A pogányok közötti munka

Meghallgatom

31. / Az üzenetet elfogadják

Letöltöm

a hanganyagot

(Pál második levele a korinthusiakhoz)

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

220 221 222 223 224 225 226 227

220. oldal Pál apostol Efézusból nagyobb misszióútra indult. Remélte, hogy útközben még egyszer meglátogathatja előbbi tevékenységének színhelyeit Európában. Miután egy ideig Troásban időzött "a Krisztus evangéliuma ügyében", találkozott lelkekkel, kik készek voltak üzenetét meghallgatni. "...Kapu nyittatott nékem az Úrban" - mondotta később itt folytatott működéséről. Azonban bármilyen eredményes volt is Troásban végzett munkája, mégsem maradhatott ott sokáig. "Az összes gyülekezetek gondja" nehezedett rá, de különösen a korinthusi gyülekezetért aggódott. Remélte, hogy Titussal találkozhat Troásban és megtudja tőle, hogyan fogadták a korinthusi hittestvérek az általa küldött tanácsokat és feddéseket; ebben a reményében azonban csalódott. "Nem volt lelkemnek nyugodalma" - írja erre vonatkozólag - "mert nem találtam Titust, az én atyámfiát." Ezért Troásból eltávozott és átment Maczedóniába, ahol Filippiben találkozott Timótheussal.

Miközben Pál a korinthusi gyülekezetért aggódott, mégis mindvégig a legjobbat remélte felőlük. Mindazáltal gyakran mélységes szomorúság rezdült át lelkén, ha arra gondolt, hogy tanácsait és intéseit esetleg félreértik. "...Nem volt semmi nyugodalma a mi testünknek, sőt mindenképen nyomorogtunk; kívül harc, belől félelem. De az Isten, a megalázottak vigasztalója, minket is megvigasztalt Titus megjöttével."

Ez a hűséges hírnök hozta azt a bátorító üzenetet, hogy a korinthusi hívők csodálatos átalakuláson mentek át. Sokan elfogadták az apostol levelében foglalt tanítást és bűneiket megbánták. Életmódjuk nem hozott többé szégyent a kereszténységre, hanem hatásos befolyást gyakorolt a jóra, a szentséges életre.

Végtelen örömében Pál újabb levelet írt a korinthusi hívőknek. Szívének háláját fejezte ki a bennük munkált jó eredményért. "Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam." (2. Kor. 7, 8.) Amikor az a félelem hatotta át, hogy szavait esetleg elvetik, néha megbánta, hogy 221. oldal olyan határozottan és szigorúan írt nekik. Most azonban hozzátehette: "Most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez". Az a megbánás, amelyet az isteni kegyelem munkál a szívben, bűnvallomásra vezet és a bűn elhagyására. Az apostol kijelentése szerint ilyen gyümölcsök mutatkoztak a korinthusi hívők életében. "...Milyen nagy buzgóságot keltett ti bennetek, sőt védekezést, sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást!"

Pál hosszabb ideig súlyos lelki terhet viselt a gyülekezetekért - ez a teher olyan nehéz volt, hogy majdnem elviselhetetlenné vált. Ravasz tanítók igyekeztek lerontani a hívőkre gyakorolt befolyását és az evangéliumi igazságok helyett saját tanaikat akarták rájuk erőszakolni. A nehézségek és csüggesztő körülmények, melyek Pált keserítették, a következő szavaiból is kivehetők: "...hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk."

Most azonban megszűnt aggodalmának az egyik oka. Arra a hírre, hogy a korinthusiakhoz intézett levelét annyira megszívlelték, Pál ilyen ujjongó szavakra fakadt: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vígasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségtekért van az, mely hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár megvigasztaltatunk a ti vigasztalástokért és üdvösséglekért van az. És a mi reménységünk erős felőletek, tudván, hogy amiképpen társaink vagytok a szenvedésben, azonképpen a vigasztalásban is."

Noha Pál örömét fejezte ki újbóli megtérésük és a kegyelemben való növekedésük felett, mégis szívük és életük átalakulásáért egyedül Istent dicsérte és dicsőítette. Így kiáltott fel: "Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, 222. oldal mind üdvözülők, mind az elkárhozók között." Abban az időben szokás volt, hogy a győzelmes háborúból visszatérő vezér, foglyok csapatát hozta magával. Ilyen alkalmakra tömjénezőket rendeltek ki és miközben a sereg győztesen vonult hazafelé, a halálra ítélt foglyok számára ez a jó illat "a halál illata volt a halálra;" arra utalt, hogy közelednek kivégzésük helyéhez. Ellenben olyan foglyok számára, akiknek uraik megkegyelmeztek és életüket megkímélték, a tömjénfüst, "az élet illata volt az életre", mivel azt jelezte, hogy szabadulásuk elközelgett.

Pált hite és reménye éltette. Tudatában volt, hogy Sátán immár nem győzedelmeskedhet Korinthusban Isten műve fölött és ezért szívből jövő háláját fejezte ki. Ő és munkatársai úgy óhajtották megünnepelni Krisztus és az igazság ellenségei fölött aratott győzelmüket, hogy megújult buzgalommal terjesztették az Üdvözítő ismeretét. Mint a tömjénillat, úgy áradjon szét a világon az evangélium jó illata. Azoknak, akik Krisztust elfogadják, az üzenet: "élet illata életre"; azoknak pedig, akiknek hitetlenségükben megátalkodnak: "halál illata halálra".

Amikor Pál ráeszmélt e munka lenyűgöző nagyságára, így kiáltott fel: "És ezekre kicsoda alkalmatos?" Ki prédikálhatja Krisztust úgy, hogy ellenségeinek ne legyen elfogadható oka sem a hírnököt, sem üzenetét megvetéssel illetni? Pál azt óhajtotta, hogy megértesse a hívőkkel az evangéliumi szolgálat ünnepélyes felelősségét. Csak a hűséges igehirdetés, a tiszta, a következetes és a prédikációkkal összhangzó életmód kedves és tetsző Isten előtt; csak ez teszi eredményessé az Evangélium szolgáinak lelkek megmentéséért való fáradozásait. Korunk prédikátorai is, teljes tudatában a mű nagyságának, az apostollal együtt kiálthatják: "És ezekre kicsoda alkalmatos?"

A gyülekezetben voltak némelyek, akik Pált, első levelének megírásakor öndicsérettel vádolták meg. Az apostol erre hivatkozik, amennyiben megkérdezi a gyülekezeti tagokat, hogy indítékait így értelmezték-e, így ítélték-e meg? Ezt mondja: "Elkezdjük-é ismét ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint némelyeknek, ajánló levelekre hozzátok, avagy tőletek?" Ha a hívők más helyekre költöztek, gyakran ajánlóleveleket vittek magukkal az előbbi gyülekezettől. Vezető munkásoknak azonban, vagy a gyülekezetek alapítóinak nem volt szükségük ajánlólevelekre. A korinthusi hívők, akik a bálványimádásból az evangéliumhoz tértek, önmaguk voltak az 223. oldal ajánlólevelek, amelyekre Pálnak szüksége volt. Az, hogy az igazságot elfogadták, hogy életmódjukban változás állott be, elevenen bizonyította Pálnak munkájában kifejtett hűségét, és felhatalmazta arra, hogy mint Krisztus szolgája tanácsoljon, feddjen és intsen.

Pál úgy tekintette a korinthusi testvéreket, mint élő bizonyítékait. "A mi levelünk ti vagytok" - mondotta - "beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblára, hanem a szívnek hústábláira."

A bűnösök megtérése és megszentelődésük az igazság által, az Isten szolgájának legerősebb bizonyítéka arra nézve, hogy Isten hívta el tisztségére. Apostoli elhivatottságának bizonyítéka a megtértek szívébe van vésve, melyről átalakult életük tanúskodik. Krisztus, a dicsőség reménysége, alakul ki szívükben. Prédikátori szolgálatának ezek a bizonyítékai erősítik az Evangélium munkását.

Krisztus szolgáinak ma is hasonló bizonyítékokkal kellene rendelkezniük, mint amilyen a korinthusi gyülekezet volt Pál munkálkodásának. Noha manapság igen sok a prédikátor, mégis nagyon ritka a tehetséges és megszentelt életű evangélista. Kevés azok száma, kiknek szíve telve olyan szeretettel, amely Krisztusban lakozott. Gőg, önhittség, a világ szeretete, gáncsoskodó hajlam, keserűség és irigység jellemez sokakat, akik Krisztus hitét vallják. Életmódjuk, mely igen gyakran éles ellentétben áll az Üdvözítő életével, szomorú bizonyságát adja annak a lelkipásztori munkának, amely által megtértek.

A legnagyobb megtiszteltetés az, ha Isten az embert az Evangélium alkalmas szolgájának fogadta el. Azonban azok, akiknek munkáját az Úr megáldja erővel és eredménnyel, nem dicsekszenek. Elismerik, hogy teljesen Istentől függnek, tudják, hogy önmaguktól semmire sem képesek. Pállal együtt mondják: "Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magukból; ellenkezőleg a mi alkalmas voltunk az Istentől van, aki alkalmatosukká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk."

224. oldal A hű szolga a Mester munkáját végzi. Érzi munkája nagy fontosságát; felismeri, hogy a gyülekezethez és a világhoz való viszonya ugyanaz, mint amilyen Krisztusé volt. Fáradhatatlanul munkálkodik, hogy bűnösöket nemesebb és magasztosabb életre vezessen, hogy elnyerhessék egykoron a győzők jutalmát. Ajkát az oltárról vett eleven parázs érinti; Jézust dicsőíti, mint a bűnös egyetlen reménységét. Akik hallgatják, érzik, hogy imáiban komolyan és őszintén közeledett Istenhez. A Szentlélek megnyugodott rajta, lelke érezte az elevenítő mennyei tüzet és képes arra, hogy lelki dolgokat lelkileg ítéljen meg. Erőt nyert, hogy Sátán erődítéseit lerombolja. Szívek lágyulnak meg, amikor szemlélteti Isten szeretetét, és hallgatói sóvárogva kérdik: "Mit tegyek, hogy üdvözüljek?"

"Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek. Akikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe. Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért. Mert az Isten, aki szólt: Betétből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett."

Így dicsőítette az apostol Isten kegyelmét és irgalmasságát, mely megnyilvánult abban a szent megbízatásban, amelyet mint Krisztus szolgája nyert. Isten nagy kegyelme megtartotta őt és hittestvéreit minden nehézség, kísértés és veszedelem közepette. Nem alkalmazkodtak sem hitükben, sem tanításaikban a hallgatók kívánságaihoz, sőt nem is titkoltak el egyetlen olyan igazságot sem, amelyre üdvösségük érdekében szükségük volt, azért, hogy így tanításaikat vonzóbbá tegyék. Egyszerűen és világosan kifejtették az igazságot; imádkoztak lelkek meggyőzéséért és megtéréséért. Azonkívül igyekeztek életmódjukat is összhangba hozni tanításaikkal, hogy a hirdetett igazság mindenki lelkiismeretéhez szóljon.

225. oldal "Ez a kincsünk pedig" - folytatta az apostol - "cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való." Isten hirdettethette volna igazságát bűntelen angyalok által is! Azonban ez nem felelt meg tervének. Ő tökéletlen emberi lényeket választ eszközéül, szándékának megvalósítására. A felmérhetetlen értékű kincset cserépedényekbe helyezi. Isten azt akarja, hogy áldásait emberek vigyék a világnak. Általuk ragyogja át Isten dicsősége a bűn sötétségét. Szerető szívvel közeledjenek a bűnnel terhelt és nyomorgó emberhez és így vezessék a kereszt lábához. Minden cselekedetükkel dicsőítsék, tiszteljék és dicsérjék Őt, aki fölötte áll mindennek.

Pál, saját tapasztalataira rátérve, kimutatta, hogy Krisztus szolgálatára nem önző okok késztették, mert ezen az útján megpróbáltatás és kísértés volt osztályrésze. "Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben."

Pál emlékeztette testvéreit, hogy ő és munkatársai, mint Krisztus hírnökei, állandó veszélyben forogtak. Az elszenvedett nehézségek erőiket felmorzsolták. "Mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Krisztusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek." Krisztusnak e szolgái, a nélkülözések, nyomorúságok és testi szenvedéseik által, Krisztus halálához hasonlóvá lettek. Azonban, ami bennük a halált munkálta, az a korinthusiaknak lelki életet és egészséget hozott, mivel az igazságban való hit által, részeseivé lettek az örök életnek. Tekintettel erre, Jézus követői óvakodjanak, nehogy hanyagságuk, vagy szeretetlenségük által Krisztus munkásainak terheit és kísértéseit növeljék.

"Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, amint írva van: Hittem és azért szóltam; hisszük mi is, és azért szólunk." A rábízott igazság valódiságáról Pál tökéletesen meg volt győződve, így hát mi sem bírhatta volna rá, hogy Isten Igéjét hamisan szólja, avagy eltitkolja legbensőbb meggyőződését. Nem akart jólétet, dicsőséget, avagy élvezetet szerezni oly módon, hogy a világhoz alkalmazkodjék. Noha 226. oldal állandóan a mártírhalál fenyegette a hitért, melyet a korinthusiaknak is hirdetett, mégsem félt; tudta, hogy az, Aki meghalt és feltámadott, őt is feltámasztja sírjából és az Atya elé állítja.

"Mert minden ti érettetek van" - mondotta -, "hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére." Az apostolok nem öndicsőítésükre prédikálták az evangéliumot. Az a reménység, hogy lelkeket mentenek meg, késztette őket. Életüket ezért szentelték ennek a műnek. Ez a reménység volt egyszersmind, ami visszatartotta őket attól, hogy fenyegető veszélyek vagy tényleges szenvedések láttára, fáradozásaikat beszüntessék.

"Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul." Pál érezte az ellenség hatalmát; noha testi ereje gyengült, mindazáltal hűen és feltartóztathatatlanul hirdette Krisztus evangéliumát. Felöltötte Isten teljes fegyverzetét, s úgy rohant előre a küzdelembe, a keresztnek ez a hőse! Bátorító hangja tanúskodott a küzdelemben elért győzelméről. Tekintetét a hűségesek jutalmára szegezte s így kiáltott fel diadalmasan: "Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk, mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók."

Nagyon komoly és mélyen megható ezután az apostol szózata a korinthusi testvérekhez, hogy ismételten gondolkozzanak Megváltójuk páratlan szeretete felett. "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét" - írta -, "hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Ti ismeritek azt a magasságot, ahonnan leereszkedett, valamint azt a mélységes megalázkodást, amelyet magára vállalt. Miután rálépett az önmegtagadás és önfeláldozás ösvényére, arról többé le nem tért, amíg életét oda nem áldozta. Mennyei trónja és földi keresztje között nem volt számára nyugalom.

Pál apostol pontról pontra, részletesen kifejtett mindent, hogy valamennyien, kik levelét olvasni fogják, teljesen megértsék az Üdvözítőnek érettük való csodálatos megalázkodását. Bemutatta nekik Krisztust, aki mint Isten, az Atyánál időzött és Vele együtt fogadta az angyalok hódolatát. Azután szemléltette 227. oldal útját, le, az emberi sors megalázó mélységeibe. Pál meg volt arról győződve, hogy ha sikerül megértetni velük azt a csodálatos áldozatot, melyet a menny Fensége hozott, minden önzést száműznek életükből. Bemutatta előttük tehát, hogy Isten Fia miként vetette le dicsőségét, s vette önként magára az emberi természetet. Sőt szolgává alázta magát, egészen a halálig "a keresztfának haláláig" (Fil. 2, 8.), hogy az elbukott emberiséget lealázottságából felemelje reményre, örömre, a mennyek országában.

Ha az isteni jellemet a kereszt fényében szemléljük, akkor irgalmasságot, gyengédséget és megbocsátást látunk, párosulva méltányossággal és igazsággal. Mennyei trónján szemléljük Őt, aki kezein, lábain és oldalán viseli szenvedéseinek jeleit; ezeket azért szenvedte, hogy megbékéltesse az embert Istennel. Látjuk az Atyát, a Végtelent, megközelíthetetlen világosságban, aki Fiának érdemeiért tulajdonául fogad el bennünket. A bosszúállás fellege, mely csak nyomorúsággal és kétségbeeséssel fenyegetett, a keresztről áradó fényben, Isten kézírását tükrözi: Élj bűnös! Ti bűnbánó, hívő lelkek éljetek! Én megfizettem érettetek a váltságdíjat!

Ha Krisztust szemléljük, a szeretet felmérhetetlen tengerének partján időzünk. Szeretnők elbeszélni ezt a szeretetet, de szavaink felmondják a szolgálatot. Elmondjuk földi életét, érettünk hozott áldozatot, közbenjárói tevékenységét fenn a mennyben, valamint azt, hogy lakhelyeket készít azok számára, akik Őt szeretik. Ha mindez elvonul előttünk, akkor felkiáltunk: Oh, mily nagy és mélységes Krisztus szeretete! "Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért." "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" (1. Ján. 4, 10; 3, 1.)

Minden őszinte tanítványban forrón lángol ez a szeretet, mint szent tűz, szívének oltárán. Ez a föld az a hely, hol Isten szeretete megnyilvánult Krisztus által. Ezen a földön kell Isten gyermekeinek ezt a szeretetet feddhetetlen életük által visszatükrözni. Így vezethetjük a bűnösöket a kereszthez, hogy szemlélhessék Isten Bárányát.