Pál rabságának időszaka

Meghallgatom

42. / Róma felé! - A hajótörés

Letöltöm

a hanganyagot

(Az apostolok cselekedetei 27. 28,1-10)

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

300 301 302 303 304 305

300. oldal Végre! Útban Rómába! "Midőn pedig elvégeztetett" - írja Lukács "hogy mi Itáliába hajózzunk, átadák Pált, mint némely egyéb foglyokat egy Julius nevű századosnak a császári seregből. Beülvén azért egy Adramittiumból való hajóba, az Ázsia mentében fekvő helyeket akarván behajózni, elindulánk, velünk lévén a maczedóniai Aristárkhus, ki Thessalonikából való."

Pál apostol, mint láncokba vert fogoly állott a hosszú, fáradságos itáliai hajóút előtt. Az a körülmény azonban jelentékenyen enyhített sorsán, hogy Lukács és Aristárkhus elkísérhették. Pál később felemlíti a Kolossébeliekhez írt levelében Aristárkhust, mint fogolytársát (Kol. 4, 10.), aki azonban szabad akaratból osztozott Pál fogságában, hogy nyomorúságában szolgálatára lehessen.

Az út eleinte kellemes volt. Következő nap kikötöttek Sidonban. Julius százados "emberséggel bánván Pállal, megengedé", miután megtudta, hogy ott keresztyének laknak, "hogy barátaihoz elmenve, gondoskodásukban részesüljön." Az apostol ezt az engedélyt igen nagyra értékelte, miután egészségi állapota nagyon leromlott.

Miután a hajó Sidont elhagyta, ellenkező széliránnyal kellett küzdenie, és mivel ez a helyes irányból elsodorta, csak igen lassan haladt előre. A százados tehát, amikor a licziai Mirában egy nagy alexandriai hajóval találkozott, mely útban volt az itáliai partok felé, foglyait azonnal átszállította erre a hajóra. Azonban még mindig ellenszelet kaptak, ami igen megnehezítette a hajó haladását. Lukács így emlékezik meg erről: "Több napon át azonban lassan hajózván és nehezen érkezvén Knidushoz, mivel nem enged vala bennünket odajutni a szél, elhajózánk Kréta alatt Salmóné mellett. És nagy üggyel-bajjal elhajózván mellette, jutánk egy helyre, melyet Szépkikötőnek neveznek."

Itt, hogy a kedvező szelet bevárják, rövid ideig vesztegelniük kellett. Mivel a tél már "gyorsan közelgett és a hajózás már veszedelmes vala", a hajósok feladták a reményt, hogy az évi 301. oldal hajózási idény vége előtt érkezzenek rendeltetési helyükre. Egyetlen kérdés felett kellett még határozniuk, hogy Szépkikötőben maradjanak-e, avagy alkalmasabb helyet keressenek a telelésre.

Ezt a kérdést, melyet komolyan fontolgattak, a százados végül Pál elé is terjesztette, aki megnyerte mind a hajósok, mind a katonák tiszteletét. Az apostol azonnal azt ajánlotta, hogy maradjanak helyükön. "Látom, hogy nemcsak a terhének és a hajónak, hanem a mi életünknek is bántódásával és nagy kárával fog történni e hajózás." Azonban a kormányos és a hajótulajdonos, de az utasok és a hajósok többsége sem volt hajlandó tanácsát megfogadni, mivel a part, amelyen kikötöttek, "telelésre nem volt alkalmas. A többség azt határozta, hogy hajózzanak el onnan is, ha valami módon eljutva Fénixba, Kréta kikötőjébe, mely délnyugat és északnyugat felé néz, kitelelhetnének."

A százados a többség véleményét fogadta el. Ennek megfelelően, "mivel pedig déli szél kezdett lassan fújni", Szépkikötőt elhagyták abban a reményben, hogy a kívánt kikötőt minél előbb elérik. "Nemsokára azonban viharos szélvész csapott le oda;" ez a hajót "elragadta és nem bírt a széllel szembe menni."

A hajó, a vihartól dobálva, közeledett a kis Klauda szigetéhez. Ennek védelme alatt a hajósok a legrosszabbra készültek fel. A mentőcsónak, egyetlen menedékük a hajó süllyedése esetén, a hajóhoz volt kötve, azonban minden pillanatban összezúzódhatott. Első teendő volt tehát, hogy ezt a csónakot a fedélzetre hozzák. Azután megtettek minden óvintézkedést, hogy a hajót a viharral szemben ellenállóbbá tegyék. Az a csekély védelem, melyet a sziget nyújtott számukra, nem sokáig tartott és csakhamar ismét a legerősebb viharba kerültek.

A vihar egész éjjel dühöngött; minden intézkedésük ellenére, a hajó léket kapott. "Másnap a hajóterhet kihányák." Ismét eljött az éjszaka, de a vihar csak tovább tombolt. Teljes erejével dobálta a hajót ide-oda, melynek árboca már kettétört és vitorlái széttépve lógtak alá. Úgy rémlett, hogy a recsegő-ropogó szálfák bármely pillanatban széthullhatnak, oly erősen hányódott és ingott a hajó a vihar dühöngésében. A lék szemlátomást nagyobbodott. Valamennyien - utasok és hajószemélyzet - állandóan szivattyúzták a vizet. A fedélzeten egy pillanatig sem volt megállás senki számára sem. "És harmadnap" - írja Lukács - "tulajdon kezeinkkel hányók ki a hajó felszerelését. Mikor 302. oldal pedig több napon át sem nap, sem csillagok nem látszottak, és nem kis vihar szorongatott, továbbra minden reménységünk elvétetett életben maradásunk felől."

Tizennégy napig hányódtak így a felhős ég alatt, sem napot, sem csillagokat nem látva. Azonban az apostol, noha testileg sokat szenvedett, még a legsötétebb órákban is csak bátorított, és ahol csak szükség volt, mindenütt készségesen segített. Hitben fogódzott meg a Mindenható karjában. Lelkét nyugodtan Istenre bízta. Nem aggodalmaskodott önmagáért, mert hiszen jól tudta, hogy Isten megtartja, mivel Rómában bizonyságot kell tennie Krisztusról, igazságáról. De mélységes részvétet érzett a körülötte lévő szegény lelkek iránt, akik bűnös és süllyedt állapotukban készületlenek voltak a halálra. Midőn komoly imában könyörgött Istenhez életük megóvásáért, azt a kinyilatkoztatást nyerte, hogy imája meghallgattatott.

A viharközti kisebb csendet felhasználva, Pál felment a fedélzetre, ahol fennhangon így szólt: "Jóllehet szükséges lett volna, óh férfiak, hogy engedelmeskedve nékem, ne indultunk volna el Krétából és elkerültük volna ezt a bajt és kárt. Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó. Mert az éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok is, ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állanod. És ímé az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annakokáért jó reménységben legyetek férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott. Egy szigetre kell pedig nékünk kivetődnünk."

Ezek a szavak mindannyiukba új reménységet öntöttek. Az utasok, valamint a hajósok fölocsúdtak fásultságukból. Még mindig sok tennivaló akadt és minden erőfeszítésre szükség volt, hogy az alámerülést elkerüljék.

A sötéten tornyosuló hullámokkal vívott küzdelmük tizennegyedik éjszakáján a hajósemberek "úgy éjféltájban" zajt hallottak, mint valami örvénylést és azt képzelték, "hogy valami szárazföld közelget hozzájok. És lebocsátván a vízmérő ónt, húsz ölnyinek találák, majd egy kevéssé tovább menvén és ismét lebocsátván a vízmérő ónt, találák tizenöt ölnyinek. És mivel féltek, hogy szirtes helyekre vetődhetnek, a hajónak hátulsó 303. oldal részéből négy vasmacskát vetvén ki, kívánják vala, hogy nappal legyen."

Hajnaltájban viharos part körvonalai ködlöttek fel előttük, de a táj egészen ismeretlen volt. Oly vigasztalannak látszott a helyzet, hogy a pogány hajósok, minden bátorságukat vesztve, "el akarának menekülni a hajóból". Azon ürügy alatt, "mintha a hajó orrából vasmacskákat akarnának vetni", azon fáradoztak, hogy a mentőcsónakot leeresztik. Ellenben Pál észrevette alávaló szándékukat, s így szólt a századoshoz: "Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok." A vitézek azonnal levágták a köteleket a csónakról "és ki hagyák esni azt (a tengerbe)".

A legválságosabb óra még előttük állott. Pál ismét bátorító szavakat intézett hozzájuk és kérte őket, úgy a hajósokat, mint az utasokat, hogy valami táplálékot vegyenek magukhoz: "Ma tizennegyedik napja, mióta folyton étlen várakoztok, semmit sem véve magatokhoz. Azért intelek benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti javatokra szolgál. Mert közülük senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről."

"Mikor pedig ezeket mondá, és kenyeret vőn kezébe, hálákat ada Istennek mindnyájok előtt és megtörvén, kezde enni." Erre a kimerült és elcsüggedt tömeg, 276 lélek, akik Pál nélkül teljesen kétségbeestek volna követte példáját és táplálékot vett magához. "Miután pedig megelégedtek eledellel, a hajót könnyebbítik vala, a gabonát kihányván a tengerbe."

Időközben teljesen megvirradt; azonban tájékozódni nem tudtak, hogy tulajdonképpen hol vannak. Egy "tengeröblöt sejdítenek, melynek sima partja van, melyre végezék, hogy kihajtják a hajót, ha bírják. A vasmacskákat azért köröskörül elvagdalván, a tengerben hagyák, egyszersmind eloldván a kormányrudak köteleit és felvonván a nagy vitorlát a szélfúvásnak, igyekeznek vala a part felé haladni. De mikor egy zátonyos helyre találtak, ráhajtották a hajót. És az első része ugyan megakadván, mozdíthatatlanul maradt vala, a hátulsó része azonban szakadoz vala a haboknak ereje miatt."

Ekkor Pált és a többi foglyot még a hajótörésnél is rettenetesebb sors fenyegette. A katonák úgy látták, hogy miközben a partra jutni igyekszenek, a foglyokra nem vigyázhatnak. 304. oldal Mindenkinek elég gondja lesz, hogy saját életét mentse. A katonák viszont felelősek voltak és életükkel szavatoltak a foglyokért, hogy közölök egy se hiányozzék. Ezért elhatározták, hogy az összes foglyokat megölik. A római törvény ezt a kegyetlen eljárást jóváhagyta és tervüket véghez is vitték volna azonnal, ha nem lett volna köztük Pál, akinek mindannyian egyenlően hálával tartoztak. Julius százados tudta, hogy valamennyien, akik a hajón tartózkodtak, Pálnak köszönhetik megmenekülésüket; de azonkívül arról is meg volt győződve, hogy az Úr volt Pállal és ezért is félt őt megbántani. Megparancsolta tehát, "hogy akik úszni tudnak, először azok szökdössenek a tengerbe és meneküljenek ki a szárazföldre. A többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. És így lőn, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre." Amikor a névsort később felolvasta, senki sem hiányzott.

A hajótörötteket Melita (Málta) lakosai szívesen fogadták. "Mert tüzet gerjesztvén" - írja Lukács - "és befogadának mindnyájunkat a rajtunk való záporért és hidegért". Pál is részt vett a munkában, hogy társai segítségére legyen. Miután "sok venyigét szedett és tűzre tette, egy vipera a melegből kimászva, az ő kezére ragada." A körülötte álló bennszülöttek rettenetesen megijedtek és amikor láncairól látták, hogy Pál fogoly, így szóltak egymáshoz: "Nyilván gyilkos ez az ember, kit nem hagya élni a bosszúállás, noha a tengerből megszabadult." Pál pedig lerázta és bedobta az állatot a tűzbe, anélkül, hogy árthatott volna neki. Ismerve a kígyó mérgező voltát, a nép azt várta, hogy Pál a következő pillanatban borzalmas kínok között fog összerogyni. "Mikor azonban sok ideig vártak és látták, hogy semmi baja nem lesz, megváltoztatva értelmüket, istennek mondják vala őt."

Három hónapig tartózkodtak a hajó utasai Melita szigetén. Ezalatt Pálnak és munkatársainak alkalmuk nyílt, hogy az evangéliumot prédikálják és az Úr láthatóan munkálkodott általuk. Pál kedvéért az egész hajótörött társasággal szeretettel bántak; igyekeztek szükségleteiket minden tekintetben kielégíteni, és amidőn Melitát elhagyták, ellátták őket minden szükséges útravalóval. Ott-tartózkodásuk főbb eseményeit Lukács röviden így foglalja össze:

"Annak a helynek környékén valának pedig a sziget főemberének, név szerint Publiusnak mezei jószágai, ki befogadván 305. oldal minket, három napig nagy emberségesen vendégül látott. Lőn pedig, hogy a Publius atyja hideglelésben és vérhasban betegen feküvék. Kihez Pál beméne, és minekutána könyörgött, kezeit reávetve, meggyógyítá őt. Minekutána azért ez megtörtént, egyebek is, kik betegek valának a szigeten, ő hozzá jövének és meggyógyulának. Kik nékünk nagy tisztességet is tőnek, és mikor elindulánk, a szükséges dolgokkal ellátának."