A pogányok közötti munka

Meghallgatom

26. / Apollós Korinthusban

Letöltöm

a hanganyagot

(Az apostolok cselekedetei 18,18-28)

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

182 183 184 185 186 187 188 189 190

182. oldal Miután Pál elhagyta Korinthust, Efézust választotta legközelebbi munkaterületéül. Mivel azonban útban volt Jeruzsálem felé, hogy a közelgő ünnepen részt vegyen, efézusi tartózkodását természetszerűen rövidre szabta. A zsidókkal megbeszéléseket tartott a zsinagógában, s ez oly kedvező hatással volt rájuk, hogy arra kérték, folytassa munkáját közöttük. Miután azonban Jeruzsálem meglátogatására irányuló szándéka nem tűrt halasztást, megígérte nekik, hogy amennyiben Isten megengedi, visszatér majd hozzájuk. Akvillát és Priscillát pedig, akik elkísérték Efézusba, otthagyta, hogy folytassák az általa elkezdett munkát.

Ebben az időben "érkezék pedig Efézusba egy Apollós nevű zsidó, alexandriai származású, ékesen szóló férfiú, ki az írásokban tudós vala." Keresztelő János prédikációit hallgatta, megkeresztelkedett és tanúként bizonyította, hogy a próféta munkája nem volt hiábavaló. Az Írás közli Apollósról, hogy "ékesen szóló férfiú, ki az írásokban tudós vala. Ez meg volt tanítva az Úrnak útára; és lélekben buzgó lévén, szólja és tanítja vala nagy szorgalmasan az Úrra tartozó dolgokat, jóllehet csak a János keresztségét tudja vala."

Mialatt Apollós Efézusban tartózkodott, elkezdett "nagy bátorsággal szólni a zsinagógában". Hallgatói között volt Akvilla és Priscilla is. Amikor ezek hallották, hogy még nem ismerte meg az evangélium teljes világosságát, "magok mellé vevék őt, és nyíltabban kifejtették előtte az Istennek útát". Az általuk nyert tanítás világosabban megértette vele az Írásokat és így lett a keresztyén hit egyik legkiválóbb védelmezője.

Miután Apollós Akhájába szándékozott menni, az efézusi atyafiak "írának a tanítványoknak, hogy fogadják be őt" mint tanítót, aki Krisztus gyülekezetével teljesen egyetért. Azután Korinthusba ment, ahol úgy nyilvános igehirdetésével, valamint házról házra végzett munkálkodásával meggyőzte a zsidókat, "bebizonyítván az írásokból, hogy Jézus a Krisztus." Pál az igazság magvát elhintette, Apollós pedig megöntözte. Az evangélium 183. oldal prédikálásával elért eredménye néhány hívőt arra indított, hogy munkáját többre értékeljék, mint Pálét. Ez az összehasonlítás embert emberrel, a gyülekezetben pártoskodást idézett elő, mely az evangélium terjedését akadályokkal fenyegette.

A Korinthusban eltöltött másfél év folyamán Pál az evangéliumot szándékosan hirdette teljes egyszerűségében. A korinthusinkhoz "nem jött nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel, hanem félelem és nagy rettegés közt." "A léleknek és erőnek megmutatásában" hirdette "az Isten bizonyságtételét", hogy hitük "ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék." (1. Kor. 2, 1. 4. 5.)

Pál, tanítási módszereiben mindig a gyülekezethez alkalmazkodott. Később megmagyarázta nekik: "Én nem szóltam néktek atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban kisdedeknek. Tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg." (1. Kor. 3, 1. 2.) A korinthusi hívők közül sokan csak igen lassan tudták azokat a tanokat felfogni, amelyeket Pál hirdetett. A lelki dolgok ismeretében való előmenetelük nem állt helyes arányban kiváltságukkal és alkalmaikkal. Abban az időpontban, amikor a keresztényi tapasztalatokban már előrehaladottaknak kellett volna lenniük, a képzettség olyan fokán, hogy az Ige mélyebb igazságait is megértsék és kiéljék, még mindig azon a ponton álltak, ahol a tanítványok állottak, amikor Krisztus így szólt hozzájuk: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok." (Ján. 16, 12.) Féltékenység, bizalmatlanság és rosszindulat zárta el sok hívő szívét a Szentlélek szabad munkálkodása elől, aki "mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is." (1. Kor. 2, 10.) Bármilyen bölcsek voltak is a világ dolgainak ismeretében, mégis csak gyermekek voltak Krisztus megismerésében.

Pál abban látta feladatát, hogy a korinthusi megtérteket bevezesse a keresztény hit ábécé-jébe és kioktassa őket annak elemi ismereteire. Úgy kellett oktatnia őket, mint akik mit sem tudnak az isteni erőnek az emberi szívben végzett munkájáról. Akkor még nem tudták felfogni az üdvösség titkát, mert az "érzéki ember nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait, mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg". (1. Kor. 2, 14.) Pál igyekezett a magot elhinteni, amelyet másoknak kellett megöntözni. Utódai ott folytatták művét, 184. oldal ahol ő abbahagyta; alkalmas időben terjesztették a lelki világosságot és ismeretet aszerint, ahogy a gyülekezet elviselhette. Amikor az apostol Korinthusban megkezdte munkáját, úgy határozott, hogy igen óvatosan fogja feltárni a tanítani kívánt fontos igazságokat. Tudta, hogy hallgatói között sokan lesznek, akik emberi elméletek és hamis vallási rendszerek hívei. Akik elvakultan tapogatózva, a természet könyvében keresnek olyan támpontokat, amelyek ellentmondanak a lelki és örök élet létezésének - ellentétben a Szentírás kinyilatkoztatásaival. Azt is tudta, hogy a kritikusok is igyekeznek majd az írott kinyilatkoztatások keresztényi értelmezését megcáfolni. Sőt arra is számíthat, hogy a hitetlenek Krisztus evangéliumát gúnyolni fogják és megcsúfolják.

Pál, igyekezetében, hogy lelkeket a kereszthez vezessen, nem akarta a kicsapongókat egyszerűen megfeddni, vagy eléjük tárni, hogy bűneik menynyire utálatosak a szent Isten előtt. Inkább arra törekedett, hogy az élet valóságos célját világítsa meg előttük és lelkükbe vésse az isteni Mester oktatásait, amelyeket, ha megszívlelnek, kiemeli őket világias lelkületükből és a bűnből, a tisztaságra és az életszentség magaslatára. Különösen az üdvösség és a megszentelődés kérdésével szeretett foglalkozni, amelyre mindenkinek el kell jutnia, akit Isten méltónak talál majd országa számára. Arra vágyott, hogy Krisztus evangéliumának világossága hassa át lelkük sötétségét, ami által megláthatják, mennyire utálatosak erkölcstelen szokásaik Isten szemében. Tanításainak súlypontja ezért Krisztus volt - a Megfeszített. Igyekezett megértetni velük, hogy legmagasabb céljuk és legnagyobb örömük az üdvösség csodálatos igazsága legyen; bűnbánat és az Úr Jézus Krisztusban való hit által.

A világi bölcs elfordul az üdvösség világosságától, mert romba dönti büszke elméleteit. A világias gondolkozású ember viszont azért nem fogadja el, mert földi bálványaitól választaná el. Pál felismerte annak szükségét, hogy az embereknek előbb meg kell érteniük Krisztus jellemét, mielőtt Őt megszeretnék, vagy hitszemeikkel tudnák szemlélni a keresztet. Már itt meg kell kezdeni, már itt kell foglalkozni azzal ami az örökkévalóságban a megváltottak tudománya és éneke lesz. Egyedül a kereszt fényében értékelhető az emberi lélek, tényleges értéke szerint. Az isteni kegyelem nemesítő hatása megváltoztatja az ember természetes lényét. A testies gondolkozású ember számára a menny nem kívánatos hely. Érzéki, megszenteletlen szíve 185. oldal nem vonzódik azon magasztos hely felé. Na pedig sikerülne oda bejutnia, az sem nyújtana kellemes érzést számára. Azokat a hajlamokat, melyek a megtéretlen ember szívét uralják, Krisztus erejével le kell győzni, még mielőtt az elesett ember számára a menny kapuja megnyílhatna, hogy örvendezhessen a tiszta, szent angyalok társaságának. Ha azonban az ember meghal a bűnnek és Krisztusban új életre ébred, akkor isteni szeretet tölti be a szívét és értelme megszentelődik. Iszik az öröm és ismeret kiapadhatatlan forrásából és az örök nap világossága sugározza be ösvényét, mert állandóan az Élet világossága van vele.

Pál igyekezett a korinthusi hittestvéreket meggyőzni afelől, hogy ő és a vele együttműködő prédikátorok is csak emberek, akiket azonban Isten bízott meg az igazság tanításával. Megbízta őket, hogy művében mindannyian együtt munkálkodjanak; munkájuk eredménye pedig szintén Istentől függ. A vitás kérdés, ami a különböző prédikátorok érdemei felől a gyülekezetben felmerült, nem Isten akarata, hanem annak következménye, hogy a megtéretlen szív tulajdonságai felülkerekedtek. "Mert mikor egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok; a másik meg: Én Apollósé, - nem testiek vagytok-é? Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött, de az Úr adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz; hanem a növekedést adó Isten." (1. Kor. 3, 4-7.)

Pál volt az első, aki Korinthusban az evangéliumot prédikálta; ő szervezte meg a gyülekezetet is. Ezt a munkát az Úr bízta rá. Isten utasítására később más munkások kerültek oda, akik Pál örökségébe léptek és helyét betöltötték. A magot öntözni kellett; ezt Apollós végezte. Ő lépett Pál munkájának nyomába, hogy oktasson és segítsen az elhintett mag fejlesztésében. Megnyerte az emberek szívét, azonban Isten adta a fejlődés lehetőségét. Nem emberi erő, hanem Isten ereje hozza létre a jellem átalakulását. Sem a magvetők, sem az cintőzők nem növeszthetik a magot. Csupán Isten veretése alatt munkálkodnak, mint Általa elrendelt eszközök, mint művének munkatársai. Az elért eredményért egyedül csak a Mestert illeti a tisztelet és dicséret.

Bár Isten szolgái nem kapnak egyenlő képességeket és adományokat, azonban mégis mindannyian az Ő munkásai. 186. oldal Mindenkinek a nagy Mestertől kell tanulnia és azután a tanultakat továbbadni. Isten minden egyes hírnökére más-más munkát bízott. Jóllehet adományaik különbözők, mégis valamennyi munkás a Szentlélek megszentelő erejének hatása alatt, egyetértésben kapcsolódjék össze. Ha majd ily módon hirdetik az üdvösség evangéliumát, akkor Isten ereje sokakat meggyőz és megtérésre késztet. Így az emberi közeg Krisztussal Istenben rejtőzik el és Krisztus lép előtérbe, mint a kiválasztott, aki "tízezrek közül is kitetszik."

"A plántáló pedig és az öntöző egyek; de mindenki a maga jutalmát veszi a maga munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok." (1. Kor. 3, 8. 9.) Az apostol itt a gyülekezetet a szántóföldhöz hasonlítja, amelyen földművesek dolgoznak; vagy a szőlőhegyhez, ahol a vincellérek gondozzák az Úr szőlőtőkéit. Épülethez is hasonlítja, melynek az Úr szent templomává kell növekednie. Isten a Mester, Ő jelölte ki mindenki munkáját. Mindenki az Ő felügyelete alatt dolgozzék és engedje, hogy Isten, munkásaiért, és munkásai által tevékenykedjék. Képességekkel és ügyességgel ruházza fel őket, és ha utasításaira figyelnek, eredménnyel koronázza fáradozásaikat.

Isten szolgái nyájasan és udvariasan munkálkodjanak együtt és "egymás iránt gyöngédek, tiszteletadásban egymást megelőzőek" legyenek. (Róma 12, 10.) Ne legyen közöttük barátságtalan bírálgatás, vagy mások munkájának lebecsülése; és pártokra oszlás sem. Mindenkinek teljesítenie kell külön feladatát, akire Isten üzenetet bízott; és mindenkinek megvan saját egyénisége, jellegzetessége is, amit mindenkivel szemben meg kell óvnia. Azonban egymással mindig egyetértésben munkálkodjanak. Isten munkatársainak a szolgálatban, alapjában véve, egységeseknek kell lenniük. Egyik se akarjon bíróként felülkerekedni; munkatársairól ne nyilatkozzék lekicsinylőleg, s ne bánjon velük alárendelt személyekként. Mindenki Isten vezetése alatt végezze a reá kiszabott munkát; emellett többi munkatársát tisztelje, szeresse és bátorítsa. Együttesen járuljanak hozzá a mű befejezéséhez.

Pál ezeket az alapelveket részletesen kifejti a korinthusi gyülekezethez intézett első levelében. "Krisztus szolgáira" mint "Isten titkainak sáfáraira" utal és munkájukról így szól: "Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik 187. oldal hívnek találtassék. Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek ítéltessem meg, vagy emberi ítéletnaptól, sőt magam sem ítélem meg magamat. Mert semmit sem tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva; aki ugyanis engem megítél, az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete." (l. Kor. 4, 1-5.)

Egyetlen embernek sincsen joga Isten szolgái felett ítélkezni. Az Úr az egyedüli bírája minden ember munkájának; Ő osztja ki mindenkinek megérdemelt jutalmát.

Az apostol ezután kerülgetés nélkül arra az összehasonlításra utal, amelyet tettek Apollós és az ő munkálkodása között: "Ezeket pedig atyámfiai, példában szabtam magamra és Apollósra, ti érettetek, hogy rajtunk tanuljátok meg, hogy annakfelette ami írva van, nem kell bölcselkedni, hogy senki se fuvalkodjék fel az egyikért a másik ellen. Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig így kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?" (1. Kor. 4, 6. 7.)

Pál világosan a közösség elé tárta azokat a veszélyeket és nehézségeket, amelyeket ő és munkatársai, szolgálatukban Krisztusért türelemmel elviseltek. Majd megjegyzi az apostol: "Mindezideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bántalmaztatunk is, bujdosunk is. Fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván; ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük. Ha gyaláztatunk, könyörgünk; szinte a világ szemétjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig. Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek. Mert ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által." (1. Kor. 4, 11-15.)

A Mester, saját követeiként küldi szét az evangélium munkásait; a hallgatók Őt szégyenítik meg, ha annyira ragaszkodnak kedvenc prédikátorukhoz és mellőzik a másik prédikátortárs tanításait. Az Úr segítséget küld gyermekeinek, de nem mindig úgy, ahogy ők szeretnék, hanem szükségletükhöz mérten; ugyanis az emberek rövidlátók és nem mindig tudják megítélni, hogy mi válik javukra. Egyetlen prédikátor ritkán rendelkezik 188. oldal mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek szükségesek a gyülekezet tökéletesítésére és mindarra, amit a keresztény vallás megkíván. Isten tehát gyakran küld újabb prédikátorokat is, akiknek mindegyike bír néhány olyan jó tulajdonsággal, amelyet a többiek nélkülöztek.

A gyülekezet fogadja Istennek ezen szolgáit olyan hálásan, mintha a Mestert fogadná. Arra kell törekednie, hogy a tanításból annyi jót merítsen, amennyit mindegyik nyújtani képes az Isten Igéjéből. Az Isten szolgái által nyújtott igazságokat fogadja mindig alázatosan, szerényen és értékelje kellőképpen; viszont ne bálványozzon egyetlen prédikátort sem.

Krisztus kegyelme folytán, Isten prédikátorai: a világosság és áldás hírnökei. Ha komoly és állandó imaélet által a Szentlélek adományát elnyerik; ha az egyetlen vágytól égve lelkek megmentésére vonulnak ki; ha izzó buzgalommal hirdetik a kereszt dicsőségét: úgy meglátják majd munkájuk gyümölcsét. Ha ellenállnak a kísértésnek, hogy emberileg bölcselkedjenek vagy önmagukat magasztalják, akkor olyan munkát végeznek, amely Sátán támadásaival szemben szilárdan megáll. Akkor sok lélek tér meg a sötétségből a világosságra és számos gyülekezet fog alakulni. Az emberek pedig nem emberekhez fognak vonzódni, hanem Krisztushoz térnek meg. A saját "Én" háttérbe szorul majd és csupán Jézus, a golgota Férfia válik láthatóvá.

Akik ma Krisztusért munkálkodnak, ugyanolyan rendkívüli előnyök birtokában lehetnek, mint azok, akik az apostoli korszakban hirdették az evangéliumot. Isten kész ma is szolgáinak erőt adni, miként egykor megáldotta Pált, Apollóst, Silást, Timótheust, Pétert, Jakabot és Jánost.

Az apostolok korában is volt néhány tévútra vezetett lélek; hangoztatták ugyan, hogy hisznek Jézusban, de nem voltak hajlandók követei iránt tisztelettel viseltetni. Azt állították, hogy nem követnek emberi tanítót, mert közvetlen Krisztustól - az evangélium hírnökeinek segítsége nélkül - nyernek oktatást. Teljesen függetleneknek érezték magukat és nem voltak hajlandók a gyülekezet szavának engedelmeskedni. Az ilyen emberek abban a nagy veszélyben forognak, hogy könnyen elbukhatnak.

189. oldal Isten a különféle adományokkal rendelkező embereket - mint általa elrendelt segítőket - azért helyezte a gyülekezetbe, hogy együttes tanácskozással tegyenek eleget a Lélek kívánságainak. Az olyan ember, aki állandóan csak a saját akaratát akarja keresztülvinni és nem hajlandó másokkal, akik Isten művében gazdag tapasztalatokat szereztek, együttműködni, önbizalmától elvakultan képtelen lesz a tévelygést az igazságtól megkülönböztetni. Az ilyen embereket nem tanácsos a gyülekezetben vezető tisztségre megválasztani, mivel ezek, a testvérek ítéletét mellőzve, csupán saját akaratukat vinnék keresztül és saját terveik szerint járnának el. Könnyű azután az ellenségnek az ilyen emberek által tevékenykedni. Ezek, annak ellenére, hogy minden lépésnél tanácsra szorulnak, Krisztustól pedig nem tanultak szelídlelkűséget és alázatosságot, mégis saját erejükből lelkek vezetésére vállalkoznak.

Hangulatok egymagukban nem bizonyulnak biztos vezetőknek a kötelességteljesítésben. Az ellenség gyakran ringatja az embereket abban a hitben, hogy Isten vezetése alatt állanak, holott a valóságban pusztán emberi érzéseket követnek. Ellenben, ha éberen figyelünk és tanácskozunk hittestvéreinkkel, az Úr közli velünk akaratát, mivel nekünk szól ígérete: "Igazságban járatja az alázatosokat, és az ő útjára tanítja meg az alázatosakat." (Zsolt. 25, 9.)

Az első keresztény gyülekezetekben néhány olyan ember is akadt, aki sem Pált, sem Apollóst nem akarta elismerni. Ezek azt állították, hogy Péter a vezetőjük, mert ő a Mesterrel járt és Vele bizalmas barátságban élt, ellenben Pál üldözte a hívőket. Nézeteiket, érzéseiket előítéletük irányította; nem is nyilvánítottak életükben bensőséges nagylelkűséget, gyöngéd szeretetet, ami pedig bizonyítéka annak, hogy Krisztus uralja a szívet.

Ez a pártszellem súlyos következményekkel fenyegette a keresztény gyülekezetet. Pál tehát utasítást kapott az Úrtól, hogy komoly figyelmeztetést intézzen hozzájuk és ünnepélyesen tiltakozzék ez ellen. Akik azt mondták: "Én Pálé vagyok... én meg Apollósé... én meg Kéfásé... én meg Krisztusé" ezektől azt kérdezte az apostol: "Vajon részekre osztatott-é Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-é meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-é meg?" Majd kérte őket: "Azért senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. Akár Pál, akár 190. oldal Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené." (1. Kor. 1, 12. 13; 3, 21-23.)

Pál és Apollós között teljes volt az egyetértés. Apollós a korinthusi gyülekezet pártoskodása és egyenetlenkedése miatt csalódást és nagy szomorúságot érzett. Nem akart abból hasznot húzni, hogy előnyben részesítették és erre nem is bátorította őket, hanem gyorsan eltávozott a viszálykodó gyülekezetből. Amikor Pál később felkérte, hogy látogassa meg ismét Korinthust, egyenesen visszautasította. Csak hosszú idő múltán vette fel velük újra a kapcsolatot, amikor a gyülekezet már sokkal magasabb lelki színvonalra emelkedett.