|
|
Zsid. 8,1-2. |
|
Letöltés |
|
|
|
Zsid. 8,1-2. |
|
Letöltés |
|
Ennek a torzulásnak az eredményeként veszítenek el nagyon sok lelki és szellemi értéket, és cserélnek fel értékeket életükben.
Rendkivüli módon meghatározza az emberek életét és a jellemét is az, hogy mit tekintenek fődolognak saját maguk és mások számára.
Bizonyos vonatkozásban minden ember önmagáról ad egy képet azáltal, ha elmondja, hogy ő mit tekint fődolognak az életében.
A legtöbb ember számára a szórakozás, a könnyű élet áll a középpontban, csak az a fontos, hogy erre megfelelő idő és pénz jusson.
Mások az egzisztenciájukat, az érvényesülést, a karriert, a meggazdagodást tekintik életük legfőbb dolgának.
Ezek az emberek mindig versenypályán vannak, mert újabb és újabb célokat tűznek ki maguk elé.
Vannak, akik egyszerűen csak a munka szerelmesei, esetleg már a rabszolgái.
Elég sok ember él függőségben a környezetétől, minden tettüket az határozza meg, hogy mit mondanak az emberek.
Nagyon kevés emberről mondható el az, hogy az Istennel való kapcsolatát tekinti a legfontosabbnak, és ezért minden egyebet kész ennek alárendelni.
Természetesen nem az előzőek iránti igény jelenti a problémát, hanem csak az, ha azok állnak a főhelyen és az Istennel való kapcsolatot akadályozzák.
Isten azt szeretné, ha nem veszítenénk el a legfontosabbat, és ne cserélnénk fel az általa adott értékrendet.
Már az Édenben is ezt próbálta helyreállítani az ősevangélium üzenetének ismertetése által.
Mintha azt mondta volna az első emberpárnak:
A fődolog az, hogy megoldást találtam a helyzetetekre.
A fődolog az, hogy van Megváltó, aki kész átvállalni helyettetek a bűn kárhoztató következményét.
Eredményt azonban csak akkor hoz ez a fődolog, ha az ember is a legfőbb dolognak tekinti az Isten által biztosított megoldást.
Ezért minden Istentől rendelt üzenet és rendelkezés ezt a legfőbb dolgot volt hívatott hirdetni és bemutatni.
Az áldozati rendtartással kapcsolatosan minden esemény, személy és tárgy erre mutatott előre.
Izráel ünnepei is árnyékképei voltak a bekövetkező dolgoknak, amelynek középpontjában a Messiás és szolgálata áll.
Ettől kezdve már nemcsak a Golgotán történt események képezik a fődolgot.
Sokkal inkább az a munka, amit a feltámadott Megváltó végez fent a Mennyben.
Ezt a tényt nem szabad úgy kezelnünk, mint egy tanítást és ismeretet a többi között.
Pál apostol itt az Újszövetség evangéliumában az egyik legfőbb dolognak tekinti, az evangélium legfontosabb részének.
Ha ez a főpap csak egy hozzánk hasonló ember lenne, akkor nem kellene ilyen kiemelt módon foglalkoznunk Vele és a szolgálatával.
Nekünk azonban olyan főpapunk van, aki az örökkévaló Istenség egyik tagja, és ez a tény nagyobb lehetőséget biztosít számára a közbenjárás munkájában.
A földi szolgálat főpapjait ugyanis egy vastag függöny választotta el attól a helytől, ahol Isten jelenlétének dicsősége nyilatkozott meg.
A mi Főpapunk viszont úgy képviselheti az ügyünket, hogy szolgálatának végzése közben oda ülhet a mennyei Felség királyi székének jobbjára, és közvetlenül mondhatja el Atyjának rólunk mindazt, amit csak szeretne.
Az isteni mivolta mellett Ő teljesen emberré is lett azért, hogy biztosak legyünk abban, hogy meg tud érteni bennünket, és együtt tud érezni velünk. Zsid. 4,15.
Emberi természetének megőrzése által üzeni nekünk a közbenjáró Főpapunk, hogy Ő hűséges képviselője a mi ügyünknek.
Ezért mindenek előtt azt mondja el, hogy Ő „nem ítél senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta”. Ján. 5,22.
Jézus közbenjáró szolgálatára tehát ne úgy tekintsünk, mintha ezzel Őt kellene megbékéltetni, és az emberi család iránti szeretetre hangolni.
Ő „úgy szerette a világot, hogy az egyszülött Fiát adta”.
Ő tehát már akkor is szeretett bennünket, amikor mi még ellenségei voltunk.
Rendkívül megható az evangélium üzenetének az a része, hogy Jézus nem Istenként, hanem emberként ítélkezik felettünk.
„És hatalmat ada néki az ítélet-tételre is, mivelhogy embernek fia.” Ján. 5,27.
„Krisztus emberi természetet vett magára, hogy bíránk
lehessen.” 9T. 185,2.
Isten tehát minden lehetséges módon szeretne biztosítani bennünket szeretetéről, hogy ne féljünk hozzá fordulni és rábízni magunkat.
„Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” Zsid. 4,16.
Pál azt mondja, hogy Jézus mint emberfia „beljebb hatolt a kárpitnál, ahová útnyitóul ment be érettünk”. Zsid. 6,19-20.
Az elbukott ember ugyanis elveszítette azt a jogát, hogy Istennel közvetlenül érintkezzen.
Az Isten dicsősége megemésztő tűz lenne a bűnös ember számára.
Az elbukott angyalokhoz hasonlóan végleg elveszítették az Isten közelében való tartózkodás jogát, ezért még „az ő helyük sem találtaték többé a Mennyben”. Jel. 12,8.
A bűnössé vált ember nem élhetett többé közösségben az el nem bukott lényekkel.
Jézus azonban mennybemenetele által utat nyitott az Istentől elszakadt emberi család számára.
Megnyitotta előttünk azt az ajtót, amely a bűn miatt bezáródott előttünk.
Ilyen háttér mellett jobban meg tudjuk érteni a 24. zsoltár üzenetét is. Zsolt. 24,4.
Az angyaloknak ugyan a dicsőség királya volt Jézus ekkor is, de Ő emberfiaként vonult be ekkor a Mennybe.
Ezért mondta Jézus mennyei küldetésével kapcsolatban a következőket: Ján. 14,1-2.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek én bennem.”
„Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek.”
Ez az ígéret nemcsak arra vonatkozik, hogy Jézus lakóházakat fog építeni nekünk, hogy az ezer év ideje alatt legyen hol lakjunk a Mennyben.
Sokkal inkább arra vonatkozik ez az ígéret, hogy főpapi szolgálata által az elveszített helyünket állítja helyre az el nem bukott lények között.
Ahogy a mindennapi életben használjuk azt a kifejezést, hogy 'semmi helye sincs közöttünk', akként használja a Biblia is.
Jézusnak tehát ezt az eljátszott helyünket kell visszaállítani a főpapi szolgálata által.
A főpapi szolgálattal kapcsolatos látványos bűnrendezési eljárásra és vizsgáló ítéletre nem Istennek van szüksége, hanem a Menny lakóinak.
Isten ebben az eljárásában szeretné felfedni a mennyei lények előtt azt, hogy az elveszett ember méltó arra, hogy visszafogadják újra maguk közé.
Kétféle módon éri el ezt Jézus:
Egyrészt rámutat követőinek bűnbánatára és megtérésére.
Felfedi, hogy az újjászületés után a bűn cselekvésében már nem volt benne az akaratuk, annak ellenére sem, hogy esetenként még erőtlennek bizonyultak.
Másrészt viszont saját igazságának adományozása által olyan jogi helyzetet teremt a megváltottak részére, mintha sohasem vétkeztek volna. Jel. 19,8.
Ezzel a lépésével Jézus olyan utat nyitott meg előttünk, amin csak a megváltott ember követheti Őt.
Ha nem következik be az ember bukása, ha nem történik meg a Golgota áldozata, akkor az emberi család egyetlen lépést sem tehetett volna ezen az úton.
A megváltás azonban lehetővé tette, hogy az ember bensőségesebb kapcsolatba kerüljön Istennel, mintha sohasem bukott volna el.
Ellen White két pontban összegzi a megváltás művének ezt a különleges eseményét.
„Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit nem lehet többé széttépni. Örökre magához kötözött minket.” (Jéz. Él. 17,1.)
„Fiának
személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a
Mennybe helyezte. Az 'embernek Fia' az, akivel megosztja a világmindenség
trónját.” (Jéz. Él. 17,1.)
Szinte felfoghatatlan, hogy milyen magasságba emel fel bennünket a mi Megváltónk.
Elveszett állapotunkból az Isten legközvetlenebb családjának válunk a tagjaivá.
Isten annyira komolyan gondolja ezt, hogy még az Atya is otthagyja a Mennyet, és uralkodásának központját áthelyezi a Földre, csakhogy az emberi család között lehessen, az Ő fiai között.
Annak érdekében, hogy ez megtörténhessen, Jézus most végzi megváltói szolgálatának utolsó feladatát.
Most dől el minden ember sorsa életre vagy halálra.
Ezért mondja Pál azt, hogy a mi legfőbb dolgunknak azt kell tekintenünk, hogy van egy Főpapunk, aki közbenjár érettünk, és ez a Főpap a mi barátunknak vallja magát, miközben az Istenség egyik személye is.
Ezen az úton nem lehet Jézust követni bárhogy és bármilyen állapotban.
„Járuljunk Hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől.”
