A pogányok közötti munka

Meghallgatom

32. / Adakozó gyülekezet

Letöltöm

a hanganyagot

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

228 229 230 231 232 233 234 235

228. oldal A korinthusi gyülekezethez intézett első levelében Pál apostol kioktatta a hívőket, hogy milyen egyetemes elvek alapján támogassák Isten művét e földön. Miközben javukat szolgáló apostoli működéséről ír, azt kérdi tőlük: "Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján? Kicsoda plántál szőlőt és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? Vajon emberi módon beszélem-é ezeket? vagy nem ezeket mondja-é a törvény is? Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek kell lennie reménység által."

Majd így kérdezi tovább az apostol: "Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrtünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé."

"Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket. Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." (1. Kor. 9, 7-14.)

Itt az apostol utal az Úr tervére, a templomban szolgálatot teljesítő papok eltartását illetőleg. Akiket erre a szent hivatásra választottak, azokat testvéreik tartották el, akiknek lelki áldásokkal szolgáltak. "...Kik a Lévi fiai közül nyerik el a papságot, parancsolatjuk van, hogy törvény szerint tizedet szedjenek a néptől, azaz az ő atyafiaiktól." (Zsid. 7, 5.) Lévi törzsét az Úr választotta ki, hogy végezzék a templommal és a papsággal kapcsolatos szent szolgálatokat. A papról viszont azt mondotta: "Mert őt választotta ki az Úr, ...hogy álljon szolgálatra az Úrnak nevében." (5. Móz. 18, 5.) Minden jövedelem tizedét az Úr 229. oldal igényelte saját tulajdonául; a tized visszatartását az Úr lopásnak tekintette.

Ezen tervre - a prédikátori szolgálat támogatására - hivatkozott Pál, amikor kijelentette: "Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." Később, Timótheushoz intézett egyik levelében még azt írja: "Méltó a munkás a maga jutalmára." (1. Tim. 5, 18.)

A tized fizetése azonban csak egyik része volt az Isten tervének, szolgálatának fenntartására. Ezenkívül még számos adományt és áldozatot írt elő. A zsidó papi rendszer arra tanította a népet, hogy bőkezűen adakozzék, úgy Isten ügyének támogatására, mint a szűkölködők táplálására. Különös alkalmakra önkéntes adományokat gyűjtöttek. Az aratás és szüret idején, a mező és a föld zsengéit - búzát, bort és olajat - az Úr oltárára áldozták. Az utószedést, az aratás maradványait, a szegények számára hagyták. Juhok nyírásakor az első gyapjút és a búza cséplésének elejét szintén Istennek szentelték. Hasonlóképpen az állatok elsőszülötteit; ellenben az elsőszülött fiúgyermekért váltságdíjat fizettek. A gyümölcsök zsengéjét viszont a Szentélyben kellett az Úrnak áldozatul bemutatni, és azután a papok szükségleteire szentelni.

A jótékonykodás ezen rendszere által az Úr oktatni kívánta az izraelitákat, hogy mindenben Ő legyen az első. Így emlékeztette őket arra, hogy Ő a tulajdonosa minden földjüknek, nyájuknak és barmaiknak. Ő adta a napfényt és az esőt; így keltette életre a vetést és érlelte meg az aratást. Egyáltalán minden, amivel rendelkeznek, Isten tulajdona és ők csak javainak sáfárai.

Nem egyezik Isten akaratával, hogy a keresztények szűkkeblűbbek legyenek a zsidóknál, mert nekik sokkal nagyobb kiváltságaik vannak. "Valakinek sokat adnak" - jelenti ki az Üdvözítő - "sokat követelnek tőle." (Luk. 12, 48.) A héberektől megkövetelt bőkezű adakozás elsősorban saját népüket szolgálta. Viszont ma Isten műve az egész földre kiterjed. Krisztus az evangélium kincseit követőinek kezeibe helyezte; ezzel azonban felelőssé tette őket, hogy az üdvösség örömhírét az egész világnak hirdessék. Bizonyos, hogy kötelezettségünk sokkal nagyobb, mint volt a hajdani Izráelé.

230. oldal Miközben Isten műve terjed, mind gyakoribb segélykérések érkeznek hozzánk. Hogy ezen meghívásoknak eleget tehessünk, a keresztényeknek meg kell szívlelniük az Úr parancsát: "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban." (Mal. 3, 10.) Ha a hitvalló keresztények behoznák tizedeiket és adományaikat, akkor Isten tárháza állandóan megtelne. Akkor nem lenne szükség kiállításokra, sorsolásokra és mulatságokra, hogy az evangélium terjesztéséhez szükséges anyagi eszközöket biztosítsák.

Az emberek kísértésbe esnek, hogy pénzüket élvezetekre, vágyaik kielégítésére, testük díszítésére vagy lakásuk szépítéséré fordítsák. Még gyülekezeti tagok sem tartózkodnak attól, hogy ilyen célokra bőkezűen, sőt pazarlóan költekezzenek. Ellenben, ha felszólítják őket, hogy az Úr tárházába hozzanak adományokat, hogy műve fejleszthető legyen, akkor ettől húzódoznak. Azután, ha nem tudják elkerülni a felszólítást, adakoznak, de lehetőleg sokkal kevesebbet, mint amennyit igen gyakran haszontalan élvezetekre kiadnak. Isten szolgálata iránt nem mutatnak őszinte szeretetet, sem komoly részvétet lelkek megmentése érdekében. Nem csoda tehát, ha az ilyen tagok keresztényi élete elfajult, beteges élet.

Akinek szívében azonban Krisztus szeretete lángol, az nemcsak kötelességének érzi, hanem boldog lesz, ha mindenét odaáldozhatja a legnagyobb és legszentebb mű fejlesztésére, amelyet valaha emberekre bíztak: feltárni a világnak a jóság, Irgalom és Igazság kincseit.

A kapzsiság, a fösvénység lelkülete viszi rá az embereket, hogy olyan pénzt is visszatartsanak vágyaik kielégítésére, amely jog szerint Istené. Az Úr ezt a lelkületet ma éppúgy gyűlöli, mint annak idején, amikor népét szigorúan megfeddte prófétája által: "Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem; a nép egészben!" (Mal. 3, 8. 9.)

A bőkezű adakozás: mennyei lelkület. E lelkület legmagasztosabb megnyilvánulása: Krisztus áldozata a kereszten. Miérettünk odaadta az Atya egyszülött Fiát! Krisztus pedig, miután mindenről lemondott, amivel bírt, Önmagát adta oda, hogy megmentse az embert. A golgotai kereszt legyen az Üdvözítő 231. oldal felhívása a jótékonyságra, minden követőjéhez. A kereszt a jelképe az örök adakozás elvének. "Adni és ismét csak adni." "Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." (1. Ján. 2, 6.)

Ellenben az önzés lelkülete: a Sátán lelkülete. A világi ember életében megnyilvánuló alapelv ez: Végy! Kapj! Így remélnek boldogságot és kényelmet elérni; vetésük gyümölcse azonban nyomorúság és halál.

Mindaddig, míg Isten áldást ad gyermekeinek, kötelességük sem szűnik meg, hogy visszaadják Neki az Általa igényelt részt. És pedig nemcsak ezt a köteles részt kell adniuk, hanem hozzanak hálaáldozatul önkéntes adományokat is Isten tárházába. Ujjongó szívvel áldozzák hát oda Teremtőjüknek bőségük zsengéit, legkiválóbb javaikat, legszebb és legszentebb szolgálatukat. Akkor gazdag áldást nyernek. Isten olyanná teszi lelküket, amilyen a megöntözött kert, amely sohasem szenved vízhiányban. Amikor pedig begyűjtik az utolsó nagy aratást, jutalmul azokat a kévéket nyerik, melyeket Mesterüknek hozhattak, azért, mert istenadta javaikat önzetlenül használták fel.

Istennek a toborzás munkáját végző, választott szolgái soha ne kényszerüljenek arra, hogy testvéreik részvétteljes és szívélyes segítsége nélkül, saját terhükre vegyék fel a küzdelmet. A gyülekezeti tagok kötelessége, hogy bőkezűek legyenek azok iránt, akik világi foglalkozásukat otthagyják és teljesen Krisztus szolgálatára szentelik életüket. Ha Isten szolgáit bátorítják, műve annál jobban halad. Ellenben, ha az emberi önzés visszatartja az Úr művét megillető támogatást, nemcsak a hithirdetők kezei gyengülnek meg, hanem gyakran egész hasznavehetőségük komolyan megbénul.

Isten haragja felgerjed azok ellen, akik azt állítják, hogy az Ő követői, de ennek ellenére engedik, hogy Istennek szentelt munkások életszükségleteikben hiányt szenvedjenek, mialatt a lelkekért munkálkodnak. Az ilyen önző embereknek egykor nemcsak arról kell számot adniuk, hogy miként sáfárkodtak Isten javaival, hanem arról is, hogy bánatot és szívfájdalmat okoztak eljárásukkal az Úr hűséges szolgáinak. Akit az Úr prédikátori tisztségre hív el, és erre az elhívásra mindent otthagy, hogy az Úr szolgálatába lépjen, kell, hogy áldozatos fáradozásaiért olyan 232. oldal fizetésben részesüljön, amely saját és családja megélhetését is biztosítja.

A világi foglalkozások különféle ágaiban, mind a szellemi, mind a fizikai munka terén a tisztességes munkások igen jó fizetést kaphatnak. És ez a munka - az igazság magvát hinteni, és lelkeket Krisztushoz vezetni - vajon nem sokkal fontosabb-e bármilyen más világi foglalkozásnál? Nincs-e hát joguk a hűséges munkásoknak, hogy ebben a munkakörben is elegendő jutalmat kapjanak? Aszerint, ahogyan becsüljük az erkölcsi és a testi jólétért áldozott munkát, kimutatjuk, mennyivel többre értékeljük a mennyei dolgokat a földieknél.

Szükséges, hogy Isten népe jó szívvel és bőségesen adakozzék, mert Isten tárháza anyagi eszközökre szorul; a prédikátorok szükségleteit, a misszióterületek igényeit kell kielégítenie. A prédikátoroknak szent kötelessége, hogy Isten művének szükségleteit a gyülekezetek elé tárják és hogy bőkezűségre neveljék a tagokat. Ha ezt elhanyagolják és a gyülekezetek nem adakoznak mások szükségleteire, akkor nemcsak az Úr műve szenved, hanem elmarad az az áldás is, amelyben a hívők egyébként részesültek volna.

Még a legszegényebb tagok is hozzák el adományaikat Istennek. Nekik is részesülniük kell Krisztus kegyelmében, azáltal, hogy önmegtagadást gyakorolnak, hogy segítsenek azokon, akik náluk is nyomorultabbak. A szegény ember adománya, az önmegtagadás gyümölcse, jó illatként száll fel Isten trónjához. Az önfeláldozás minden ténye erősíti az adakozó irgalmas lelkületét és szorosabban kapcsolja Ahhoz, Aki gazdag volt, de miérettünk szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk.

Az özvegyasszony adakozását, mert két fillérjét - egész vagyonát - Isten perselyébe helyezte, megörökítette az evangélium. Bátorítja azokat, akik noha szegénységgel küzdenek - adományukkal Isten munkáját óhajtják támogatni. Jézus a tanítványok figyelmét erre az asszonyra irányította, aki "az ő egész vagyonát" odaadta. (Márk 12, 44.) Többre értékelte az asszony filléreit, mint azok adományát, akiknek alamizsnája nem igényelt tőlük semmiféle önmegtagadást. Fölöslegük csekélyke részét adták; az özvegy azonban lemondott legégetőbb szükségletéről is, hogy adományát elvigye. Bizalmát Istenbe 233. oldal vetette, hogy megadja mindennapi kenyerét. Róla mondotta az Üdvözítő: "Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, akik a perselybe vetettek vala." (Márk 12, 43. 44.) Azt tanította ezáltal, hogy Isten az adományt nem az összeg nagysága szerint értékeli, hanem az adakozó helyzetéhez és indítóokához mérten.

Pál apostol, prédikátori tisztségében állandóan azon fáradozott, hogy a gyülekezetekben az újonnan megtértek szívében felébressze a vágyat, hogy Istenért nagy dolgot cselekedjenek. Gyakran intette őket a bőkezű adakozásra. Amikor az efézusi vénekkel a régebben közöttük végzett munkájáról beszélt, ezt mondotta: "Mindenestül megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni." "Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat." "Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten." (Apcs. 20, 35; 2. Kor. 9, 6. 7.)

A maczedóniai hívők majdnem valamennyien szegények voltak földi javakban; szívük azonban túláradt az Isten és igazsága iránti szeretettől, és örömujjongva áldoztak az evangéliumi munka támogatására. Ha a pogány gyülekezetekben általános gyűjtéseket rendeztek az ínséges zsidó hívők javára, a maczedóniai megtértek bőkezűségét példaképül állították a többi gyülekezet elé. Az apostol a korinthusi hívőkhöz intézett levelében felhívta figyelmüket erre és felemlítette: "Istennek azt a kegyelmét, amelyet Maczedónia gyülekezeteivel közölt, hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük és igen nagy szegénységük jószívűségük gazdagságává növekedett... Sőt erejük felett is adakoztak, sok könyörgéssel kérvén minket, hogy a szentek iránt való szolgálat jótéteményébe és közösségébe fogadjuk be őket." (2. Kor. 8, 1-4.)

A maczedóniai hívőknek ez az áldozatkészsége a teljes odaszentelődés következménye volt. Isten Lelkétől késztetve, "önmagukat adták először az Úrnak" (2. Kor. 8, 5.) azután pedig készségesek voltak anyagi javaikból is gazdagon áldozni az Evangélium művének fenntartására. Nem volt szükséges őket adakozásra unszolni; sőt kiváltságnak tekintették, hogy életszükségleteikről is lemondjanak és ezáltal mások ínségén segítsenek. Ha az apostol ebben fékezni akarta őket, akkor szinte 234. oldal erőszakolták, hogy fogadja el adományaikat. Egyszerűségükben és becsületességükben, valamint a testvérek iránti szeretetükben örömmel tagadták meg önmagukat, s ezáltal gazdagok voltak jó cselekedeteik gyümölcseiben.

Midőn Pál elküldte Titust Korinthusba, az ottani hívők erősítésére, külön is utasította, hogy késztesse a gyülekezetet az adakozás erényének gyakorlására; a hívőkhöz intézett levele által, személyesen ő maga szólította fel őket: "Azért miképpen mindenben bővölködtök, hitben, beszédben, ismeretben és minden buzgóságban és hozzánk való szeretetben, úgy e jótéteményben is bővölködjetek." "Most hát a cselekvést is vigyétek végbe; hogy amiképpen az akarás készséges, azonképpen a végrehajtás is ahhoz képest legyen, amitek van. Mert ha a készség megvan, aszerint kedves az, amije kinek-kinek van, és nem aszerint, amije nincs." "Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek... Hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek." (2. Kor. 8, 7. 11. 12; 9, 8-11.)

Az önzetlen bőkezűség az ősgyülekezetet örömmel árasztotta el; a hívők tudták, hogy fáradozásaikkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az evangélium eljusson mindazokhoz, akik még a sötétségben élnek. Jótékonyságukkal bizonyították, hogy nemhiába nyerték el Isten kegyelmét; mert csakis a Lélek általi megszentelődés hozhatta létre ezt az áldozatkészséget! Mind a hívők, mind a hitetlenek előtt, ez: a kegyelem csodáját jelentette.

A lelki fejlődés és jólét szorosan összefügg a keresztényi bőkezűséggel. Krisztus követői örvendjenek annak a kiváltságnak, hogy életükben megnyilvánulhat Megváltójuk irgalmassága. Amiként áldozatot hoznak az Úrnak, úgy biztosak lehetnek afelől, hogy kincsük előttük jár a mennyei kapuk felé vezető útjukon. Akarod biztosítani vagyonodat? Helyezd azokba a kezekbe, melyeken megláthatod a szegek helyeit. Élvezni akarod vagyonodat? Használd fel a nyomorgók és szenvedők javára! Akarod gyarapítani tulajdonodat? Akkor figyelj Isten intelmére: "Tiszteld az Urat a te marhádból, a te egész jövedelmed zsengéjéből. Ekképpen megtelnek a te csűreid elégséggel, és musttal áradnak el sajtód vályúi." (Péld. 3, 9. 10.) Ha azonban arra törekszünk, hogy vagyonunkat saját önző céljainkra visszatartsuk, 235. oldal örök veszteségünk lesz. Ellenben attól a pillanattól kezdve, hogy kincsünket odaadtuk Istennek, Neve, változhatatlansága pecsétjét viseli.

Isten kijelenti: "Oh boldogok ti, akik minden vizek mellett vettek." (Ésa. 32, 20.) Állandó adakozás, Isten adományaiból, mindenfelé, ahol Isten műve vagy emberek ínsége segítségért kiált, sohasem vezethet elszegényedésre. "Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik." (Péld. 11, 24.)

A magvető a magot azáltal sokszorosítja, hogy elhinti a földbe. Áll ez azokra is, akik hűségesen adakoznak Isten adományaiból. Adakozásukkal megsokszorosított áldást vesznek. "Adjatok, néktek is adatik." Isten megígérte: "Jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe." (Luk. 6, 38.)