A pogányok közötti munka

Meghallgatom

24. / Korinthus

Letöltöm

a hanganyagot

(Az apostolok cselekedetei 18,1-18)

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

164 165 166 167 168 169 170 171

164. oldal Korinthus az őskeresztény korszak első századában nemcsak Görögországnak, de az akkori világnak egyik vezető városa volt. Utcáin vegyes tömeg tolongott: görögök, zsidók és rómaiak, más országbeli utazókkal együtt; ezek lázasan törtettek üzleteik vagy élvezeteik után. Ezt a nagy kereskedelmi gócpontot a római birodalom minden részéből könnyen elérhették; fontos központ volt, ahol Isten és igazsága emlékműveit kellett megalapozni.

Korinthusban sok zsidó is letelepedett; ezek között volt Akvilla és Priscilla, akik később Krisztus komoly munkatársaiként tűntek ki. Miután Pál mindkettőjük jellemét kiismerte, "hozzájuk csatlakozék".

Pál mindjárt munkája kezdetén, mindenütt az előretörés komoly akadályait vette észre e nagy forgalmú központban. Majdnem az egész város a bálványimádásnak hódolt. Kedvenc istennőjük volt: Vénusz, kinek tiszteletéhez sok erkölcstelen szokás és ceremónia kapcsolódott. A korinthusiak durva erkölcstelensége még a pogányok között is feltűnt. Gondolkozásuk és észjárásuk semmi másra sem terjedt ki, mint pillanatnyi élvezeteikre és szórakozásaikra.

Mikor az apostol Korinthusban prédikálta az evangéliumot, egészen más módszene tért át, mint amelyet athéni működése alatt követett. Ott megkísérelte a hallgatók jelleméhez való alkalmazkodást: logikára logikával, tudományra tudománnyal és filozófiára filozófiával válaszolt. Azonban, amikor az eltöltött időre visszagondolt, rájött, hogy Athénben milyen kevés eredményt ért el munkájával. Elhatározta tehát, hogy Korinthusban egészen más munkatervet követ majd tanításainál, mellyel a felületesek és közönyösek figyelmét igyekszik lekötni. Eltökélte, hogy minden tudományos érvelést és következtetést kerülni fog; a korinthusiak között nem akar másról beszélni, mint Jézusról. "Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről." Úgy hirdette az Igét, hogy "az én beszédem és az én prédikálásom 165. oldal nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában." (1. Kor. 2, 2. 4.)

Jézust, akit Pál Korinthusban a görögöknek mint Krisztust akart hirdetni, alacsony származású zsidóként mutatta be, aki az istentelenségéről hírhedt városban nevelkedett. Saját népe elvetette és végül közönséges bűnösként keresztre feszítette. A görögök tanították, hogy az emberiséget magasabb fokra kell emelni, azonban úgy vélték, hogy a bölcselet és a tudományok tanulmányozása az igazi emelkedés és dicsőség egyedüli módja. Lehetséges-e Pálnak meggyőzni őket, hogy ezen egyszerű zsidó hatalmába vetett hit, minden tehetségüket és hajlamukat fejleszteni és nemesbíteni képes?

Kortársaink közül sokan a golgotai keresztet szent emlékezésekkel veszik körül. Megszentelt gondolatok kapcsolják össze őket a keresztre feszítés eseményeivel. Pál idejében azonban undorral és borzalommal tekintettek az emberek a keresztre. Az emberiség Üdvözítőjének hirdetni valakit, aki kereszthalált szenvedett, természetszerűen csak gúnyt és ellentmondást válthatott ki.

Pál igen jól tudta, hogyan fogadják majd üzenetét Korinthusban akár a zsidók, akár a görögök. "Mi pedig" - vallotta be Pál - "Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot". (1. Kor. 1, 23.) Zsidó hallgatói között voltak sokan, akik az üzeneten, melyet hirdetni óhajtott, bosszankodnak majd. A görögök véleménye szerint pedig szavai értelmetlen bolondságot jelentenek; így elvárhatta, hogy minden kísérletnél, amellyel kimutatná, hogy a kereszttől függ, azzal kapcsolatos, az emberiség nemesbedése és üdvössége, gyengeelméjű bolondnak tartanák.

Pál részére azonban a kereszt az egyetlent és mindent jelentette. Amióta a keresztre feszített Názáreti üldözőjéből hű követőjévé vált, pályájának Isten tűzött ki célt; azóta soha sem szűnt meg dicsekedni a kereszttel... Abban az időben nyilvánult meg előtte Isten végtelen szeretete, ahogy Krisztus halálában megvalósult. Élete ezáltal csodálatos változáson ment át, mely minden tervét és szándékát a mennyeivel hangolta össze. Ez órától kezdve új emberré lett Krisztusban. Saját tapasztalatából tudta, hogy a bűnös, mihelyt megismeri az Atya szeretetét, ahogy az Fia odaadásában megnyilvánult és átadja magát az 166. oldal isteni befolyásnak, szívében olyan változást él át, hogy ezentúl számára Krisztus minden mindenben.

Megtérése napjától Pált egyetlen sóvárgó vágy lelkesítette: embertársainak segítségére akart lenni, hogy a Názáreti Jézusban felismerjék az élő Isten Fiát, akinek hatalma van életüket átalakítani és megmenteni. Élctét maradéktalanul annak az egyetlen célnak szentelte, hogy a Megfeszített szeretetét és hatalmát szemléltesse. Nemes, részvétteljes szíve minden társadalmi osztályért dobogott. Magáról mondotta: "Én mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok." (Róma 1, 14.) A dicsőség Ura iránti szeretete volt magatartásának alapja és cselekedeteinek rugója. Ha buzgósága valaha alábbhagyott, elegendő volt egy pillantást vetnie a keresztre és az ott megnyilatkozott szeretetre, hogy újból felövezze lelke erejét és továbbhaladjon az önmegtagadás útján.

Íme, lássuk az apostolt, amint a korinthusi zsinagógában prédikál; Mózestől és a prófétáktól veszi bizonyítékait; hallgatóit lélekben elvezeti egészen a megígért Messiás megjelenéséig. Halljuk, amint felvilágosítást ad a Megváltó munkájáról, mint az emberiség főpapjáról, akinek az volt a feladata, hogy élete feláldozásával a bűnért egyszer s mindenkorra engesztelést hozzon, azután pedig átvegye tisztségét a mennyei Szentélyben. Pál igyekezett hallgatóival megértetni, hogy a sóvárogva várt Messiás már eljött és hogy halála az összes áldozati szertartás beteljesülését jelenti. A mennyei Szentélyben végzett szolgálatában meg kell látnunk a lényeget, mely visszaveti árnyékát a múltba és érthetővé teszi a zsidó papság szolgálatát.

Pál "bizonyságot tőn a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus". Kimutatta az Ótestamentum alapján, hogy a próféciák és a zsidók várakozása szerint a Messiásnak Ábrahámtól és Dávidtól kellett származnia. Majd bebizonyította, hogy Jézus, Ábrahám pátriárkától és a királyi dalnoktól származott. Azután felolvasta a próféták bizonyságait a megígért Messiás jellemére és működésére vonatkozólag, valamint fogadtatását és az iránta tanúsított bánásmódot itt a földön. Azután pedig kimutatta, hogy ezek a jövendölések mind beteljesedtek Jézus életében, működésében és halálában.

167. oldal Pál bebizonyította továbbá, hogy Krisztus azért jött, hogy elsősorban annak a népnek kínálja fel az üdvöt, amely várta a Messiás jövetelét, mint reménye beteljesedését és nemzeti léte értelmének koronáját. Ez a nép azonban, melynek életet akart adni, elvetette Őt és más vezetőt választott; vezetőt, kinek uralma a halált és végromlást jelentette. Igyekezett hallgatóival megértetni, hogy egyedül a bűnbánat mentheti meg a zsidó népet fenyegető végzetétől. Rámutatott azon íráshelyek felőli tudatlanságukra, amelyek teljes megértésével annyira büszkélkedtek. Megfeddte világias gondolkozásukat, valamint rang-, cím és pompaszeretetüket, úgyszintén mérhetetlen önzésüket.

A Lélek erejével mondotta el azután Pál saját csodálatos megtérésének történetét; beszélt az ótestamentomi Írásokba vetett bizalmáról, melyek jövendölései a Názáreti Jézusban oly tökéletesen teljesedtek be. Ünnepélyes komolysággal beszélt; hallgatóinak fel kellett ismerni, hogy teljes szívéből szereti a megfeszített és feltámadott Krisztust. Látták, hogy gondolatainak központja: Krisztus, s hogy élete teljesen felolvad Ura életében. Szavai olyan mély hatást keltettek, hogy csak azok szívét nem érintették, kikben a legelkeseredettebb gyűlölet élt Krisztus vallása iránt.

Mindezek ellenére a korinthusi zsidók elzárkóztak az apostol világos bizonyítékai elől és vonakodtak továbbra is meghallgatni őt. Ugyanaz a lélek ébresztett most bennük haragot és gyűlöletet iránta, aki előbb már Krisztus megtagadására késztette őket. Ha Isten különös úton-módon meg nem védelmezi Pált, hogy folytathassa munkáját és hirdethesse az evangéliumot a pogányoknak, biztosan véget vetettek volna életének.

"Mikor pedig azok ellenszegülének és káromlásokat szólónak, ruháit megrázva, monda nékik: Véretek fejetekre; én tiszta vagyok: mostantól fogva a pogányokhoz megyek. És általmenvén onnét, méne egy Justus nevű, istenfélő ember házához, kinek háza szomszédos vala a zsinagógával".

Időközben Silás és Timótheus is megérkeztek Maczedóniából, hogy segítségére legyenek Pálnak; és ezután együtt munkálkodtak a pogányok között. Ezeknek is, miként a zsidóknak, Pál és munkatársai hirdették Krisztust, az elbukott emberiség Üdvözítőjét. A kereszt hírnökei kerültek minden bonyolult és hosszadalmas érvelést, s inkább a Világteremtő és a mindenség Uralkodójának tulajdonságairól prédikáltak. Szívük izzott Isten 168. oldal és Fia iránti szeretettől. Felszólították a pogányokat, hogy tekintsenek fel arra a mérhetetlen nagy áldozatra, melyet Isten hozott az emberiségért. Tudták, hogy akik sokáig tapogatóztak a pogányság sötétségében, azok vonzódni fognak az Üdvözítőhöz, mihelyt észreveszik a golgotai keresztről áradó világosságot. "És én, ha felemeltetem e földről" - mondotta az Üdvözítő - "mindeneket magamhoz vonzok". (Ján. 12, 32.)

Az evangélium korinthusi munkásai felismerték azokat a borzalmas veszélyeket, melyek azokat a lelkeket fenyegették, akikért fáradoztak. Miközben hirdették a Jézusban való igazságot, tudatában voltak a rájuk háruló felelősségnek. Üzenetük egyszerű és világos, de határozott volt: "Élet illata az életre, vagy a halálnak a halálra". És nemcsak szavaikban, hanem mindennapi életükben is az evangélium nyilvánult meg. Angyalok munkálkodtak együtt velük; Isten kegyelme és ereje mutatkozott meg sokak megtérésében. "Krispus pedig, a zsinagógának feje, hűn az Úrban egész házanépével egyben; a Korinthusbeliek közül is sokan hallván, hisznek vala és megkeresztelkedének vala."

Az a gyűlölet, amellyel a zsidók az apostolokra tekintettek, most még fokozódott. Krispus megtérése és megkeresztelkedése sem járult hozzá, hogy ezen konok ellenszegülőket meggyőzze, hanem arra szolgált, hogy őket még jobban elkeserítse. Miután nem voltak bizonyítékaik Pál prédikációinak cáfolására, csaláshoz és gonosz támadásokhoz folyamodtak. Káromolták az evangéliumot és Jézus nevét. Vak gyűlöletükben semmilyen kifejezés sem volt túl erős és semmilyen támadás sem volt elég aljas, hogy fel ne használták volna. Azt ugyan nem tudták letagadni, hogy Krisztus csodákat művelt, de azt nyíltan állították, hogy a Sátán ereje által vitte véghez. Hangoztatták azt is, hogy Pál, csodáit szintén így művelte.

Annak ellenére, hogy Pál bizonyos eredményt ért el Korinthusban, mégis az istentelenség olyan mértékű megnyilvánulása, aminőt itt látott és hallott ebben a romlott városban, majdnem teljesen elcsüggesztette. A pogányok között tapasztalt erkölcsi romlottság és a zsidók részéről elszenvedett megvetés és bántalom nagy lelki gyötrelmeket okozott neki. Ha azokra az emberekre tekintett, akiket ott látott, kételkedett abban, vajon bölcs dolog lenne-e Korinthusban gyülekezetet szervezni.

169. oldal Amikor már azt tervezte, hogy a várost felcseréli más, megfelelőbb területtel és komolyan igyekezett kötelességét felismerni, az Úr megjelent neki látásban és így szólt hozzá: "Ne fél, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy neked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban". Pál tehát parancsnak tekintette, hogy Korinthusban maradjon és egyszersmind biztosítékul arra nézve, hogy az Úr gondoskodik az elvetett mag fejlődéséről is. Ezáltal megerősödött, felbátorodott, és újult buzgalommal, kitartással folytatta munkáját.

Miután sokan voltak olyanok, akik az apostol nyilvános tanításait nem hallgathatták és mivel Pál működését nem csupán előadásaira alapozta, sok időt és munkát fordított arra is, hogy házról házra járva tevékenykedjen. Alkalmakat keresett tehát a bizalmas családi körökben való beszélgetésekre is. Meglátogatta a betegeket és gyászolókat; vigasztalta a csüggedteket és felsegítette az elnyomottakat. Minden szavával és cselekedetével Jézus nevét dicsőítette. Így munkálkodott "erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt". (1. Kor. 2, 3.) Attól félt, hogy tanításai inkább emberi, mint isteni jelleget viselhetnek.

"Amiről azonban mi szólunk, bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét; hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség urát; hanem amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és emberek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által; mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke."

"Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk; ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván." (1. Kor. 2, 6-l3.)

170. oldal Pál felismerte, hogy alkalmasságának, tehetségének alapja nem benne rejlik, hanem a Szentlélek jelenlétében, akinek kegyelmi befolyása szívét áthatotta és minden gondolatát alárendelte Krisztusnak. Önmagáról beszélt, amikor mondotta: "Mindenkor testünkben hordozzuk az. Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is láthatóvá legyen a mi testünkben." (2. Kor. 4, 10.) Krisztus mindenkor központja volt az apostol tanításainak. "Élek pedig többé nem én" - jegyezte meg -, "hanem él bennem a Krisztus." (Gal. 2, 20.) Az "Én" elrejtőzött; Krisztust ellenben kinyilatkoztatta és felmagasztalta.

Pál kiváló szónok volt. Megtérése előtt gyakran igyekezett hallgatóit meggyőzni magasan szárnyaló szónoklatai által. Most azonban mindezt háttérbe szorította. Ahelyett, hogy költői nyelvezettel rajongó ábrándozásba merült volna, amely hat ugyan az érzékekre és erősíti a képzelőerőt, de nem hat ki a mindennapi életre, Pál igyekezete inkább odairányult, hogy az életfontosságú igazságokat egyszerű szavakkal hallgatósága szívébe vésse. Az igazság kápráztató szemléltetése előidézhet ugyan érzelgősséget; az ily módon hirdetett igazság azonban nem az a táplálék, amelyre a hívőnek a mindennapi élet küzdelmeiben szüksége van és erősítésére szolgál. A jelen kísértéseivel küzdő lélek pillanatnyi szükségletén csak a kereszténység alapelveinek józan, értelmes és gyakorlati tanításával, magyarázatával segíthetünk.

Korinthusban az apostol tanítása eredményes volt. Sokan abbahagyták a bálványimádást, hogy az élő Istennek szolgáljanak; s egy nagy gyülekezet sereglett Krisztus zászlaja alá. Sőt a legmélyebbre süllyedt pogányok közül is néhányan megmenekültek; emlékművei lettek Isten kegyelmének, Krisztus vére erejének, mely a bűntől megtisztít.

Az apostol Krisztusról szóló prédikációinak növekvő eredménye a hitetlen zsidókat még határozottabb ellenállásra ragadta. "Rátámadának a zsidók egyakarattal Pálra és vivék őt a törvényszék elébe", Gallióhoz, aki ez idő tájt Akhája "tiszttartója", azaz alkonzulja, helytartója volt. Abban reménykedtek, hogy a hatóság, a régebbi esetekhez hasonlóan, melléjük áll; hangosan, dühös szavakkal vádolták hát az apostolt "mondván: Ez a törvény ellen való istentiszteletre csábítja az embereket".

171. oldal A zsidó vallás a római hatalom védelme alatt állott. Pál vádlói azt hitték, ha megvádolhatnák, hogy vallásuk törvényeit hágta át, akkor esetleg kiszolgáltatják nekik kihallgatásra és ítélethozatalra. Ebben az esetben azt remélték, hogy kivégezhetik. Gallio azonban becsületes ember volt, aki nem szándékozott a féltékeny, cselszövő zsidók eszközévé válni. Képmutatásuktól és önigazult magatartásuktól megundorodva, vádjukat nem is akarta meghallgatni. Amikor Pál védekezni akart, Gallio figyelmeztette hogy erre nincsen szüksége. Azután a bosszankodó vádlókhoz fordulva, így szólt: "Ha valóban valami bosszútételről, vagy gonosz cselekedetről volna szó, zsidók, igazság szerint meghallgatnálak benneteket; de ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok; mert én ezekben bíró nem akarok lenni. És elűzé őket a törvényszék elől."

Mind a zsidók, mind a keresztények feszült várakozással tekintettek Gallio határozata elé; azonban az ügynek ily gyors elutasítása, mint amelynek semmi köze sincsen a közérdekhez, a megzavarodott és felbőszült zsidóknak jelt adott a visszavonulásra. A tiszttartó határozott fellépése felvilágosította a lármázó csőcseléket is, amely eddig a zsidók pártját fogta. Csak most először, Pál európai működése óta, állott melléje. A tiszttartó szeme láttára és közbelépése nélkül megrohanták az apostol főbb vádlóit. "A görögök pedig mindnyájan Sosthenest, a zsinagóga fejét megragadván, verik vala a törvényszék előtt, de Gallio velők semmit sem gondola." Így aratott a keresztyénség jelentős győzelmet.

"Pál pedig még több napig ottmarada". Ha arra kényszerült volna, hogy ebben az időpontban elhagyja Korinthust, ez Jézus követőit veszélyes helyzetbe sodorta volna. Ebben az esetben a zsidók igyekeztek volna elért előnyeiket minden tekintetben kihasználni, hogy megsemmisítsék a kereszténységet ezen a területen.