Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.
És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott;
Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelűl; amint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat.
Csak a húst, az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.
De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét.
Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.
Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok, nyüzsögjetek a földön és sokasodjatok azon.
És szóla az Isten Noénak és vele az ő fiainak, mondván:
Én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek, és a ti magvatokkal ti utánnatok.
És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve ami a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig.
Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére.
És mondá az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van:
Az én ívemet helyezem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között.
És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben.
És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között; és nem lesz többé a víz özönné, minden testnek elvesztésére.
Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt, és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről, Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van.
És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szereztem én közöttem és minden test között, mely a földön van.
Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek: Sém és Kám és Jáfet. Kám pedig Kanaánnak atyja.
Ezek hárman a Noé fiai s ezektől népesedék meg az egész föld.
Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete.
És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen volt a sátra közepén.
Kám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírül adá kintlevő két testvérének.
Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarták be atyjok mezítelenségét; s arccal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét.
Amikor felserkent Noé a mámorából, és megtudá amit vele az ő kisebbik fia cselekedett:
Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt.
Azután monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kanaán!
Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája a Kanaán!
Éle pedig Noé az özönvíz után háromszáz ötven esztendeig.
És volt Noé egész életének ideje kilencszáz ötven esztendő; és meghala.