hittem és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra." (2. Tim. 1, 12.) A megpróbáltatások és szenvedések éjszakája gyorsan véget ér; azután a béke és az örök nap boldog hajnala pirkad.

Nem bizonytalanul, nem félve, hanem ujjongó reménnyel és boldog vágyakozással hatolt át az apostol tekintete a síron. Ott áll vértanúsága színhelyén; nem látja sem a hóhér bárdját, sem a tikkadt földet, mely csakhamar beissza vérét. Pillantása azon a nyári reggelen a mennybolt fényes, végtelen kékségét kutatja, s felhatol egészen az Örökkévaló trónjáig.

Pál, a hit embere, látja Jákob látomásának fényes létráját. Ez a létra: Krisztus, Aki összekötötte a földet a mennyel, a halandó embert a végtelen Istennel. Emlékezetén átvonul a pátriárkák és próféták élete. Hite erősbödik, mert tudja, hogy azok is Benne bíztak, aki Vigasza és Támasza, s Akiért életét adja. Istennek e szentel, kik századról századra hitük bizonyságtevői voltak, 351. oldal ismétlik az ígéretet: "Hű az Isten." Apostoltársai is hirdetik Krisztus evangéliumát; szembeszállnak a vallási vakbuzgósággal, a pogány babonákkal, az üldözéssel és a megvetéssel, sőt életük sem drága, csakhogy fennen lobogtassák a kereszt zászlaját a hitetlenség sűrű sötétsége közepette. Hallja bizonyságtételüket Jézusról, az Isten Fiáról, a világ Üdvözítőjéről. A kínpadokról, a máglyákról, a tömlöcökből, a föld barlangjaiból hangzik felé a vértanúk diadalkiáltása. Hallja a rettenthetetlen lelkek tanúságtételeit, akik, ámbár elhagyatottan, kifosztottan, megkínzottan, de bátran, ünnepélyesen bizonyítják hitüket: "Mert én tudom, hogy kinek hittem." Mert életüket adták hitükért, kinyilatkoztatták e világ előtt, hogy Akiben hittek, "mindenképpen üdvözítheti őket."

Krisztus áldozata által megváltva, vérében megtisztítva a bűntől, szentségébe öltözötten, Pál önmagában hordozza azt a bizonyosságot, hogy lelke értékes Megváltója szemében. Élete Krisztussal együtt el van rejtve Istenben. Pál meggyőződött arról, hogy Ő, aki legyőzte a halált, meg is tudja őrizni azt, amit oltalmára bízott. Lelke megragadja az Üdvözítő ígéretét: "Én feltámasztom azt az utolsó napon." (Ján. 6, 40.) Gondolata és reménysége Urának visszajövetelére irányul. Miközben a hóhér bárdja sújt felé, s a halál árnyékai gyűlnek a mártír köré, felszáll utolsó gondolata - miként a nagy ébredés hajnalán ez lesz majd első gondolata -, hogy találkozzék az Életadóval, aki örömmel üdvözli Atyja áldottainak országában.

Közel húsz évszázad múlt el azóta, hogy Pál, a nagy apostol, mint Isten Igéjének tanúja és mint Jézus Krisztus bizonyságtevője, vérét ontotta. Noha egyetlen hűséges híve sem örökítette meg az utókor számára e szent ember életének utolsó pillanatait, azonban a Szentlélek ihletett kijelentése megőrizte számunkra utolsó bizonyságtételét. Szava harsány kürtzengésként hangzik azóta is, minden korszakon át és lelkesíti bátorságával Krisztus bizonyságtevőinek ezreit. Diadalmas öröme átrezdül, visszhangzik lesújtott emberi szíveken, hogy Pállal együtt dobbanjon a Megváltó felé: "Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam; végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megáll nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését." (2. Tim. 4, 6-8.)