|
|
I. Kor. 10,4. |
|
Letöltés |
|
|
|
I. Kor. 10,4. |
|
Letöltés |
|
|
|
|
|
|
Nabukodonozor, babiloni király is egy ilyen követ látott álmában.
Az a kő ledöntött minden emberi hatalmat és uralmat.
“A kő pedig nagy heggyé lett, és betölté az egész földet.” 2,35/b.
Vagyis “az egek Istene támaszt birodalmat... amely megáll örökké.”2,44.
Jézus is beszél egy szegletkőről, amelyet az építők elvetettek ugyan, de ez a kő önállóan is végzi a maga feladatát.
Akire ez a kő ráesik, azt teljesen szétmorzsolja.
Az utolsó ítélet alkalmával, a teljes és végső megsemmisülésben következik be.
Aki viszont ezt megelőzően önmaga esik rá erre a kőre, az csak összezúzza magát rajta.
Az önző énünk összezúzását jelenti ez, hogy hozzá tudjon idomulni az alaphoz.
“Az Úr az én kősziklám... az én Istenem, az én Megváltóm.” Zsolt. 18,5.
“Kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?” Zsolt. 18,32.
“Lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus.” Eféz. 2,20.
“E kőszikla pedig a Krisztus volt.” I. Kor. 10,4.
A nép mindkét esetben vízhiány miatt zúgolódott szomjúságában.
Isten pedig mindkét esetben a kősziklából fakasztott nekik vizet.
Azt mondja, hogy ez a lelki kőszikla “követi vala őket”.
“Egész vándorlásuk alatt, ahol szükségük volt rá, Isten irgalmasságának csodája ellátta őket vízzel. A víz azonban nem ömlött folyamatosan a Hóreben fakadt forrásból. Vándorlásuk közben, ahol szomjasak voltak, ott mindig víz fakadt fel a táborhely mellett emelkedő kősziklák hasadékaiból.” (P.P. 378,1.)
Ha figyelmesen olvassuk az ihletett beszámolót erről az eseményről, akkor két dolgot figyelhetünk meg.
“Imé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben”.
“Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett, és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet.” (P.P. 254,1.)
“És te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.”
“Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek; emelje fel botját és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában megszabadításuk eszközévé tette Mózes botját.” (P.P. 254,f.)
Az a bot, amely a Nílus vizét ihatatlanná tette az egyiptomiak számára, amely szárazzá tette a Vörös-tenger medrét a víztől, most üdítő vizet fakasztott az izráeliták szomjának kielégítésére.
A két vízfakasztás történetében azonban van egy lényeges eltérés.
Isten csak az első alkalommal mondta azt Mózesnek, hogy sújtson a botjával a sziklára.
A második alkalommal már csak szólnia kellett volna a sziklához.
Mózes azonban ahelyett, hogy elkezdett volna beszélni a kősziklához - ahogy azt Isten parancsolta - kétszer is megütötte azt a vesszőjével.
“Elhamarkodott cselekedetével Mózes elvette annak a tanításnak az erejét, amelyet Isten szándékozott adni a népnek. A kősziklát, amely Krisztust jelképezte, egyszer már megsújtották, mint ahogy Krisztusnak is csak egyszer kellett szenvedni. Másodszor csak szólni kellett volna a sziklához, mint ahogy nekünk is csak kérni kell az áldásokat Jézus nevében. A kőszikla másodszori megütésével Krisztus szép jelképének a jelentőségét törték szét.” (P.P. 383-384.)
“Amiként az életadó víz sugárban ömlött ki a megütött kősziklából, éppenúgy Krisztusból is, - aki verettetett... aki megsebesíttetett bűneinkért - az üdvösség vízsugara árad az elveszett nemzetségre.” (P.P. 378,3.)
Egy ilyen alkalmat használt fel Jézus arra, hogy az ünneplők figyelmét a jelképről a valóságra irányítsa.
“Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék.” Ján. 7,37/b.
Egy másik alkalommal pedig a samáriai asszonynak is beszélt arról a vízről, amit Ő ad az embereknek.
“Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik.” Ján. 4,14.
“Aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” Jel. 22,17/b.
Az életnek ez a vize Krisztusból árad felénk, nekünk csak élni kell belőle, élni az Isten adta lehetőséggel.
“A felüdítő víz, amely kibuggyant a kiszáradt és kopár földön, kivirágoztatta a pusztát, és folydogálva életet adott a már-már szomjan halóknak. Ez az isteni kegyelem jelképe, amellyel egyedül Krisztus tud megajándékozni mindenkit, amely mint élő víz, egyedüli megtisztítója, felüditője és erősítője az emberi léleknek.” (P.P. 379,2.)
Az életnek ezzel a vizével azonban csak azok elégíttetnek meg, akik szomjúhozzák és akik akarják azt inni. Jel. 22,17/b.
“Boldogok, akik... szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” Mát. 5,6.
Az élet vizét azonban nemcsak szomjúhozni kell, hanem akarni is belőle inni.
Lesznek, akik túl későn szánják rá magukat arra, hogy az isteni kegyelemnek ebből az életadó vizéből igyanak. Ámós. 8,11-12.
Az élő vízsugár, amely a táborhelyük mellett mindíg bőségesen ömlött a kősziklából, most hirtelen elapadt és nem folyt tovább.
Isten azonban nem hagyta bizonytalanságban népét, a próbájukhoz mérten elég ígéretet és biztosítékot adott számukra ahhoz, hogy hűek maradhassanak.
Mielőtt megengedte volna nekik a Kánaánban való bevonulást, meg kellett mutatniok, hogy elhitték ígéretét.
Ebben az utasításban volt benne az ígéret is, amit hit által kellett volna elfogadniuk. II. Móz. 2,4-7.
Ezzel a rendelkezéssel Isten azt is szerette volna megvilágítani, hogy miért szünt meg ilyen hirtelen és váratlanúl a vízellátásuk.
A víz csodálatos eredésének megszünése örömre kellett volna késztetnie őket.
Mivel ez az esemény a pusztai vándorlásuk végének az előjele lehetett volna számukra.
Amikor a vizük elfogyott, de ugyanakkor elhangzott az ígéret, Isten azt szerette volna, ha legalább egy kis ideig “hitben” járnak, a “láthatókban” való járás helyett.
Előtte azonban bennünket is meg akar próbálni Isten, hogy készek vagyunk e “hitben járni és nem látásban”? I. Kor. 4,18. 5,7.
Előtte szeretne megtanítani bennünket, hogy tanúljuk meg megtagadni a hitetlenséget.
Ahogy Izráel népe a száraz sivatagban vándorolt, közeledve az ígéret földje felé, akként kell nekünk is a bennünket körülvevő lelki szárazság és sivár pusztaság közepette élni az Isten kegyelme által.
Ez a lelki szárazság, az életadó víz hiánya azonban az Isten népe soraiban is jelentkezhet.
Jelentkezhet azért, mert nem vesszük igénybe a rendelkezésünkre álló vizet.
Jelentkezhet azonban oly módon is, hogy nem a megfelelő helyről próbálunk vizet meríteni.
“Mint nép, addig hírdettük a törvényt, amíg olyan szárazak lettünk, mint Gilboa hegyei, melyek sem esőt, sem harmatot nem kaptak. Nekünk Krisztust kell prédikálnunk a törvényben, és akkor majd lesz nedv és táplálék a prédikációban az Isten éhező nyája számára.” (Kr. igazs. 43,3.)
Mert a mi számunkra is Ő a kőszikla, akiből az élet vize fakad részünkre.
Ez a kőszikla most a Mennyben van, ezért a felüdülést hozó víz most felülről fog jönni Isten népe számára.
Az Isten által adott ígéret szerint most eső formájában fog jönni a felüdülést hozó víz. Csel. 3,19. Jóel. 2,23/b. 28.
Amikor Isten elérkezettnek látta az időt, akkor vizet fakasztott népének a pusztában, hogy a Kánaán felé vezető úton biztosítva legyen annak feltétele, ami által eljuthatnak Kánaánig.
Amikor Isten elérkezettnek látta az időt, (1888-ban) akkor olyan világosságot árasztott népére, aminek fényénél felismerték, hogy minden tanítás középpontjába Jézus Krisztus személyét kell állítani.
Ennek a felismerésnek a gyakorlatban való alkalmazása vezette volna el népünket a késői eső kiárasztásához.
Az első vízfakasztás után Isten szerette volna bevezetni népét Kánaánba a legrövidebb úton, de a lázongásuk és engedetlenségük miatt 40 évig kellett a pusztában maradniuk.
Az 1888-ban kibontakozó események is az isteni ígéretek beteljesülésének közelségét jelezte azoknak, akik értették az Isten jelzését
A lázongásunk és az engedetlenségünk miatt viszont mi is itt bolyongunk még mindíg a lelki szárazság és a sivár pusztaság világában.
Mi azonban már több mint száz éve tesszük ezt.
A zsidókat mintegy 38 évi pusztai vándorlás után ujra Kánaán határához vezette Isten, és ott újra vizet fakasztott számukra.
Mi már több mint száz éve várunk arra, hogy a megígért felüdülés, a késői eső ígérete beteljesüljön rajtunk.
Hiszem, hogy ennek az ígéretnek a teljesedése már nagyon közel van hozzánk.
