Az üzenetében található többi felvetésre is csak azért van szükség, mert ez az egyetlen dolog kikerülhetetlen tényként van jelen az életünkben.
Pál apostol azt mondja ki, hogy mindannyian egy küzdőtéren élünk, és résztvevői is vagyunk annak a küzdelemnek, ami ezen a területen folyik.
Ennek a küzdelemnek számunkra az a tétje, hogy „kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő teret”.
De nem mindegy, hogy az adott körülmények között mire koncentrálunk a küzdelmünk közben.
Vannak, akik figyelmének középpontjában a versenytársa áll, mindig azzal foglalkozik, hogy hol van és mit csinál a másik.
A lelki pályán ilyen módon gondolkodó versenyző elfeledkezett arról, hogy mi nem egymással versenyzünk, és főként nem egymás ellen.
Aki erről megfeledkezett, az elveszítette a célt a szeme elől, és emiatt olyan veszélybe került, ami azt eredményezi, hogy sohasem ér be a célba, mert nem arra koncentrál.
Lehetséges, hogy eközben elfáradsz, de nem merülsz ki teljesen.
Mindenkiben marad annyi erőtartalék, hogy tovább tudjon futni.
A tovább futás érdekében Isten mindenkinek biztosít lehetőséget arra, hogy javítsa az eredményét és tökéletesítse magát abban, amit tennie kell.
Mindenki, aki ezen a versenypályán fut és időben ér célba, az győztesnek lesz nyilvánítva, és gazdag jutalmat kap Istentől.
Aki viszont nem jut el a célig, vagy későn érkezik oda, az kiesett a versenyből, és ezzel vesztesnek lesz nyilvánítva, ezzel elveszt mindent, amit Isten elkészített a számára.
Így jártak a balga szűzek is Jézus példázatában, akik csak akkor értek célba, amikor már minden ajtót bezártak.
Vannak olyan dolgok, amik el tudnak csüggeszteni, esetenként még a küzdelem feladásának gondolatát is ki tudja váltani a versenyzőből.
Meg kell tanulni a lelki látásunk fókuszát tudatosan
irányítani, hogy ne mindig az elcsüggesztő dolgokra figyeljünk, ne csak azt
lássuk magunk előtt.
Soha ne nézz hátra, mert az a teljesítményedet
csökkenti, és hamis képet ad a helyzetedről és a lehetőségedről.
Vagyis sohase a veled együtt futóra figyelj, mert
akkor értékes időt veszítesz.
Ha pedig a melletted futó társadra figyelsz, akkor könnyen kialakul benned az a képzelet, hogy te most ővele versenyzel, és számodra az minősül győzelemnek, ha őt magad mögé tudod kényszeríteni, és el tudod hagyni őt.
Az ilyen gondolatokat azonban mindig az ősellenség sugallja, aki nem segíteni akarja a győzelmedet, hanem megakadályozni.
„Mert nem vér és test ellen van nékünk
tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet
sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban
vannak.” Eféz. 6,12.
Ha viszont mégis a melletted lévővel versenyzel, akkor kétszeres hibát követsz el, hiszen nem azt teszed, amit a célba érkezésed érdekében tenned kellene, és még a társadat is akadályozod a futásában.
Pál apostol arra figyelmeztet, hogy aki a versenypályán küzd, az csak „a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra” nézzen, és senki másra.
Pál apostol pedig a korinthusi gyülekezetnek írta azt: „Mert megtudtam felőletek atyámfiai... hogy versengések vannak közöttetek”. I. Kor. 1,11.
Szomorú tény, hogy Sátánnak ez a törekvése, hogy versengést támasszon testvér és testvér között, a mai napig is érzékelhető.
Mert még ma is sokakat tud megtéveszteni azzal, hogy azt hiszik, nekik a testvérükkel kell versenyezniük, azt kell bebizonyítaniuk, hogy ők különbek és jobbak, mint a másik.
Isten Igéje azonban ki akar józanítani mindenkit ebből a hipnotikus állapotból.
„Semmit sem cselekedvén versengésből, sem
hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbnek tartván ti
magatoknál.”
„Az az indulat legyen bennetek, mely volt a
Jézus Krisztusban.” Fil. 2,3. 5.
Ezért Isten nekünk is azt mondja az Ige szavaival, hogy vessünk le magunkról minden nem oda való dolgot, és tegyünk félre minden akadályt.
Imáinkban nagyon sokszor kérjük Istent arra, hogy vegye le rólunk a terhünket, mert már nem bírjuk hordani.
Most viszont Isten kér és biztat, hogy tegyük le és szabaduljunk meg mindattól, ami nem segít a haladásban, hanem inkább akadályoz.
Ezeket az akadályozó terheket nem Isten fogja levenni rólunk, hanem nekünk kell megtenni.
„Félretéve minden akadályt”
Isten országa felé való futásunkban mindig lesznek tőlünk független külső akadályok, amiket az ellenségünk görget elénk.
Pál apostol azt mondja, hogy tedd félre az útból ezeket az akadályozó dolgokat, és menj tovább, de semmiképpen se állj meg.
Számítanod kell viszont arra is, hogy nem fogsz tudni minden akadályt félre tenni.
Ezért én azt mondom, hogy szaladj neki és futásod közben ugord át, mint a gátfutók teszik.
A lényeg az, hogy ne tudjon megállítani a célod felé való haladásodban.
„Félretéve... a megkörnyékező bűnt”
Ez már közvetlenebbül érintő körülmény, hiszen bennünket környékez, a személyiségünket és küzdéshez való képességünket változtatja meg.
Ez a megkörnyékezés történhet belülről, a bűnös vágyak, a megromlott természetünkön keresztül.
Azzal környékez, hogy én jobb és különb vagyok, mint a másik.
De indulhat kívülről is a megkörnyékezés, , mert új területet szeretne meghódítani a szívünkben és a gondolkodásunkban.
A versenyfutáshoz ugyanis kitartásra és állhatatosságra van szükség.
Mert ebben a versenyfutásban „elfáradnak és meglankadnak még legkülönbek is”.
„De akik az Úrban bíznak, azoknak ereje
megújul”, azok tovább „futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el”.
Ésa. 40,30-31.
Vagyis nem magukban és a saját erőfeszítéseikben bíznak.
A kitartásra való biztatásra azért van szükség, mert a versenypályán futókat általában a szurkolók tábora veszi körül, akik az általuk kiválasztott versenyzőt biztatják a kitartó küzdelemre egészen a győzelemig.
A sport világában ez a biztatás mindig a másik versenyző kárára történik, hiszen ők egymással versenyeznek, egymást akarják legyőzni.
A szurkoló táboroknak létezik olyan megnyilatkozása is, amikor nem a hozzájuk tartozó versenyzőt biztatják, hanem az ellenfél kitartó küzdelmét akarják gyengíteni és megtörni.
Az ilyen fújjogó bekiabálások és az ellenfél hibáinak a nyílt hangoztatása mindig azt célozza, hogy az ellenfélnek megtörjön a lelki ereje, és adja fel a küzdelmet, ne menjen végig a pályán.
Itt is szinre lépnek olyan személyek, és kialakulnak olyan csoportok, akik a lelki társaikat ellenfeleknek tekintik, ezért mindenáron le akarják győzni őket.
Pál
szerint Korinthusban ez úgy volt, hogy „mindenitek
ezt mondja: én Pálé vagyok, én meg Apollósé, és meg Kéfásé, én meg Krisztusé”.
I. Kor. 1,12.
A lelki élet versenypályáján is úgy történik, hogy egyik-másik tábor szurkolói a hozzájuk tartozó felet biztatják, a másikat pedig lefújjogják.
Pál
apostol viszont azt mondja: „akik
ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek”. Gal. 5,21/b.
Egyrészt arra biztat: „kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért”.
Mintha azt mondaná az Úr, hogy ne nyavalyogjunk, ne foglalkozzunk azzal, hogy mennyire fáradtak vagyunk, hanem szedjük össze magunkat és menjünk tovább.
Ha készek vagyunk erre, akkor azt fogjuk átélni, hogy az elfáradt erőnk megújul, és már futás közben sem fáradunk el.
Másrészt Isten arra biztat, hogy nézzünk „a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra”.
Így sohasem esünk abba a tévedésbe, hogy nekünk az embertársainkkal kell versenyeznünk, ezért nem is foglalkozunk velük ilyen vonatkozásban.
Amikor Péter a tengeren járva elfordította tekintetét Jézusról, hogy visszanézzen a társaira, akkor azonnal el kezdett sűlyedni.
Ez a visszaforduló tekintet a versengés lelkületének tekintete volt, amivel azt üzente társainak, látjátok, hogy én mennyivel különb vagyok, mint ti, én már a vízen is tudok járni.
Ezért mondja az Ige azt, hogy mi csak Jézusra koncentráljunk, Jézusra nézve fussuk meg a küzdőpályánkat, ellenkező esetben mi is elsűlyedünk.
Itt nem az számít, hogy mennyi idő alatt futod meg az előtted lévő küzdő teret a célig.
Isten nem stoppolja az időt, hiszen tudja, hogy különböző képességekkel indulunk el ezen a versenypályán.
Itt nem fontos az sem, hogy hányadikként tudsz befutni a célba.
Isten nem sorszámozza és nem rangsorolja a beérkező versenyzőket.
A győzelem szempontjából Isten csak azt veszi figyelembe, hogy kitartottál-e mindvégig állhatatosan, és célba érkeztél-e.
Pál apostol is így emlékezik meg a saját futásáról:
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat
elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság
koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem
pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.”
II. Tim. 4,7-8.
Nem számít, hogy mennyi idő alatt értél célba, és az sem számít, hogyx hányadik lettél a sorban.
Nagyon sok vereség származott már abból, hogy a figyelem összpontosítást nem gondolta komolyan a versenyző.
Pál apostol az egyetlen biztos pontra irányítja a figyelmünket, Jézusra.
Nekünk mindig Jézusra kell tekintenünk vezetésért, erőért, bátorításért és segítségért a szükség idején.
Nézzünk Rá úgy, hogy szemléljük a jellemének szépségét fedetlen arccal, és gyönyörködjünk abban.
Mert amivel sokat foglalkozunk gondolatainkban, az előbb-utóbb hatással lesz a cselekedeteinkre és a jellemünkre is.
Viszont egyedül a Krisztus életében megnyilatkozó dicsőség szemlélése képes bennünk is dicsőséges jellemet kialakítani.
Az egyetlen kincs, amit erről a földről elvihetünk magunkkal, az a Krisztus képmására átformálódott jellem.
A Szentírás tele van olyan vonatkozású felszólítással, hogy igyekezzünk úgy élni, ahogy azt Jézus életében megismerhettük.
„Amint én szerettelek titeket, úgy
szeressétek ti is egymást.” Jn. 13,34.
„Ha
valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és
vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Mk. 8,34/b.
Jézus mindenben példát adott, még a versenypályán való küzdelemben is.
Ezért győzni is csak akkor fogunk, ha nem a saját elképzelésünk szerint küzdünk, hanem a Jézus által adott példa szerint.
„Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik
meg, ha nem szabályszerűen küzd”, vagyis csak az Isten által felállított szabályok
szerint lehet küzdeni.
Ezért a Krisztusra nézésünk a reménység, a bizalom és a hála tekintete.
A Krisztusra nézésünk a csodálat tekintete is, hiszen nem egészen értjük, hogy mit szeret bennünk annyira, hogy még az életét is kész volt értünk adni, csakhogy megmentsen bennünket.
Jézus volt az, aki szeretetének vonzásával elkezdte bennünk azt a változást munkálni, aminek eredményeként bizakodó hit gyulladt a szívünkben.
Ezért Ő tekinthető a hitünk kezdőjének.
Pál azt írja a filippibelieknek: „Meg vagyok győződve arról, hogy aki
elkezdte bennetek a jó dolgot, az el is végzi a Jézus Krisztusnak napjáig”.
Fil. 1,6.
Jézus azonban csak akkor tudja bevégezni azt amit elkezdett bennünk, ha figyelünk Rá, ha elfogadjuk vezetőnek és tanácsadónak abban a küzdelemben, amin keresztül kell mennünk, egészen a győzelmi célig.
Ezt a döntést nekünk kell meghozni, döntésünktől viszont a győzelmünk függ és az örök életünk.