A pogányok közötti munka

Meghallgatom

20. / A felmagasztalt kereszt

Letöltöm

a hanganyagot

(Az apostolok cselekedetei 15,36-41. 16,1-6)

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

136 137 138 139 140 141 142

136. oldal Miután Pál hosszabb időt töltött már Antiókhiában az Ige szolgálatában, javasolta munkatársának, hogy újabb misszióútra induljanak. "Visszatérve most" - így szólt Barnabáshoz - "látogassuk meg a mi atyánkfiait minden városban, melyben hirdettük az Úrnak igéjét, hogyan vannak."

Pál és Barnabás szívükön viselték mindazok jólétét, akik munkálkodásuk következtében nemrég fogadták el az evangéliumi igazságot; vágyakoztak tehát viszontlátni őket. Pál mindvégig megtartotta a résztvevő gondoskodás jó vonását. Még akkor is, ha előbbi munkahelyeitől távoli misszióterületeken tartózkodott, állandóan szívén hordozta őket, hogy hűségesek maradjanak továbbra is, "istenfélelemben vivén véghez megszentelődésüket." (2. Kor. 7, 1.) Igyekezett állandóan segítségükre lenni, hogy önálló és folytonosan fejlődő keresztények legyenek, kik a hitben megerősödve és buzgóságtól égve, egész szívvel szentelik életüket Istennek és országa fellendítésének.

Barnabás kész volt Pállal útra kelni, azonban azt kívánta, hogy vigyék magukkal Márkot is, aki újból elhatározta, hogy életét az Úr szolgálatára szenteli. Pál ez ellen tiltakozott. "Azt tartá méltónak, hogy ne vegyék maguk mellé azt", aki első misszióútjukon, a szükségben elhagyta őket. Nem volt hajlandó elnézni Márk gyöngeségét, aki a reá váró otthoni biztonság és kényelem kedvéért munkáját otthagyta. Hangsúlyozta, hogy olyan ember, akinek kevés a kitartása, alkalmatlan olyan munkára, amely türelmet, önmegtagadást, bátorságot, odaadást, hitet, áldozatkészséget, sőt szükség esetén még az életet is igényli. Pál és Barnabás itt olyan éles ellentétbe kerültek egymással, hogy szétváltak. Barnabás, meggyőződéséhez híven, Márkot vette maga mellé és "elhajózék Cziprusba; Pál pedig Silást választva maga mellé, elméne, az Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól."

Pál és Silás keresztülutaztak Szírián és Czilicián, ahol erősítették a gyülekezeteket és végül Derbébe, majd Listrába érkeztek. Listrában kövezték meg múltkor Pált; és mégis újból láthatjuk őt az előbbi veszély színhelyén. Vágyakozott 137. oldal megtudni, hogy azok, akik munkálkodása következtében fogadták el az evangéliumot, miként állták meg a próbák iskoláját. Nem csalódott, mert úgy tapasztalta, hogy a listrai hívők a heves ellenállás dacára is kitartottak.

Itt találkozott Pál újból Timótheussal, aki tanúja volt a Listrában tett első látogatása alkalmával átélt szenvedéseinek. Az a benyomás, amelyet Timótheus akkor szerzett, idővel elmélyült, úgyhogy ő is kötelességének érezte, hogy életét teljesen Isten szolgálatának szentelje. Szívében összekapcsolódott Pállal és arra vágyott, hogy segítségül legyen az apostolok munkájában, mihelyt arra alkalom kínálkozik.

Pál munkatársa: Silás, kipróbált és a jövendőmondás lelkével megáldott munkás volt ugyan, de a tennivalók annyira felszaporodtak, hogy szükségesnek mutatkozott több munkás előkészítése a szolgálatra. Pál felismerte Timótheusban azt a férfit, aki szent tisztségnek tekinti a prédikátori hivatást és a szenvedésektől, sőt üldözésektől sem riad vissza; ezenkívül mindig kész volt a kioktatást is elfogadni. Mindezek ellenére, az apostol mégsem merte Timótheus, a tapasztalatlan ifjú kiképzésének felelősségét magára vállalni addig, míg jelleméről és előéletéről teljes bizonyosságot nem szerzett. Timótheus atyja görög, anyja zsidó származású volt. Kicsi korától kezdve tanítást nyert a Szentírásból. Szülei házában mélységes és józan vallásos élet folyt. Anyjának és nagyanyjának az élő Isten Igéjébe vetett hite mindig arra intette, hogy mily nagy boldogság Isten akaratát teljesíteni. Isten Igéje volt a zsinórmérték, amely szerint Timótheust ez a két istenfélő nő nevelte. A tőlük nyert tanítások hatása és ereje őrizte meg Timótheust, hogy beszéde és jelleme őszinte és tiszta maradt; sőt a környező gonosz befolyások sem szennyezték be. Így munkálkodott együtt otthon a család Istennel, hogy előkészítsék őt felelősségteljes tisztségeinek betöltésére.

Pál látta, hogy Timótheus kitartó és őszinte. Társául választotta tehát munkájához utazásai alatt. Akik Timótheust gyermekkorában oktatták, abban a jutalomban részesülhettek, hogy a gondosan nevelt gyermeket a nagy apostollal bensőséges, szoros kapcsolatban láthatták. Timótheus ifjú volt még, amikor Isten tanítónak választotta; s éppen a korai kiképzés következtében életelvei olyan szilárdak voltak, hogy bátran betölthette helyét 138. oldal az apostol mellett. És noha fiatal volt még, de a reábízott felelősségeket keresztényi alázattal viselte.

Pál óvatosságból ajánlotta Timótheusnak a körülmetélkedést. Nem mintha Isten kívánná ezt, hanem hogy elhárítsák az utolsó akadályt is, ami a zsidókat visszatarthatná attól hogy Timótheus prédikátori tisztségét elismerjék. Az apostolt sokoldalú tevékenysége arra kényszerítene, hogy városról városra és különböző országokba utazzon, és így sokszor a zsinagógákban és egyéb gyülekezési helyeken prédikálta Krisztust. Ha azután kiderülne, hogy egyik munkatársa körülmetéletlen, munkáját a zsidók előítélete és vakbuzgósága nagyon akadályozhatná. Az apostol mindenütt határozott ellenállást, vagy heves üldözést várhatott. Ő azonban mind zsidó testvéreit, mind a pogányokat az evangélium ismeretére akarta eljuttatni, és így igyekezett, amennyiben hitével összeegyeztethette, hogy az ellenállás minden ürügyét eloszlassa. Noha iparkodott a zsidós előítéletnek élét venni, mégis hitte és tanította, hogy a körülmetélkedés mit sem jelent, ellenben Krisztus evangéliuma: minden.

Pál szerette Timótheust, mint "igaz fiamat a hitben." (1. Tim. 1, 2.) A nagy apostol gyakran vizsgáztatta fiatalabb kísérőjét, amennyiben bibliai pontokra vonatkozó kérdéseket tett fel neki; és miközben helységről helységre utaztak, gondosan kioktatta, hogyan végezhet eredményes munkát. Pál és Silás mindig azon fáradoztak a Timótheussal való érintkezésükben, hogy lelkében az evangélista munkájának szent és komoly hivatásáról már életre keltett benyomásokat mindjobban elmélyítsék.

Timótheus viszont állandóan tanácsért és tanításért fordult Pálhoz. Nem engedte, hogy pillanatnyi benyomásai vezessék, hanem higgadtan és nyugodt megfontoltsággal cselekedett. Minden lépésénél feltette e kérdést: Vajon Isten útja-e ez? A Szentlélek munkálkodhatott benne és építhette szent templommá, amelyben Isten lakozik.

Ha a Biblia tanításait megvalósítjuk a mindennapi életben, akkor annak mély és maradandó hatása jellemünkben megnyilvánul. Timótheus ezeket a tanokat megtanulta és gyakorolta is. Nem volt ugyan rendkívüli, fényes tehetség; de munkája értékes volt, mert képességeit a Mester szolgálatára szentelte. Hitbeli tapasztalatainak mélységével tűnt ki hittestvérei közül és ez biztosított befolyást számára. Akik lelkekért munkálkodnak, 139. oldal szükséges, hogy Istennek mélyebb, teljesebb és világosabb ismeretére jussanak. Ezt csupán közönséges erőfeszítésekkel elérni nem lehet. Minden erejüket a Mester szolgálatába kell állítaniuk. Hivatásuk magasztos és szent; és ha jutalmul lelkeket nyernek, Istenhez kell ragaszkodniuk és naponként kell erőt nyerniük az áldások forrásából. "Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon, várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenését; aki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt." (Titus 2, 11-14.)

Mielőtt Pál és társai új területekre indultak volna, meglátogatták azokat a gyülekezeteket, amelyeket Pisadiában és annak környékén alapítottak. "És amint általmentek a városokon, meghagyák nekik, hogy tartsák meg a rendeléseket, melyeket végeztek a Jeruzsálemben lévő apostolok és vének. A gyülekezetek azért erősödének a hitben, és gyarapodának számban naponként."

Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: "nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába". (Fal. 2, 16.) Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, hogy még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha kötelességét nem teljesítené és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, hogy a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az Élet Igéjét hirdethessék. Tudta, hogy "szabályra új szabály, parancsra új parancs" következik; itt egy kicsi, ott egy kicsi. (Ésa. 28, 10; Elberf. ford.) Így kell kioktatni őket az Úr művében való tevékenykedésre.

Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben "kiábrázolni a Krisztust". A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni 140. oldal jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése - amikor elragadtatott a harmadik mennybe -, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte azokat, akik elfogadták Krisztust, "hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette..., mint csillagok e világon", akik "az életnek beszédét tárják eléjük." (Fil. 2, 15. 16.)

Istennek minden őszinte szolgája súlyos felelősséget hord a gondjaira bízott hívők lelki fejlődéséért és minden vágya, hogy Isten munkatársai legyenek. Felismeri, hogy a gyülekezet fejlődése jórészt az Istentől rábízott munka lelkiismeretes elvégzésétől függ. Arra gondol, hogy minden új tag újabb eszköz a megváltás tervének megvalósítására; ezért komolyan és fáradhatatlanul igyekszik a hívőkben vágyat ébreszteni, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus számára.

Miután Pál és Silás meglátogatták a Pisidiában és annak közeli határain fekvő gyülekezeteket, Timótheussal együtt keresztülhaladtak "Frigia és Galácia tartományán", ahol nagy erővel hirdették az üdv örömhírét. Galata lakói bálványimádók voltak, de amikor hallották az apostolok prédikációit, örömmel elfogadták az üzenetet, mely szabadulást ígért a bűn rabságából. Pál és munkatársai a hit általi megigazulást hirdették nekik, melyet Krisztus engesztelő halála szerzett. Úgy szemléltették Krisztust, mint aki látta a bukott emberiség tehetetlen állapotát és lejött a földre, hogy mindenkit megváltson; amennyiben Isten törvénye iránti engedelmes életet élt és büntetésüket engedetlenségük miatt Magára vette. Ezután a kereszt fényében sokak lelkében felderengett az Atya szeretetének nagysága, akik előbb az igaz Istenről mit sem tudtak.

Ily módon tanították a galatabelieknek az igazság alaptételeit Istenről, az Atyáról és "a mi Urunk Jézus Krisztusról, aki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint." Hallás által jutottak hitre, vették Isten Lelkét és lettek "Isten fiai a Krisztus Jézusban való hit által." (Gal. 1, 4; 3, 2, 26.)

Pál olyan életmódot folytatott Galáciában, hogy később elmondhatta: "Legyetek olyanok, mint én... kérlek titeket." (Gal. 4, 12.) Ajkait az oltárról származó égő tűz érintette. Emellett 141. oldal képes volt minden testi gyengeséget leküzdeni és Jézust úgy mutatta be, mint a bűnös egyedüli reménységét. Aki hallotta őt, tudta, hogy Jézussal volt együtt. A magasságból származó erővel felövezve, lelki dolgokat lelkileg ítélt meg, és Sátán erődítményeit lerontotta. Szívek törtek meg, ha vázolta Isten szeretetét, ahogyan egyszülött Fiának feláldozása által megnyilvánult. Többeket késztetett erre a kérdésre: mit is kell tennem, hogy üdvözüljek?

Az evangélium hirdetésének ez a módja jellemezte az apostol munkáját a pogányok között töltött ideje alatt. Állandóan a golgotai keresztet tárta eléjük. Későbbi élményei folyamán elmondhatta: "Mert nem magunkat prédikáljuk; hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat a Jézusért. Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett." (2. Kor. 4, 5. 6.)

Isten ama szolgái, kik a kereszténység első szakában az elbukott világnak az üdvösség örömhírét hirdették, nem engedték meg, hogy a megfeszített Krisztusról szóló beszédüket az önfelmagasztalásnak csak egyetlen gondolata is elhomályosítsa. Nem kívántak sem hatalmat, sem elsőbbséget. Önmagukat elrejtve az Üdvözítőben, dicsőítették a megváltás nagy tervét és Krisztus életét; e terv Kezdeményezőjét és Befejezőjét. Krisztus, aki "tegnap, ma és mindörökké ugyanaz" volt tanaik súlypontja.

Ha napjainkban Isten Igéjének tanítói jobban felmagasztalnák Krisztus keresztjét, munkájuk sokkal eredményesebb volna. Ha a bűnösöket rávezethetnők, hogy vágyakozó tekintettel nézzenek fel a keresztre; ha csak egyszer megláthatnák a megfeszített Krisztust, akkor felismernék az isteni irgalom mélységét és a bűnnek szörnyű terhét.

Krisztus halála: Isten nagy szeretetének bizonyítéka, Üdvösségünk záloga. A kereszténytől megvonni a keresztet, annyit jelentene, mint kioltani a napot az égen. A kereszt közelebb visz bennünket Istenhez és kiengesztel Vele. Az atyai szeretet gyöngéd részvétével tekint Isten az Ő Fiának gyötrelmeire, amelyeket elszenvedett azért, hogy az embereket megmentse az örök haláltól. Bennünket pedig elfogad szeretett Fiában.

142. oldal A kereszt nélkül nem lehetne az embernek közössége az Atyával. Minden reménységünk Benne gyökerezik. Róla sugárzik az Üdvözítő szeretetének fénye, és ha a bűnös a kereszt tövéből felnéz arra, Aki megmentéséért meghalt, teljes örömmel örvendhet, mert bűnei megbocsáttattak. Hittel térdelve a kereszt alá, eléri azt a legmagasabb helyet, amelyet ember a földön elérhet.

A kereszt által tudjuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret bennünket. Csodálhatjuk-e, hogy Pál így kiáltott fel. "Nekem pedig ne legyen másban dicsekvésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében"? (Gal. 6, 14.) Kiváltságunk, hogy dicsekedjünk a kereszttel; kiváltságunk, hogy magunkat teljesen átadjuk Annak, aki Önmagát odaadta érettünk. Arcunkon a Golgotáról áradó fény sugaraival mehetünk embertársaink közé, hogy közvetítsük a világosságot azok számára, akik még a sötétségben vergődnek.